Bevallom, ez most nagyot ütött rajtam. Az elmúlt másfél évben elég sokat olvastam és tanultam a blog keretei között, de Marcus Aurelius óta semmi nem volt rám olyan mély és azonnali hatással, mint David Foster Wallace – Ez a víz (eredetileg “This Is Water”) című beszéde, amit a Kenyon College 2005-ös évfolyamának diplomaosztóján mondott.

Tekintve, hogy az egész egy ingyenesen elérhető, kb. negyed órás olvasmány – és hogy a szöveg maga sokkal profibb, mint amit én összefoglalóként kontárkodnék – először nem is tudtam, hogy mit is tehetnék én hozzá ehhez az egészhez. Aztán egy gyors Google keresés azt mutatta, hogy ennek a zseniális szövegnek egyszerűen nincs egy rendes, teljes magyar fordítása! Mi van?!

Na persze akad egy-két blog, akik már foglalkoztak vele, felsoroltak belőle tanulságokat, stb. Sőt, olyan is van, ahol kiemelt részletek (kb. a fele) elérhetőek magyarul, vagy szöveges, vagy videó alatti felirat formájában. De azért ezeknél tudok én jobbat is! Úgyhogy nekiestem, és a legjobb tudásom szerint készítettem egy alapos, szöveghű, az USA-specifikus utalásokat általánosító, és reményeim szerint talán akár “műfordításnak” is csúfolható magyar változatot. Fogyasszátok egészséggel!

Frissítés (2026.03.04.): A szöveg menet közben kiadóra talált és lektorálási folyamaton is átesett (ahol elég durván kellett szembesülnöm a korábbi “műfordításnak csúfolhatós” poénom iróniájával). Épp csak itt felejtettem el frissíteni! De az alábbiakban (és a könyvbemutatós videóban) már a végleges változat szerepel. A könyv mellesleg innen rendelhető.



David Foster Wallace – Ez a víz

Két fiatal hal úszik a vízben, mikor szembejön velük egy idősebb hal, és odaköszön: „’Reggelt, fiúk! Milyen a víz?” A két fiatal hal továbbúszik, míg végül az egyik odafordul a másikhoz, és azt kérdezi: „Te, mi a fene az a víz?”

A diplomaosztó beszédek egyik szabványos követelménye, hogy ilyen kis tanulságos példázatokat vessünk be. Ez a sztorizgatás amúgy a műfaj jobbféle, kevésbé bullshit részei közé tartozik, de ha attól tartotok, hogy én majd a bölcs, öreg hal szerepében szeretném elmagyarázni nektek, fiatalabb halaknak, mi is az a víz, akkor megnyugodhattok. Nem én vagyok a bölcs, öreg hal. A halas történet lényege csak annyi, hogy gyakran pont az életünk legnyilvánvalóbb, legfontosabb és legvalóságosabb dolgait a legnehezebb észrevenni vagy szavakba önteni. Kimondva, persze, ez is csak egy közhely. De az igazság az, hogy a felnőttélet hétköznapjainak lövészárkaiban az ilyen közhelyek élet-halál kérdéssé válhatnak. Vagy legalábbis erről szeretnélek meggyőzni benneteket ezen az unalmas, de kellemes reggelen.

Az ilyen beszédeknél természetesen az a legfőbb követelmény, hogy a bölcsészvégzettségetek jelentőségéről beszéljek, és megpróbáljam elmagyarázni, miért van az anyagi megtérülésen felül valódi emberi értéke is annak a diplomának, amit hamarosan megkaptok. Szóval ejtsünk most pár szót a diplomaosztó beszédek műfajának legelcsépeltebb közhelyéről, miszerint a bölcsészoktatás nem is annyira arról szól, hogy ismeretekkel tömjék tele a fejeteket, hanem inkább arról, hogy „megtanítsanak gondolkodni”. Ha egy kicsit is olyanok vagytok, amilyen én voltam diákként, valószínűleg sosem örültetek, amikor ezt hallottátok, sőt kicsit még sértőnek is éreztétek, hogy bárkinek is meg kellene tanítania benneteket a gondolkodásra – hiszen az, hogy egyáltalán bekerültetek egy ilyen jó egyetemre, már önmagában is elég bizonyíték arra, hogy tudtok ti gondolkodni. Én viszont azt állítom, hogy ez a bölcsészközhely egyáltalán nem sértő, mivel az igazán fontos gondolkodásbeli oktatás, amit egy ilyen helyen meg kellene kapnotok, nem a gondolkodási képességetekre vonatkozik, hanem a választásra, hogy miről gondolkodtok. És ha a gondolataitok megválasztásának teljes szabadsága túlságosan nyilvánvalónak tűnik ahhoz, hogy időt vesztegessünk rá, akkor most arra kérnélek titeket, hogy gondoljatok a halakra meg a vízre, és tegyétek félre pár percre a nyilvánvaló dolgok értékével kapcsolatos kételyeiteket.

Itt egy újabb tanulságos kis történet. Két fickó ül egymás mellett egy bárban, valahol az alaszkai vadonban. Az egyik vallásos, a másik ateista, és éppen Isten létezéséről vitatkoznak azzal a különleges intenzitással, ami általában a negyedik sör után érkezik. Az ateista azt mondja:

– Nézd, nem mintha nem lennének konkrét indokaim, amiért nem hiszek Istenben. Nem mintha nem próbálkoztam volna még ezzel az egész istenes, imádkozós dologgal. Pont múlt hónapban ragadtam egy borzasztó hóviharban, távol a táborhelyemtől. Teljesen eltévedtem, semmit nem láttam, és mínusz 50 fok volt. Szóval megpróbáltam: térdre estem a hóban, és felkiáltottam: „Ó, Isten, ha valóban létezel! Eltévedtem ebben a hóviharban, és meg fogok halni, ha nem segítesz!”

Erre a bárban a vallásos alak értetlenül néz az ateistára.

– De hát akkor most már nyilván hiszel – mondja –, hiszen itt vagy, épségben.

Az ateista viszont csak a szemét forgatja.

– Dehogyis, ember, egyszerűen arra tévedt pár eszkimó, és megmutatták a táborba vezető utat.

Könnyű átfuttatni ezt a történetet a tipikus bölcsészelemzésen: ugyanaz az élmény két teljesen különböző dolgot is jelenthet két különböző embernek, akik két különböző hitrendszerrel rendelkeznek, és két különböző módon értelmezik a tapasztalataikat. Mivel mind díjazzuk a toleranciát és a nézetek sokszínűségét, ezért a bölcsészeti elemzésünkben eszünk ágában sincs olyasmit állítani, hogy az egyik fickó értelmezése igaz, a másiké pedig hamis vagy rossz. Ez eddig rendben is van – csakhogy így soha nem jutunk el oda, hogy arról beszéljünk, vajon honnan származnak ezek az egyedi minták és hiedelmek. Úgy értem, hogy a két fickón belül honnan származnak. Mintha az ember alapvető világnézete és a tapasztalataiból leszűrt értelmezései fixek lennének, mint a magasság vagy a cipőméret – vagy automatikusan beivódnának a kultúrából, mint a nyelvismeret. Mintha az, ahogyan a dolgokat értelmezzük, igazából nem is személyes, tudatos választás eredménye lenne.

Aztán ott van még az arrogancia kérdése. Az ateista fickó annyira biztos benne, hogy az arra tévedő eszkimóknak semmi közük nem lehet az imájához. Igaz, sok vallásos ember is ugyanilyen megingathatatlanul hisz a saját értelmezésében. Ők talán még visszataszítóbbak, mint az ateisták – legalábbis a legtöbbünk szemében. Pedig a vallási dogmatikusoknak pontosan ugyanaz a problémájuk, mint a történet hitetlenjének: a vak magabiztosság. A szűklátókörűség, ami egy olyan totális rabsághoz vezet, hogy a fogoly még csak nem is tudja, hogy be van zárva.

A lényeg szerintem az, hogy a „gondolkodni tanításnak” ezt is magában kellene foglalnia. Hogy legyek csak egy kicsit kevésbé arrogáns. Hogy legyen bennem csak egy cseppnyi kritikus tudatosság önmagammal és a meggyőződéseimmel kapcsolatban. Mert azoknak a dolgoknak, amiket hajlamos vagyok automatikusan biztosra venni, a nagy részéről általában kiderül, hogy tévedésen vagy önámításon alapul. Én ezt a saját káromon tanultam meg, és valószínűleg ti is így fogjátok.

Hogy csak egy példát említsek, amikor teljesen téves az, amiben automatikusan biztos szoktam lenni: minden közvetlen tapasztalatom azt a mély meggyőződésemet támasztja alá, hogy én vagyok az univerzum abszolút középpontja; a legvalóságosabb, legelevenebb és legfontosabb lény a világon. Erről a természetes, alapvető énközpontúságról ritkán beszélünk, mert társadalmilag annyira visszataszító. Mégis mindannyian ugyanígy működünk. Ez az alapbeállításunk, ami már a születésünktől belénk van kódolva. Gondoljatok csak bele: nincs olyan tapasztalatotok, aminek ne ti lennétek a középpontjában. A világ, ahogy megtapasztaljátok, ott van előttetek vagy mögöttetek, balra vagy jobbra tőletek, a ti tévéteken, a ti monitorotokon… Más emberek gondolatait és érzéseit valahogy kommunikálni kell felétek, míg a sajátjaitok annyira azonnaliak, sürgetők és valósak.

Ne aggódjatok, nem fogok kiselőadást tartani az együttérzésről, az önzetlenségről vagy az úgynevezett „erényekről”. Ez nem erényesség kérdése. Sokkal inkább arról szól, hogy hajlandó vagyok-e munkát fektetni abba, hogy megváltoztassam vagy valahogyan meghaladjam a természetes, belém kódolt alapbeállítást, vagyis azt a mély és szó szerinti énközpontúságot, ami miatt mindent önmagamon keresztül látok és értelmezek. Azokat az embereket, akik képesek kiegyensúlyozni a természetes alapbeállításukat más nézőpontokkal, általában „kiegyensúlyozott” személyiségeknek nevezzük – és a kifejezés nem véletlen.

Ebben az ünnepi, akadémiai légkörben szinte magától adódik a kérdés, hogy ez a bizonyos alapbeállításkiegyensúlyozó munka mennyire kapcsolódik a tényleges tudáshoz vagy az intellektushoz. Ez igencsak kényes kérdés. Az akadémiai oktatás talán legveszélyesebb vonása – legalábbis az én esetemben az volt –, hogy hajlamossá tesz a dolgok túlintellektualizálására; hogy elvesszünk a fejünkben zajló absztrakt érvelésekben ahelyett, hogy egyszerűen arra figyelnénk, ami az orrunk előtt (vagy épp bennünk) történik.

Mint ahogy mostanra már biztosan ti is rájöttetek, rendkívül nehéz ébernek és figyelmesnek maradni ahelyett, hogy belefeledkeznénk a fejünkben zakatoló folyamatos monológba (talán most is éppen ez történik). Azt viszont még nem tudjátok, hogy az ilyen belefeledkezéssel mit is kockáztattok. A saját diplomaosztóm óta eltelt húsz évben szép lassan megértettem, hogy a „gondolkodni tanításról” szóló bölcsészközhely igazából egy sokkal mélyebb, komolyabb gondolat rövidített változata. A „gondolkodni tanulás” valójában azt jelenti, hogy megtanulunk valamiféle irányítást gyakorolni afelett, hogy hogyan és miről gondolkodunk. Azt jelenti, hogy eléggé tudatosak és éberek vagyunk ahhoz, hogy eldöntsük, mire figyelünk, és milyen értelmet tulajdonítunk a tapasztalatainknak. Mert aki felnőttként nem képes erre a választásra, az nagyon megszívja.

Emlékezzetek a régi mondásra: „Az elme nagyszerű szolga, de borzasztó mester.” Mint a legtöbb közhely, felszínesen szemlélve ez is béna és unalmas, de valójában egy nagy és ijesztő igazságot rejt. Nem véletlen ugyanis, hogy a fegyveres öngyilkosságot elkövető felnőttek szinte mindig pont fejbe lövik magukat. A borzasztó mesterüket lövik le. És igazság szerint az ilyen öngyilkosok többsége már jóval azelőtt meghal, hogy meghúzná a ravaszt.

Szerintem ez a bölcsészképzés tényleges, baromságoktól mentes értéke: leélni egy kényelmes, sikeres, tiszteletre méltó felnőttéletet anélkül, hogy közben belül halottak és öntudatlanok lennétek, az elmétek és a természetes alapbeállításotok szolgájaként, ami miatt teljesen és totálisan egyedül lesztek, nap mint nap. Ez persze könnyen hangozhat túlzásnak vagy valami absztrakt hülyeségnek. Legyünk hát konkrétak. Egyszerűen tény, hogy végzősként még fogalmatok sincs arról, mit is jelent valójában a „nap mint nap”. A felnőttéletnek bizony akadnak vetületei, amikről egyetlen diplomaosztó beszéd sem ejt szót. Az egyik ilyen vetület unalmat, monotonitást és apró, idegőrlő bosszúságokat tartogat. A szülők és az idősebbek pontosan tudják, miről beszélek.

Vegyünk példának egy átlagos napot a felnőttéletből! Reggel felkeltek, és bementek az irodába, ahol 8-10 órán át megterhelő, felelősségteljes munkát végeztek. A nap végére fáradtak és egy kicsit stresszesek lesztek, mást sem szeretnétek, mint hazamenni, enni egy jó vacsorát, esetleg kikapcsolódni egy órát, és aztán korán lefeküdni – hiszen másnap természetesen megint korán kell kelni, és minden kezdődik elölről. De akkor eszetekbe jut, hogy nincs otthon semmi kaja. Egész héten nem volt időtök bevásárolni a kihívásokkal teli munkátok miatt, ezért most, munka után még be kell ülnötök a kocsiba, hogy elhajtsatok a szupermarketbe. A nap végén persze pokoli a forgalom, így sokkal tovább tart eljutni a boltba, mint illene, és mire végre odaértek, a szupermarket tömve van – mert hát nyilván mindenki más is most próbálja bepréselni a vásárlást a napjába. A boltban vakító a fény, lélekgyilkos háttérzene vagy valami kommersz pop szól, és kb. ez az utolsó hely, ahol most lenni szeretnétek, de nem tudtok gyorsan túlesni a dolgon. Bóklásznotok kell a hatalmas, túlvilágított bolt átláthatatlan sorai között, hogy megtaláljátok, amire szükségetek van, és aztán manőverezhettek az ócska bevásárlókocsitokkal a többi fáradt, siető ember és az ő bevásárlókocsijaik között…

(És így tovább, és így tovább, itt most ugrok egy kicsit, mert ez egy hosszú ceremónia.)

Végül összeszedtek minden hozzávalót a vacsorához, csak hát természetesen nincs nyitva elég kassza, még a nap végi csúcsforgalom ellenére sem. Szóval a sor hihetetlenül hosszú, ami abszurd és dühítő. Mégsem vezethetitek le a feszültségeteket a kapkodó pénztároson, aki amúgy is túlterhelt, és akinek a munkája olyan unalmas és jelentéktelen, hogy azt el sem tudjuk képzelni itt, ebben a tekintélyes egyetemi közegben.

Na, de mindegy; végül elértek a kasszához, kifizetitek a kaját, és megkapjátok, hogy „Szép napot!” – egy olyan hangon, ami maga a halál. Aztán tolhatjátok tovább az olcsó, nyeszlett műanyag zacskókba pakolt dolgaitokat a bevásárlókocsiban, aminek az egyik selejtes kereke idegesítően balra húz, keresztül a zsúfolt, göröngyös, teleszemetelt parkolón, és araszolhattok haza az esti dugóban a terepjárók között, satöbbi, satöbbi.

Persze, mind átéltétek már ezt. Nektek, végzősöknek viszont ez még nem része a mindennapjaitoknak napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. De az lesz. És még sok más ugyanilyen sivár, idegesítő, látszólag jelentéktelen rutin.

De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy pont az ilyen piti, frusztráló baromságoknál dől el, hogy képes vagyok-e tudatosan megválasztani, hogyan gondolkodom. Hiszen a forgalmi dugók, a tömött boltok és a hosszú kasszasorok időt adnak a gondolkodásra, és ha nem hozok tudatos döntést arról, hogyan gondolkodom, és mire figyelek, akkor minden egyes bevásárláskor idegesnek és nyomorultnak érzem majd magam. A természetes alapbeállításom ugyanis az a bizonyosság, hogy ezek a szituációk igazából csak rólam szólnak. Az én éhségemről, az én fáradtságomról, és az én vágyamról, hogy végre hazaérhessek. Ilyenkor úgy tűnik, mintha mindenki más csak az utamban lenne. És különben is, ki ez a sok ember, aki az utamban áll? Nézzétek, milyen visszataszítónak és butának tűnnek, ahogy tehén módra, üres tekintettel állnak a sorban, mintha nem is emberek lennének, az pedig egyenesen zavaró és udvariatlan, ahogy egyesek ordítva telefonálnak a sor közepén. Nézzétek, milyen mély és személyes igazságtalanság ez az egész!

Vagy, ha épp egy társadalmilag tudatosabb bölcsészüzemmódomban vagyok, akkor a nap végi csúcsforgalomban háboroghatok azon is, hogy a hatalmas, idióta, sávblokkoló városi terepjárók, Hummerek és 12 hengeres platós monstrumok milyen pazarlóan és önző módon égetik az üzemanyagot a 150 literes tankjaikból. Vagy merenghetek azon, hogy a hazafias vagy vallásos matricák valamiért mindig azokon a legnagyobb, legundorítóbb, legönzőbb járműveken vannak, amiket a legrondább, legtapintatlanabb és legagresszívebb emberek vezetnek. Vagy gondolhatok arra is, hogy a gyermekeink gyermekei mennyire megvetnek majd minket, amiért elpazaroltuk a jövő összes üzemanyagát, és valószínűleg tönkretettük a bolygót, vagy hogy mennyire elkényeztetettek és buták és önzők és undorítóak vagyunk mindannyian, vagy hogy a modern fogyasztói társadalom mekkora szívás, és így tovább, és így tovább. Biztos értitek, miről beszélek.

Ha azt választom, hogy így gondolkodom a boltban vagy az úton, ám legyen. Sokan tesszük ezt. Csakhogy ez a fajta gondolkodás általában annyira könnyű és automatikus, hogy ez valójában nem is választás. Ez a természetes alapbeállításom. Ez az automatikus mód, ahogyan megélem a felnőttélet unalmas, frusztráló, túlzsúfolt pillanatait; amikor öntudatlanul abból indulok ki, hogy én vagyok a világ közepe, és hogy az én azonnali szükségleteimnek és érzéseimnek kellene meghatározniuk a világ működési rendjét.

Természetesen léteznek teljesen más módok is arra, ahogyan ezekről a szituációkról gondolkodhatok. A forgalomban, ahol az a sok jármű mind az utamban áll, nem elképzelhetetlen, hogy van olyan sofőr, aki régebben borzalmas autóbalesetet szenvedett, és emiatt annyira félelmetesnek találja a vezetést, hogy a terapeutája gyakorlatilag ráparancsolt, vegyen egy hatalmas terepjárót, amiben biztonságban érezheti magát. Azt a Hummert, amelyik épp most vágott be elém, talán egy olyan apa vezeti, akinek a kisfia megsérült vagy megbetegedett, és ő csak próbál vele eljutni a kórházba – vagyis az ő sietsége sokkal jogosabb és indokoltabb, mint az enyém. Igazából én vagyok az ő útjában.

Vagy választhatom azt, hogy erőt veszek magamon, és megpróbálom elképzelni, hogy a többiek is ugyanolyan unottak és frusztráltak a bolti sorban, mint én, és hogy néhányuknak valószínűleg nehezebb, fárasztóbb és fájdalmasabb élete van, mint nekem.

Megint csak arra kérlek benneteket, hogy ne értsetek félre: nem akarok morális tanácsokat osztogatni, és azt sem mondom, hogy pont így kellene gondolkodnotok, vagy hogy bárki is elvárná, hogy automatikusan így tegyetek. Mert ez nehéz. Akaratot és erőfeszítést igényel, és ha egy kicsit is hasonlítotok rám, bizonyos napokon nem lesztek képesek rá, vagy egyenesen meg sem akarjátok majd próbálni.

De a legtöbb napon, ha elég tudatosak vagytok, akkor dönthettek úgy, hogy másként néztek arra a kövér, üveges tekintetű, túlsminkelt nőre, aki épp most ordított rá a gyerekére a kasszasorban. Talán nem mindig ilyen. Talán már zsinórban három éjjel nem aludt, mert a csontrákban haldokló férje kezét fogja. Vagy talán pont ő az az alulfizetett ügyintéző az okmányirodában, aki épp tegnap segített a párotoknak egy kedves gesztussal megoldani valami dühítő bürokratikus problémát. Persze egyik sem valószínű – de nem is lehetetlen. Csak attól függ, mit vagytok hajlandók számításba venni.

Ha magától értetődőnek veszitek, hogy pontosan ismeritek a teljes valóságot, hogy ki és mi az igazán fontos, és az alapbeállításotok szerint működtök, akkor (hozzám hasonlóan) valószínűleg csak idegesítő és nyomorult lehetőségeket fogtok látni. De ha tényleg megtanultok odafigyelni és tudatosan gondolkodni, akkor megértitek, hogy mindig van más választás. Képessé váltok arra, hogy a zsúfolt, izzasztó, lassú, fogyasztói pokol jellegű szituációkat is jelentőségteljesnek éljétek meg – sőt, akár szentségesnek, mert ezeket is ugyanaz az erő fűti, mint amelyik a csillagokat hozta létre: a szeretet, az összetartozás, és minden dolog mély, misztikus egysége.

Persze, ez a misztikus duma sem feltétlenül igaz. Az egyetlen nagybetűs Igazság az, hogy ti dönthetitek el, hogyan szeretnétek szemlélni a világot. Szerintem ez az oktatás nyújtotta igazi szabadság, a kiegyensúlyozott gondolkodás lényege. Hogy tudatosan eldönthetitek, minek van jelentősége, és minek nincs. Eldönthetitek, hogy mit bálványoztok.

Mert hát itt egy másik furcsa igazság: a felnőttélet lövészárkaiban nincs olyan, hogy ateizmus. Nincs olyan, hogy valaki ne bálványozna. Mindenki bálványoz valamit. Az egyetlen választásunk abban rejlik, hogy mit bálványozunk. És a meggyőző érv, ami miatt talán érdemes valami istenszerű vagy spirituális dolgot állítani az életünk középpontjába – legyen az Jézus, Allah, JHVH, a Wicca anyaistennő, a négy nemes igazság, vagy valami sérthetetlen etikai alapelvgyűjtemény –, az az, hogy szinte bármi más bálványozása élve felfal majd.

Ha a pénzt vagy a tárgyakat bálványozzátok, ha ezek révén próbáljátok megérteni az élet igazi értelmét, akkor soha nem lesz elég; soha nem érzitek majd úgy, hogy elég. Ez az igazság. Ha a testeteket, a szépségeteket vagy a szexuális vonzerőtöket bálványozzátok, akkor mindig csúnyának fogjátok érezni magatokat. És amikor az idő és a kor elkezd nyomot hagyni rajtatok, millió apró halált haltok majd, mielőtt végül eltemetnének. Bizonyos szinten ezekkel mind tisztában vagyunk. Mítoszokban, mondásokban, közhelyekben és tanmesékben már régen eltároltuk a tanulságokat – ezek alkotják minden nagy történet vázát. A trükk abban rejlik, hogy az igazságot a hétköznapokban is szem előtt tartsuk.

Ha a hatalmat bálványozzátok, végül gyengének és rémültnek fogjátok érezni magatokat, és egyre több hatalmat akartok majd gyakorolni mások felett, hogy elzsibbaszthassátok a saját félelmeiteket. Ha az intellektusotokat bálványozzátok, és mindig okosnak akartok látszani, végül ostobának érzitek majd magatokat – egy csalónak, aki mindig a lebukás szélén áll. De a legalattomosabb dolog az efféle bálványozásokban nem is az, hogy gonosz vagy bűnös lenne a mögöttük álló szándék, hanem az, hogy öntudatlanul történnek. Hogy alapbeállítások. Olyan bálványozási formák ezek, amikbe csak úgy fokozatosan csúszik bele az ember, napról napra, ahogy egyre szűkebb szemszögből látja a világot, és egyre szigorúbb mércével méri a dolgok értékét – anélkül, hogy valaha is teljesen tudatában lenne annak, amit csinál.

Az úgynevezett „való világ” pedig nem próbál majd lebeszélni titeket arról, hogy az alapbeállításotok szerint működjetek, hiszen az úgynevezett „való világ” – a férfiak, a pénz és a hatalom világa – vidáman továbbzümmög majd a félelem, a harag, a frusztráció, a sóvárgás és az önimádat által hajtva. A jelenlegi kultúránk ugyanis megtanulta kiaknázni ezeket az erőket, és általuk épített rendkívüli vagyont, kényelmet és személyes szabadságot. Szabadságot, hogy mindannyian urak lehessünk az apró, koponyányi királyságunkban, egyedül az univerzum közepén.

Az ilyen szabadság sok szempontból vonzó. Ugyanakkor léteznek másféle szabadságok is, és a legértékesebb fajtáról nem sok szó esik a vágyódó, eredménymániás, magamutogató nagy külvilágban. Az igazán fontos szabadság a figyelemről, a tudatosságról és az önfegyelemről szól, és hogy képesek legyünk valóban törődni másokkal, újra meg újra, nap mint nap, számtalan apró, egyáltalán nem menőnek számító áldozatot hozva értük.

Ez az igazi szabadság. Ilyen az, amikor „megtanítanak gondolkodni”, és meg is értitek, hogy ez mit jelent. Az alternatíva az öntudatlanság, az alapbeállítás, a mókuskerék – az a folyamatosan mardosó érzés, hogy valami végtelen dolgot birtokoltatok, de elveszítettétek.

Tudom, hogy ez a gondolat valószínűleg nem olyan szórakoztató, felemelő vagy inspiráló, amilyennek egy diplomaosztó beszédnek lennie kéne. Cserébe, már ahogy én látom, ez a nagybetűs Igazság, mindenféle ékesszóló körítés lecsupaszítása után. Természetesen azt gondoltok róla, amit csak szeretnétek. De kérlek, ne legyintsetek rá, mint valami kioktató, moralizáló prédikációra. Ez az egész nem a moralitásról, a vallásról, a dogmáról vagy a halál utáni élet magasztos kérdéseiről szól.

A nagybetűs Igazság a halál előtti életről szól.

Egy igazi oktatás igazi értékéről szól, aminek szinte semmi köze nincs a tudáshoz, de annál több köze van az egyszerű tudatossághoz. Tudatában lenni, hogy mi az, ami annyira valós és alapvető, ami annyira az orrunk előtt rejtőzik, és ami annyira folyamatosan körbevesz, hogy újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat:

„Ez a víz.”

„Ez a víz.”

Elképzelhetetlenül nehéz nap mint nap tudatosnak és ébernek maradni a felnőttvilágban. Így aztán még egy hatalmas közhely igaznak bizonyul: a tanulás tényleg egy élethosszig tartó feladat. És mindez most kezdődik. Sokkal többet kívánok nektek, mint pusztán szerencsét.