Bevallom, ez most nagyot ütött rajtam. Az elmúlt másfél évben elég sokat olvastam és tanultam a blog keretei között, de Marcus Aurelius óta semmi nem volt rám olyan mély és azonnali hatással, mint David Foster Wallace – Ez a víz (eredetileg “This Is Water”) című beszéde, amit a Kenyon College 2005-ös évfolyamának diplomaosztóján mondott.

Tekintve, hogy az egész egy ingyenesen elérhető, kb. negyed órás olvasmány – és hogy a szöveg maga sokkal profibb, mint amit én összefoglalóként kontárkodnék – először nem is tudtam, hogy mit is tehetnék én hozzá ehhez az egészhez. Aztán egy gyors Google keresés azt mutatta, hogy ennek a zseniális szövegnek egyszerűen nincs egy rendes, teljes magyar fordítása! Mi van?!

Na persze akad egy-két blog, akik már foglalkoztak vele, felsoroltak belőle tanulságokat, stb. Sőt, olyan is van, ahol kiemelt részletek (kb. a fele) elérhetőek magyarul, vagy szöveges, vagy videó alatti felirat formájában. De azért ezeknél tudok én jobbat is! Úgyhogy nekiestem, és a legjobb tudásom szerint készítettem egy alapos, szöveghű, az USA-specifikus utalásokat általánosító, és reményeim szerint talán akár “műfordításnak” is csúfolható magyar változatot. Fogyasszátok egészséggel!



David Foster Wallace – Ez a víz

Két fiatal hal úszkál a vízben, mikor találkoznak egy idősebb hallal, aki szembeúszik és biccent nekik: “‘Reggelt, fiúk! Milyen a víz?” A két fiatal hal tovább úszik egy kicsit, míg végül az egyik odafordul a másikhoz és azt kérdezi: “Mi a fene az a víz?”

Az avatási beszédek egyik szabványos követelménye, hogy ilyen kis tanulságos, példabeszéd-szerű sztorikat alkalmazzak. Ez a sztorizgatás a műfaj egyik jobbféle, kevésbé ostoba szokása, de ha attól féltek hogy én majd szeretném a bölcs, öreg hal szerepében feltüntetni magam, aki elmagyarázza nektek, fiatalabb halaknak, hogy mi is az a víz, akkor megnyugtathatlak. Nem én vagyok a bölcs öreg hal. A halas történet lényege csak annyi, hogy gyakran pont az életünk legnyilvánvalóbb és legfontosabb valóságait a legnehezebb meglátni vagy szavakba önteni. Kerek mondatba foglalva persze ez is csak egy banális közhely. De az az igazság, hogy a felnőtt élet hétköznapjainak lövészárkaiban az ilyen banális közhelyek élet-halál jelentőséggel bírhatnak – vagy legalábbis erről szeretnélek most meggyőzni Titeket ezen a száraz és kellemes reggelen.

Természetesen az ilyen beszédek legfőbb követelménye, hogy beszéljek a bölcsészettudományi oktatásotok jelentéséről; hogy megpróbáljam elmagyarázni, hogy a diplomának, amit mindjárt megkaptok, miért van igazi emberi értéke az anyagi megtérülésen felül. Szóval beszéljünk az avatási beszédek műfajának legelterjedtebb közhelyéről, miszerint a bölcsész oktatás nem is annyira a tudásszerzésről szól, hanem inkább arról, hogy “megtanítsanak gondolkodni”. Ha jól gondolom, tanulókként sosem szerettétek ezt hallani, és egy kicsit talán még sértőnek is találjátok az állítást, hogy bárkinek is meg kellene Titeket tanítania a gondolkodásra – hiszen hogy egyáltalán bekerültetek egy ilyen jó egyetemre, az már önmagában elég bizonyítéknak tűnhet, hogy tudtok Ti gondolkodni. Én mégis azt állítom, hogy ez a bölcsész közhely egyáltalán nem sértő, hiszen az igazán fontos gondolkodásbeli oktatás, amit egy ilyen helyen szereznetek kellene, az nem a gondolkodási képességetekre vonatkozik, hanem a választásra, hogy miről gondolkodtok. És ha a gondolataitok megválasztásának teljes szabadsága túl egyértelműnek tűnik ahhoz, hogy időt vesztegessünk rá, akkor megkérnélek Titeket, hogy gondoljatok a halakra és a vízre – és hogy függesszétek fel a teljesen egyértelmű dolgok értékével kapcsolatos kételkedéseteket egy pár percre.


Itt egy másik tanulságos kis történet. Két alak ül egymás mellett egy bárban az Alaszkai vadonban. Az egyik vallásos, a másik ateista, és éppen Isten létezéséről vitatkoznak azzal a különleges intenzitással, ami általában a negyedik sör után érkezik. Az ateista azt mondja: “Nézd, nem mintha nem lennének konkrét indokaim, amiért nem hiszek Istenben. Nem mintha nem próbálkoztam volna még ezzel az egész Istenes, imádkozós dologgal. Pont múlt hónapban ragadtam egy borzasztó hóviharban, távol a tábortól, teljesen elvesztem, semmit nem láttam, mínusz 50 fokban, úgyhogy kipróbáltam: térdre estem a hóban és felkiáltottam ‘Ó, Isten, már ha van Isten, elvesztem ebben a hóviharban, és meg fogok halni, ha nem segítesz.’” Erre most, a bárban, a vallásos alak teljes értetlenséggel néz az ateistára. “De hát akkor most már csak hiszel!”, mondta, “Hiszen itt vagy, épségben.” Erre az ateista csak a szemét forgatja. “Dehogyis, ember, csak annyi történt, hogy egy pár Eszkimó pont arra tévedt és megmutatták az utat vissza a táborba.”

Könnyű átfuttatni ezt a történetet a sztenderd bölcsész elemzésen: ugyanaz a tapasztalat két teljesen különböző dolgot is jelenthet két különböző embernek, akik két különböző hitrendszerrel rendelkeznek, és két különböző módon építenek jelentést a tapasztalataikból. Mivel mi díjazzuk a toleranciát és a változatos hitvallásokat, ezért a bölcsészeti elemzésünkben sehol nem szeretnénk olyanokat állítani, hogy bármelyik karakter értelmezése igaz lenne, míg a másiké hamis vagy rossz. Ami rendben is van – csakhogy ezzel együtt soha nem beszélünk arról sem, hogy ezek az egyedi sablonok és hitek vajon honnan származnak. Mármint hogy a két karakteren BELÜL honnan származnak. Mintha az ember alapvető világképe és a tapasztalataiból leszűrt jelentései fixek lennének, mint a magasság vagy a cipőméret; vagy automatikusan beivódnának a kultúrából, mint a nyelvismeret. Mintha az, ahogyan jelentést építünk a tapasztalatainkból, az igazából nem egy személyes, tudatos választás eredménye lenne.

Aztán ott van még az arrogancia kérdése. Az ateista karakter annyira biztos a véleményében, miszerint az arra tévedő Eszkimóknak semmi közük nem lehet az imájához. Igaz, sok vallásos ember is ugyanilyen arrogáns és magabiztos a saját értelmezésével kapcsolatban. Ők talán még visszataszítóbbak, mint az ateisták – legalábbis legtöbbünk számára. De a vallási dogmatikusok problémája pontosan ugyanaz, mint a történet hitetlenjének: a vak magabiztosság. A szűklátókörűség, ami egy olyan totális bebörtönzéshez vezet, hogy a fogoly még csak nem is tudja, hogy be van zárva.

A lényeg, hogy szerintem ez is része annak, amit a “megtanítanak gondolkodni” kifejezésnek jelentenie kellene. Hogy legyek csak egy kicsit kevésbé arrogáns. Hogy legyek csak egy kicsit kritikusabb magammal és a meggyőződéseimmel szemben. Mert amiket hajlamos vagyok automatikusan biztosra venni, azoknak egy igen nagy százalékáról általában kiderül, hogy teljesen téves. Én ezt elég nehezen tanultam meg, mint ahogy valószínűleg Ti végzősök is nehezen fogjátok.


Csak egy példa a totális helytelenségre valami olyannál, amiben automatikusan biztos szoktam lenni: a közvetlen tapasztalataimban minden azt a mély meggyőződésemet támasztja alá, hogy én vagyok az univerzum abszolút közepe; a legvalósabb, legélénkebb és legfontosabb ember a világon. Ritkán beszélünk az ilyen természetes, alapvető önközpontúságról, mert társadalmilag annyira visszataszító. De mégis mindenki szinte ugyanígy van ezzel. Ez az alapbeállításunk, ami már a születésünkkor berögzül. Gondoljatok csak bele: nincs olyan élményetek, aminek ne Ti lennétek a kellős közepén. A világ, ahogy megtapasztaljátok, ott van ELŐTTETEK vagy MÖGÖTTETEK, a TI jobb és bal oldalatokon, a TI TV-iteken vagy a TI monitorjaitokon… Más emberek gondolatait és érzéseit valahogy kommunikálni kell felétek, míg a sajátjaitok annyira azonnaliak, sürgősek és valósak.

Ne aggódjatok, nem fogok kiselőadást tartani az együttérzésről, az önzetlenségről, vagy az úgynevezett “erényekről”. Ez nem erény kérdése. Ez arról szól, hogy beleteszem-e a munkát, és képes leszek-e kitörni a természetes, berögzült alapbeállításomból, ami mélyen és szó szerint önközpontú, és ami mindent csak a maga szemszögéből lát és értelmez. Azokat az embereket, akik képesek kiegyensúlyozni a természetes alapbeállításukat más nézőpontokkal, gyakran “kiegyensúlyozott” személyiségeknek nevezzük – és a kifejezés nem véletlen.

Figyelembe véve a túlnyomóan akadémiai légkört, nyilvánvalóan adódik a kérdés, hogy ennek a bizonyos alapbeállítás kiegyensúlyozó munkának mekkora részben van köze a tudáshoz vagy az intellektushoz. Ez a kérdés igencsak trükkös. Talán a legveszélyesebb dolog egy akadémikus oktatásban – legalábbis nekem az volt – hogy hajlamossá tesz a dolgok túl-intellektualizálására; hogy absztrakt érvelésekbe bonyolódjak a fejemben ahelyett, hogy egyszerűen figyelnék arra, ami az orrom előtt (vagy épp bennem) történik.

Mint ahogy mostanra már biztosan tudjátok, rendkívül nehéz ébernek és figyelmesnek maradni ahelyett, hogy belemerülnétek a fejetekben játszódó folyamatos monológba (lehet, hogy most is épp ez történik). A saját diplomaosztóm óta eltelt húsz évben szép lassan megértettem, hogy a gondolkodni tanításról szóló bölcsész közhely igazából egy sokkal mélyebb, komolyabb gondolat rövidítése: a gondolkodni tanulás valójában azt jelenti, hogy megtanultok valamiféle irányítást gyakorolni afelett, hogy hogyan és miről gondolkodtok. Azt jelenti, hogy eléggé öntudatotoknál vagytok ahhoz, hogy megválaszthassátok, mire figyeltek oda, és hogy megválaszthassátok, hogyan építetek jelentést a tapasztalataitokból. Mert ha erre a választásra nem lesztek képesek a felnőtt életetek során, akkor nagyon megszívtátok.

Emlékezzetek csak a régi közhelyre, miszerint “az elme egy nagyszerű szolga, de egy borzasztó mester.” Mint a legtöbb közhely, első hallásra ez is béna és unalmas, de valójában egy nagy és ijesztő igazságot takar. Egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy a fegyverrel öngyilkosságot elkövető felnőttek szinte mindig pont fejbe lövik magukat. A borzasztó mesterüket lövik le. És az igazság az, hogy az ilyen öngyilkosok nagyja már sokkal azelőtt halott, hogy meghúzná a ravaszt.

Véleményem szerint ez a tényleges, baromság-mentes értéke egy bölcsész oktatásnak: hogy hogyan éljetek le egy kényelmes, sikeres, tiszteletreméltó felnőtt életet anélkül, hogy közben belül halottak és öntudatlanok lennétek; a fejetek és a természetes alapbeállításotok szolgálatában, ami miatt teljesen és totálisan egyedül lesztek, nap mint nap.


Ez persze könnyen hangozhat túlzásnak vagy valami absztrakt hülyeségnek. Legyünk hát konkrétak. Az egyszerű tény az, hogy végzősökként még fogalmatok sincs arról, hogy a “nap mint nap” mit is jelent valójában. A felnőtt életnek bizony akadnak kiterjedt szakaszai, amikről egyetlen avatási beszéd sem ejt szót. Az egyik ilyen szakasz unalmat, megszokást és jelentéktelen frusztrációkat tartogat. A szülők és az idősebbek pontosan tudni fogják, miről beszélek.

Vegyünk példának egy átlagos felnőtt napot, ahol reggel felkeltek, bementek a kihívásokkal teli, diplomát igénylő, irodai munkahelyetekre, ahol aztán keményen dolgoztok 8-10 órát, a nap végén fáradtak és egy kicsit stresszesek vagytok, és mást sem szeretnétek, mint hazamenni, enni egy jó vacsorát, esetleg kikapcsolódni egy órát, és aztán korán lefeküdni – hiszen természetesen holnap újra fel kell kelni és kezdeni elölről. De ekkor eszetekbe jut, hogy nincs otthon kaja. Még nem volt időtök bevásárolni a héten a kihívásokkal teli munkátok miatt, ezért most munka után még be kell szállnotok a kocsiba és elhajtani a szupermarketbe. Vége a munkanapnak, és a forgalom (várhatóan) nagyon rossz. Így sokkal tovább tart eljutni a boltba, mint illene, és mire végre odaértek, a szupermarket tömve van – mert persze más munkások is most próbálnak bepréselni egy kis vásárlást. És a boltban szörnyű a világítás, lélek-gyilkos a háttérzene, és kb. ez az utolsó hely, ahol most lenni szeretnétek, de nem tudtok gyorsan túlesni rajta; bóklásznotok kell a hatalmas, túlvilágított bolt átláthatatlan sorai között, hogy megtaláljátok, amire szükségetek van, és aztán manőverezhettek az ócska bevásárlókocsitokkal az összes többi fáradt, sietős ember és az ő bevásárlókocsijaik között… (stb, stb, itt most ugrok egy kicsit, mert ez egy hosszú ceremónia) és végül beszereztek minden hozzávalót a vacsorához, csak hát természetesen nincs elég kassza nyitva, még a napvégi csúcsforgalom ellenére sem. Szóval a sor hihetetlenül hosszú, ami hülyeség és dühítő. De nem vezethetitek le a feszültséget a kapkodó kasszás nénin, aki már így is túlterhelt, és akinek a munkája olyan unalmas és jelentéktelen, hogy az egy ilyen tekintélyes egyetemi közegben mindannyiunk képzeletén túltesz.

Na de mindegy, végül elértek a kasszához, kifizetitek a kaját, és megkapjátok, hogy “Szép napot!” – egy olyan hangon, ami maga a halál. Aztán vihetitek a fura, nyeszlett műanyag zacskókba pakolt dolgaitokat; a bevásárlókocsiban, aminek az egyik selejtes kereke idegesítően balra húz; ki a tömött, göröngyös, teleszemetelt parkolóba; és aztán vezethettek haza a lassú, terepjárókkal telezsúfolt, csúcsidős forgalomban, stb, stb.

Mindenki átélte már ezt, természetesen. De nektek végzősöknek ez még nem része a konkrét rutinotoknak, napról hétre, hónapról évre. De az lesz. És még sok más sivár, idegesítő, látszólag jelentéktelen megszokás.

De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy pont az ilyen piti, frusztráló szarságoknál jön majd elő a választással járó munka. Hiszen a forgalmi dugók, a tömött bolti folyosók és a hosszú kasszasorok időt adnak a gondolkodásra, és ha nem hozok tudatos döntést arról, hogy hogyan gondolkodjak és mire figyeljek, akkor minden egyes bevásárláskor ideges és nyomorult leszek. Mert a természetes alapbeállításom az a bizonyosság, hogy ezek a szituációk igazából csak rólam szólnak. Az ÉN éhségemről, az ÉN fáradtságomról és az ÉN vágyamról, hogy hazaérhessek – és az egész világ úgy fog tűnni, mintha mindenki más csak az utamban lenne. És amúgy is ki ez a sok ember az én utamban? És nézzétek milyen visszataszító a nagy többségük, és milyen butának és tehénszerűnek és üres szeműnek és embertelennek tűnnek a sorban, vagy hogy milyen zavaró és udvariatlan, hogy egyesek milyen hangosan beszélnek a telefonjukon a sor közepén. És nézzétek milyen mélyen és személyesen igazságtalan ez az egész.

Vagy mondjuk ha épp a társadalmilag tudatosabb bölcsész üzemmódjában vagyok az alapbeállításomnak, akkor a napvégi forgalomban tölthetem azzal is az időmet, hogy undorodom ezektől a hatalmas, idióta, sáv-blokkoló terepjáróktól és 12 hengeres teherautóktól, ahogy pazarlóan és önzőn égetik az 150 literes tanknyi üzemanyagukat, és elmerenghetek azon, hogy a hazafias vagy vallásos matricák látszólag mindig a legnagyobb, legundorítóbban önző járműveken vannak, amiket a legrondább, legtapintatlanabb és legagresszívebb emberek vezetnek. És gondolhatok arra, hogy a gyermekeink gyermekei mennyire megvetnek majd minket, amiért elpazaroltuk a jövő összes üzemanyagát, és valószínűleg tönkretettük a klímát, és amiért ilyen elkényeztetettek és buták és önzők és undorítóak vagyunk mindannyian, és hogy a modern fogyasztói társadalom mekkora szívás, stb, stb. Értitek.


Ha azt választom, hogy így gondolkodok a boltban vagy az úton, ám legyen. Sokan tesznek így. Csakhogy így gondolkodni általában annyira könnyű és automatikus hogy ez nem is egy választás. Ez a természetes alapbeállításom. Ez az automatikus mód, amiben megélem a felnőtt élet unalmas, frusztráló, zsúfolt részeit; amikor az az automatikus, öntudatlan hit vezérel, hogy én vagyok a világ közepe, és hogy az én azonnali szükségleteimnek és érzéseimnek kellene meghatározniuk a világ fontossági sorrendjét.

Természetesen léteznek teljesen különböző módok is, ahogyan ezekről a szituációkról gondolkodhatnék. A forgalomban, ahol ez a sok jármű mind az utamban áll, nem elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek közül néhánynak borzasztó autóbalesete volt a múltban, és ezért annyira félelmetesnek találják a vezetést, hogy a pszichológusuk gyakorlatilag rájuk parancsolt, hogy szerezzenek be egy hatalmas terepjárót – hogy eléggé biztonságban érezhessék magukat a vezetéshez. Vagy hogy a kocsit, ami épp most vágott be elém, talán egy olyan apa vezeti, akinek a kisfia sérülten vagy betegen ül mellette, és ő csak próbál vele egy kórházba jutni, és ő ezért jobban, jogosabban siet, mint én. Igazából én vagyok az Ő útjában.

Vagy választhatom, hogy (erőltetve ugyan, de) szembenézek annak a lehetőségével, hogy a többiek is ugyanolyan unottak és frusztráltak a bolti sorban, mint én, és hogy ezek az emberek közül párnak valószínűleg nehezebb, fárasztóbb és fájdalmasabb élete van, mint nekem.

Ismétlem: kérlek ne higgyétek, hogy morális tanácsokat osztogatok, vagy hogy pont így kellene gondolkodnotok, vagy hogy bárki is elvárja, hogy automatikusan így gondolkodjatok. Mert ez nehéz. Akaratot és erőfeszítést igényel, és ha egy kicsit is olyanok vagytok mint én, bizonyos napokon nem lesztek képesek így tenni, vagy egyenesen nem is akartok majd.

De a legtöbb napon, ha eléggé magatoknál vagytok ahhoz, hogy válasszatok, akkor választhatjátok, hogy másként tekintetek arra a kövér, üres szemű, túlsminkelt nőre, aki épp most ordított rá a gyerekére a sorban. Talán általában nem ilyen. Talán már zsinórban három napja fent van, mert minden éjszaka a csontrákban haldokló férje kezét fogja. Vagy talán pont ez a nő az az alulfizetett okmányirodai munkás, aki épp tegnap segített a párotoknak megoldani valami rettenetesen dühítő bürokratikus problémát egy kedves gesztussal. Persze ezek közül egyik sem valószínű – de nem is lehetetlenek. Csak attól függ, hogy mit szeretnétek számításba venni.

Ha automatikusan biztosak vagytok benne, hogy ismeritek a teljes valóságot, hogy ki és mi az igazán fontos, és az alapbeállításotokon működtök, akkor (hozzám hasonlóan) valószínűleg nem fogtok olyan lehetőségeket számba venni, amik nem idegesítőek és nyomorultak. De ha tényleg megtanultok gondolkodni és odafigyelni, akkor tudni fogjátok, hogy vannak más lehetőségeitek. Szó szerint hatalmatokban fog állni, hogy a zsúfolt, izzasztó, lassú, fogyasztói pokol jellegű szituációkat is jelentőségteljesnek éljétek meg – sőt, akár szentségesnek, mert ezeket is ugyanaz az erő tüze hajtja, mint a csillagokat: szeretet, közösség, és minden dolog mély, misztikus egysége.

Persze ez a misztikus cucc sem feltétlen igaz. Az egyetlen dolog, ami nagy I-betűsen Igaz, az az, hogy dönthettek, hogyan szeretnétek látni. Szerintem ez az oktatás igazi szabadsága; ez jelenti azt, hogy megtanultok kiegyensúlyozottnak lenni. Hogy tudatosan eldönthetitek, mi jelentőségteljes, és mi nem. Eldönthetitek, hogy mit bálványoztok.


Mert hát itt egy másik furcsa igazság: a felnőtt élet lövészárkaiban nincs olyan, hogy ateizmus. Nincs olyan, hogy valaki ne bálványozna. Mindenki bálványoz valamit. Az egyetlen választásotok abban rejlik, hogy mit bálványoztok. És a meggyőző ok, ami miatt talán érdemes valami isten-szerű vagy spirituális típusú dolgot bálványozni – legyen az Jézus, Allah, JHVH, a Wicca anyaistennő, a négy nemes igazság, vagy valami sérthetetlen etikai alapelv gyűjtemény – az az, hogy szinte bármi más bálványozása élve felfal majd.

Ha a pénzt vagy a tárgyakat bálványozzátok, ha onnan szerzitek az élet igazi jelentését, akkor soha nem lesz elég; soha nem érzitek majd úgy, hogy elég. Ez az igazság. Ha a testeteket, a szépségeteket, vagy a szexuális vonzerőtöket bálványozzátok, akkor mindig csúnyának fogjátok érezni magatokat. És amikor az idő és a kor elkezd meglátszani, milliónyi apró halált haltok majd mielőtt végül eltemetnének. Bizonyos szinten ezekkel mind tisztában vagyunk. Mítoszokban, mondásokban, közhelyekben és tanmesékben már eltároltuk ezeket a tanulságokat; ezek adják minden nagyszerű történet vázát. A trükk abban rejlik, hogy az igazságot a hétköznapokban is képesek legyünk a tudatunkban tartani.

Bálványozzátok a hatalmat, és végül gyengének és ijedtnek fogjátok érezni magatokat – mindig több és több hatalom kell majd mások felett, hogy elzsibbaszthassátok a saját félelmeteket. Bálványozzátok az intellektusotokat, vagy hogy eszesnek látszotok, és végül hülyének érzitek majd magatokat – egy csalónak, mindig a lebukás szélén. De a legalattomosabb dolog ezekkel a bálványozási formákkal kapcsolatban nem is az, hogy gonoszak vagy bűnösek, hanem hogy öntudatlanok. Hogy alapbeállítások. Olyan bálványozási formák ezek, amikbe csak úgy fokozatosan belecsúsztok, nap mind nap, ahogy egyre válogatósabbá váltok azzal kapcsolatban, hogy mit láttok és hogy hogyan méritek a dolgok értékét – anélkül, hogy valaha is teljesen tudatában lennétek, hogy ezt teszitek.

És az úgynevezett “való világ” nem próbál majd lebeszélni Titeket arról, hogy az alapbeállításotok szerint működjetek, hiszen az úgynevezett “való világ”, a benne lévő emberekkel és pénzzel és hatalommal, boldogan továbbzümmög majd a tengernyi félelem és harag és frusztráció és sóvárgás és önimádat közepette. A jelen kultúrája ugyanis megtanulta kiaknázni ezeket az erőket, ami rendkívüli vagyont, kényelmet, és személyes szabadságot eredményezett. Szabadságot mindenkinek, hogy úr lehessen az apró, koponya-méretű királyságában, egyedül a teremtés közepében.

Sok érv szól egy ilyen jellegű szabadság mellett. De persze vannak másféle szabadságok, és a legértékesebb fajtáról nem sok szó esik a vágyódó és eredmény-mániás és magamutogató nagy külvilágban… Az igazán fontos szabadságfajta a figyelemről, a tudatosságról és az önfegyelemről szól – hogy képesek legyetek valóban törődni másokkal és hogy képesek legyetek számtalan apró, nem szexi áldozatot hozni értük, újra és újra, minden nap.

Ez az igazi szabadság. Ilyen az, amikor megtanítanak, és meg is értitek, hogyan kell gondolkodni. Az alternatíva az öntudatlanság; az alapbeállítás; a mókuskerék; a folyamatosan rágó érzés, hogy birtokoltatok, és elvesztettetek, valami végtelen dolgot.


Tudom, hogy ez a gondolat valószínűleg nem kimondottabban szórakoztató és élénkítő, vagy épp inspiráló, amilyennek egy avatási beszédnek lennie kellene. Cserébe, már amennyire én látom, ez a nagy I-betűs Igazság, egy csomó ékesszóló körítés lecsupaszítása után. Természetesen mind azt gondoltok róla, amit csak szeretnétek. De kérlek ne legyintsetek rá, mint valami ejnye-bejnye prédikációra. Az eddigiekből tulajdonképpen semmi nem a moralitásról, a vallásról, a dogmáról, vagy a halál utáni élet magasztos kérdéseiről szól.

A nagy I-betűs Igazság a halál ELŐTTI életről szól.

Egy igazi oktatás igazi értékéről szól, aminek szinte semmi köze a tudáshoz, és minden köze az egyszerű tudatossághoz; tudatában lenni, hogy mi az, ami annyira valós és alapvető, ami annyira az orrunk előtt rejtőzik, és ami annyira folyamatosan körbevesz, hogy újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat:

“Ez a víz.”

“Ez a víz.”

Elképzelhetetlenül nehéz nap mint nap tudatosnak és ébernek maradni a felnőtt világban. Ami pedig azt jelenti, hogy még egy hatalmas közhely igaznak bizonyul: a tanulás tényleg egy élethosszig tartó feladat. És mindez most kezdődik. Több, mint szerencsét kívánok!