A múlt hét okozta “avatóbeszédi láz” után talán nem meglepő, hogy egy kicsit ezen a vonalon kutakodtam tovább. A tapasztalataim vegyesek. Egyrészt minden rózsás és szívmelengető, hiszen kapásból tucatnyi olyan beszédbe lehet beleakadni, amik (majdnem, de azért nem egészen) David Foster Wallace szinten és minőségben okítják a hallgatóságot. Plusz jó hír, hogy ezekből több magyarul is elérhető, és viszonylag szélesebb körben ismert.

Kevésbé örömhír viszont, hogy a sok helyen is legjobbként hivatkozott avatási beszédet még angolul is alig tudtam előtúrni. Joseph Brodsky (eredetileg Joszif Alekszandrovics Brodszkij, orosz származású, Nobel-díjas költő és író) 1988-ban köszöntötte a Michigani Egyetem végzőseit azzal a hat jótanáccsal, amivel az élet játékának nyertesei lehetnek. Kicsit vallásosabb irányból közelíti ugyan a dolgokat, mint ahogy én tenném, de cserébe nagyon beletalál a tanulságokba – és teszi mindezt olyan hasonlatok és kifejezések kíséretében, hogy szinte már csak azokért is megér egy olvasatot.

Újra nekiültem hát egy fordításnak, hadd táguljon a magyar nyelven is elérhető nagy beszédek katalógusa. Íme:


Joseph Brodsky – Beszéd a stadionban

Az élet egy játék, amiben sok a szabály, de bíró nincs. Inkább megfigyelés útján tanulunk bele, mint könyvekből, ide értve a Szent Könyvet is. Ezek után nem csoda, hogy olyan sokan tisztességtelenül játszanak, olyan kevesen nyernek, és olyan sokan veszítenek.

Minden esetre ha ez az a Michigani Egyetem, Ann Arbor, Michigan, amire én emlékszem, akkor elég nagy magabiztossággal állíthatom, hogy Ti, mostani végzősök még kevésbé vagytok ismeretségben a Jó Könyvvel mint azok, akik mondjuk 16 évvel ezelőtt ültek ezekben a székekben – amikor én először itt jártam.

A szememnek, a fülemnek, és az orromnak bizony Ann Arbor-nak tűnik ez a hely; olyan szomorkás – vagy legalábbis olyannak érződik – mint Ann Arbor (habár be kell vallanom, hogy kevesebb a marihuána a levegőben, mint annak idején, és ez pillanatnyi zavart okoz egy ilyen vén Ann Arbor-i alaknak). Annak az Ann Arbor-nak tűnik tehát, ahol az életem egy részét – talán a legjobb részét – töltöttem, és ahol, 16 évvel ezelőtt, már az elődeitek sem tudtak szinte semmit a Bibliáról. Ha jól emlékszem a kollégáimra; ha jól tudom, mi történik az egyetemi tananyagokkal országszerte; ha nem vagyok teljesen vak azokra a nyomásokra, amiket az úgy nevezett “modern világ” helyez a fiatalságra; akkor nosztalgiával gondolok azokra, akik tizen-évvel ezelőtt a székeitekben ültek, mert néhányuk legalább fel tudta sorolni a Tízparancsolatot, míg mások akár a Hét Főbűnt is képesek voltak megnevezni. Hogy később mit kezdtek ezzel a becses tudásukkal, vagy hogy hogyan teljesítettek a játékban, arról fogalmam sincs. Csak annyit remélhetek, hogy hosszútávon jobban járunk, ha olyan szabályokat és tilalmakat követünk, amiket egy felsőbb hatalom fektetett le, nem pusztán egy törvényhozó bizottság.

Mivel a játszmátok minden valószínűség szerint igen hosszú lesz, és mivel feltehetőleg a körülményeitek és a Titeket körülvevő világ javítását tűztétek ki célul, nem járnátok rosszul, ha megismerkednétek azokkal a bizonyos parancsolatokkal és bűnökkel. Mindössze 17 tételről beszélünk, amiben még átfedések is vannak. Persze érvelhettek azzal, hogy ezek egy kiterjedt erőszakossági lajstrommal rendelkező hitvalláshoz tartoznak. Mégis, amennyire az egy hitvallásnál lehetséges, ez tűnik a legtoleránsabbnak; ha másért nem is, már csak azért megérdemli a megfontolásotokat, mert ez a vallás szülte a társadalmat, amiben most egyáltalán jogotok vagy megkérdőjelezni vagy tagadni az értékét.

Na de nem azért vagyok itt, hogy bármely konkrét vallás vagy filozófia erényeit méltassam; és arra sem használnám ezt az alkalmat, mint teszik azt sokan mások, hogy lesből támadjak a modern oktatási rendszerre, vagy Rátok, a rendszer állítólagos áldozataira. Először is, nem tekintelek Titeket áldozatnak. Elvégre, a tudásotok bizonyos területeken mérhetetlenül magasabb, mint nekem vagy a generációm bármely tagjának. Inkább tekintek Rátok egy csapatnyi fiatal, meglehetősen önközpontú lélekként egy nagyon hosszú utazás előestéjén. Hátborzongató, ahogy belegondolok az utazásotok hosszába, és azt kérdezem magamtól: hogyan lehetnék vajon a hasznotokra? Tudok valamit az életről, ami segíthetne vagy jelentőségteljes lehetne Nektek; és ha igen, van-e mód rá, hogy átadjam ezt az információt?

Az első kérdésre a válasz, szerintem, igen – nem is azért, mert egy korombeli vén róka automatikusan jogosult lenne túljárni az eszeteken egzisztenciális sakkban, hanem inkább mert én nagy valószínűséggel már belefáradtam mindabba, amire Ti még vágyakoztok. (Ez a belefáradás, ami mind a siker mind a kudarc velejárója, már önmagában is olyan dolog, amiről a fiataloknak tudniuk kellene; egy ilyen tudás birtokában talán jobban kiélvezitek majd az előbbit, és jobban viselitek majd az utóbbit.) Ami pedig a második kérdést illeti, őszintén nem tudom. A korábban említett parancsolatok példája riasztó lehet egy avatási beszéd előadójának, hiszen a Tízparancsolat maga is egy avatási beszéd volt – szó szerint, azt kell mondanom. De sajnos létezik egy átlátszó fal a generációk között; egy ironikus függöny, ha úgy tetszik; egy áttetsző fátyol, amin szinte semmilyen tapasztalat nem hatolhat át. Legjobb esetben is csak pár tipp.

Tekintsetek hát arra, amit most hallani fogtok, egyszerű tippekként – amik néhány jéghegy csúcsai, nem a Sínai-hegyé. Nem vagyok Mózes, sem Ti a bibliai zsidók; ezek csak egy sárga füzetlapon találomra lefirkált jegyzetek, nem kőtáblák. Hagyjátok őket figyelmek kívül, ha akarjátok; kételkedjetek bennük, ha muszáj; felejtsétek el őket, ha máshogy nem megy: nincs bennük semmi parancsoló. Ha néhányuk esetleg hasznotokra válik most, vagy a jövőben, örülni fogok. Ha nem, a haragom nem ér utol.


1. Szókincs

Szerintem megtérül majd, ha ráfókuszáltok arra, hogy precízek legyetek a nyelvhasználatban. Próbáljátok úgy kezelni és gyarapítani a szókincseteket, mint a bankszámlátokat. Fordítsatok rá nagy figyelmet, és próbáljátok gyarapítani a kamatát. A cél nem az, hogy a hálószobai ékesszólásotokat vagy a szakmai sikereiteket növeljétek – habár ezek is következmények lehetnek – és nem cél az sem, hogy kifinomult társasági sznobokká váljatok. A cél, hogy képesek legyetek olyan teljesen és pontosan kifejezni magatokat, amennyire csak lehet; egy szóval, a cél az egyensúly. Mert ha felgyűlnek a dolgok, amiket nem betűztök le, vagy nem ejtetek ki megfelelően, az idegbajhoz vezethet. Sok minden történik az ember elméjével napi szinten; a kifejezésmód azonban gyakran marad változatlan. A kiejtés lemarad a tapasztalatok mögött. Ez pedig nem tesz jót az elmének. A név nélküli érzelmek, árnyalatok, gondolatok és meglátások, amiknek nem adnak hangot, és amik nem elégednek meg a közelítésekkel, azok feltorlódnak az egyénben, és pszichológiai robbanáshoz (vagy épp beboruláshoz) vezethetnek. Nem kell könyvmollyá válni ahhoz, hogy ezt elkerüljétek. Egyszerűen szerezzetek egy szótárat és olvasgassátok napi szinten – és időnként némi költészetet. De a szótárak az elsődlegesek. Sokféle létezik; néhányukhoz még nagyító is jár. Relatíve olcsóak, de még a legdrágábbak (amikhez a nagyító jár) is sokkal kevesebbe kerülnek, mint egyetlen alkalom a pszichiáternél. Ha mégis ellátogattok egyhez, menjetek inkább a szótárfüggőség tüneteivel.


2. Szülők

Próbáljatok kedvesnek lenni a szüleitekkel. Ha ez túl közelinek hangzik ahhoz a bizonyos “Tiszteld atyádat és anyádat”-hoz, ám legyen. Mindössze annyit próbálok mondani, hogy próbáljatok nem lázadni ellenük, hiszen minden valószínűséggel előttetek fognak meghalni, és így megspórolhatjátok magatoknak ezt a bűntudatot, ha a gyászt nem is. Ha mindenképp lázadnotok kell, lázadjatok olyanok ellen, akiket nem olyan könnyű bántanotok. A szülők túl közeli célpontok (ahogy mellesleg a testvérek és a házastársak is); a lőtávolság olyan kicsi, hogy nem lehet elvéteni. A szülők elleni lázadás, a maga egy-fillért-nem-fogadok-el-tőletek hozzáállásával, az lényegében egy rendkívül burzsoá jellegű dolog, hiszen a legmagasabb (ez esetben mentális) kényelmet biztosítja a lázadónak: a saját meggyőződései kényelmét. Minél később kezdtek így viselkedni, minél később váltok mentális burzsoává; vagyis, minél tovább maradtok szkeptikusak, kételkedőek, és intellektuálisan kényelmetlenek, annál jobban jártok. Másrészt ennek az egy-fillért-sem hozzáállásnak persze van gyakorlati haszna, mivel a szüleitek minden valószínűség szerint úgyis Rátok hagyják mindenüket, és a sikeres lázadó a teljes, érintetlen vagyonnal végzi – más szavakkal, a lázadás egy nagyon hatékony spórolási forma. A kamata viszont bénító; én úgy mondanám, csődbe vihet.


3. Politikusok

Próbáljatok nem túlzottan hinni a politikusokban – nem is azért mert ostobák és tisztességtelenek, ami sajnos gyakran igaz, hanem a munkájuk terjedelme miatt, ami a legjobbjaiknak is túl sok, legyen szó erről vagy arról a politikai pártról, doktrínáról, rendszerről, vagy ideológiáról. Legjobb esetben is csak annyit tehetnek, hogy csökkentenek egy társadalmi igazságtalanságot, de nem tüntethetik el. Mindegy, milyen jelentős reformot vezetnek be, etikai szempontból úgyis elhanyagolható marad, mert mindig lesznek olyanok – még ha csak egyetlen ember is – akiken nem segít. A világ nem tökéletes; az Aranykor nem volt és soha nem is lesz. Csak annyi fog történni a világgal, hogy nagyobbá válik, vagyis sűrűbben lakottá, miközben a mérete marad a régi. Hiába ígéri majd a választott képviselőtök, hogy milyen igazságosan vágja fel a tortát, attól az még nem lesz nagyobb; ami azt illeti, az adagok várhatóan csökkenni fognak. Ennek fényében – vagy talán inkább ennek sötétjében – hagyatkozzatok inkább a házi kosztra, azaz, tanuljátok meg magatoktól kezelni a világot – vagy legalábbis azt a részét, ami az irányításotok alá, a hatósugaratokon belülre esik. De emellett készítsétek magatokat arra a szívfacsaró felismerésre is, hogy a saját tortátok sem lesz mindig elég jó; fel kell készülnötök, hogy legalább annyiszor esztek majd csalódottan, mint ahányszor elégedetten. A legnehezebb lecke, amit itt meg kell tanulnotok, hogy legyetek kitartóak a konyhában, hiszen már azzal nagy elvárásokat teremtetek, hogy csak egyszer is saját tortát szolgáltok fel. Tegyétek fel magatoknak a kérdést, hogy képesek lesztek-e folyamatosan sütni a tortákat, vagy inkább mégis egy politikusra hagyatkoznátok? Bármi is legyen ennek az önvizsgálatnak az eredménye – bármennyire is hiszitek azt, hogy a világ számíthat a sütésetekre – kezdhettek azonnal azzal a felszólítással, hogy az amúgy is folyamatosan fűtött és őrzött cégek, bankok, iskolák, laborok és egyéb intézetek engedjék be a hajléktalanokat éjszakára, most hogy itt a tél.


4. Szerénység

Próbáljatok nem kitűnni, próbáljatok szerénynek maradni. Már így is túl sokan vagyunk, és hamarosan még sokkal többen leszünk. Vagyis ha fel akartok mászni a reflektorfénybe, az valószínűleg csak a többiek rovására lesz lehetséges, akik nem másznak. Attól, hogy valakinek a lábujjára kell lépnetek, még nem jelenti, hogy a vállára is kellene állnotok. Mindemellett, abból a nézőpontból is csak az emberek tengerét fogjátok látni, plusz azokat, akik egy hozzátok hasonlóan feltűnő – és bizonytalan – pozícióba másztak: akiket gazdagnak és híresnek nevezünk. Összességében, bennem mindig egy enyhén rossz szájízt hagy, ha valaki jobb helyzetben van, mint a társai; és amikor a társai milliárdnyian vannak, akkor még inkább. Ehhez hozzátartozik azért, hogy manapság a gazdagokból és a hírességekből is tömegével akad, és a csúcson is nagy a tolongás. Szóval ha gazdagok vagy híresek (vagy mindkettő) akartok lenni, akkor csak nyugodtan, de ne fektessetek erre nagyobb hangsúlyt, mint szükséges. Ha valaki másé után sóvárogtok, azzal feladjátok az egyediségeteket; másrészről persze a tömeggyártást is stimuláljátok. De tekintve, hogy csak egyszer élitek végig az életeteket, logikus lenne kihagyni a legmagátólértetődőbb közhelyeket, beleértve a limitált kiadásokat is. Különben meg az exkluzivitás üldözésével is elvesztitek az egyediségeteket, arról nem is beszélve, hogy a már elért eredményeitekre szűkíti a világképeteket. Bármilyen klubtagságnál jobb azok sokaságában lökdösődni, akik a bevételük és a kinézetük alapján – legalább elméletileg – a határtalan lehetőségeket jelképezik. Próbáljatok inkább hozzájuk hasonlítani, és ne azokhoz, akik nem hasonlítanak hozzájuk; próbáljatok szürkét viselni. Az utánzás az egyediség védelme, nem a feladása. Még a halkabb beszédet is tanácsolnám, de félek, azt gondolnátok, hogy ezzel már túl messzire megyek. Mégis, tartsátok észben, hogy mindig van valaki mellettetek, egy szomszéd. Senki nem kéri, hogy szeressétek, de próbáljátok nem bántani vagy kényelmetlen helyzetbe hozni; próbáljatok óvatosan lépni a lábujjaira; és ha esetleg megkívánnátok a feleségét, akkor legalább jusson eszetekbe, hogy ez csak a képzelőerőtök határairól tanúskodik, a valóság határtalan lehetőségei iránti hitetlenségetekről vagy tudatlanságotokról. Legrosszabb esetben, jusson eszetekbe, hogy milyen messziről – a csillagoktól, az univerzum mélyéről, talán a túlvégéről – jött a kérés, hogy ne tegyétek, mint ahogy az az ötlet is, hogy a szomszédaitokat is úgy szeressétek, mint saját magatokat. Talán a csillagok többet tudnak a gravitációról, illetve a magányról, mint Ti; amilyen vágyakozó szemek.


5. Felelősségvállalás

Minden áron próbáljátok elkerülni, hogy az áldozat szerepét osszátok magatokra. Testetek minden része közül a mutatóujjatokat figyeljétek a legéberebben, mert hibáztatásra szomjazik. Egy kinyújtott mutatóujj az áldozat jelképe – a V jel ellentéte és a megadás szinonímája. Mindegy, milyen utálatos legyen is a helyzetetek, próbáljatok nem hibáztatni semmit és senkit: a történelmet, az államot, a feletteseiteket, a származásotokat, a szüleiteket, a Hold aktuális fázisát, a gyermekkorotokat, a WC-re szoktatásotokat, stb. A menü hatalmas és unalmas, és ez a hatalmasság és unalmasság remélhetőleg magukban is elég sértőek ahhoz, hogy az intelligenciátok ne válasszon közülük. Abban a pillanatban, hogy hibáztatni kezdtek, aláássátok a saját elhatározásotokat, hogy változtassatok bármin is; akár azzal is érvelhetnék, hogy a hibáztatásra szomjazó mutatóujj azért oszcillál olyan vadul, mert az elhatározás eleve nem is volt elég nagy. Elvégre az áldozati státusznak is megvannak a maga előnyei. Együttérzést kelt, kiemel a tömegből, valamint egész nemzetek és kontinensek fürdőznek azon mentális engedmények homályában, amiket áldozati öntudat címszóval reklámoznak. Létezik egy komplett áldozati kultúra, a személyes tanácsadóktól kezdve a nemzetközi kölcsönökig. Ennek a hálózatnak, a nyilvánosan vallott céljai ellenére, annyi az eredménye, hogy csökkenti az ember elvárásait, hogy aztán már egy nyeszlett kis előnyt is jelentős áttörésként lehessen tekinteni (és számlázni). Ez persze egy terápiás hozzáállás, és a világ erőforrásainak végességét tekintve talán még higiénikus is, szóval jobb identitás hiányában választható – de próbáljatok ellenállni. Akármilyen bőséges és tagadhatatlan is a bizonyítékotok arra, hogy a vesztes oldalon álltok, tagadjátok, amíg csak eszeteknél vagytok, amíg csak a szátok képes “Nem”-et mondani. Összességében, próbáljátok az életet nem csak a kellemessége, hanem a nehézségei miatt is tisztelni. Azok is a játék részei, és a nehézségek legalább nem átverések. Ha valaha bajba kerülnétek, vagy a kétségbeesés szélére, vagy akár kétségbeesésbe, emlékezzetek: az élet most az egyetlen olyan nyelven beszél hozzátok, amit jól ismer. Más szavakkal, próbáljatok egy kicsit mazochisták lenni: egy cseppnyi mazochizmus nélkül az élet jelentése nem teljes. Ha ez bármit is segít, próbáljatok arra gondolni, hogy az emberi méltóság abszolút, a részei nem válogathatóak; összeegyeztethetetlen a kivételezéssel, és a nyilvánvaló tagadásából nyeri az egyensúlyát. Ha ezt az érvelést egy kissé hevesnek találjátok, gondoljatok legalább erre: ha áldozatnak tekintitek magatokat, azzal csak tágítjátok a felelőtlenség vákuumát, amit a démonok és a demagógok olyan nagy előszeretettel töltenek meg – hiszen egy megbénított elme nem épp az angyalok csemegéje.


6. Továbblépés

A világ, amibe belépni készültök, nem áll túl jó hírben. Földrajzi szempontból mindig is jobb volt, mint történelmileg; és most is sokkal vonzóbb vizuális értelemben, mint társadalmilag. Nem egy szép hely, ahogy hamarosan Ti is rájöttök majd, és igencsak kétlem, hogy sokkal szebb lenne, mire elhagyjátok. De ez az egyetlen világ áll rendelkezésre: nincs alternatíva, és ha lenne is, nincs semmi garancia, hogy az jobb lenne, mint ez. Egy dzsungel vár odakint, és egy sivatag, egy csúszós lejtő, egy mocsár, stb. – szó szerint, de ami még rosszabb, metaforikusan is. És mégis, ahogy Robert Frost mondta: “A legjobb kiút mindig keresztül vezet”. Egy másik versben azt is mondta viszont, hogy “Szociálisnak lenni annyi, mint megbocsátónak lenni”. Zárásként ehhez a keresztülhaladáshoz fűznék egy-két megjegyzést.

Próbáljatok nem figyelni azokra, akik megnehezítenék az életeteket. Sok ilyen lesz – mind hivatalosan, mind általatok kijelölve. Tűrjétek el őket, ha nem menekülhettek előlük, de ha egyszer megszabadultatok tőlük, bocsássatok meg nekik minél gyorsabban. Mindenek felett, próbáljátok megállni, hogy történeteket meséljetek az igazságtalan bánásmódról, amit tőlük kaptatok; kerüljétek ezt, bármilyen fogékony is lenne rá a közönségetek. Az ilyen mesék ugyanis meghosszabbítják az ellenségetek létezését; valószínűleg eleve számítanak a bőbeszédűségetekre és hogy másoknak is továbbadjátok a tapasztalatotokat. Önmagában senki nem éri meg a méltatlankodást. Az 1:1 arány nem indokolja az erőfeszítést: a visszhang az, ami számít. Ez minden elnyomó elsődleges alapelve, legyen államilag szponzorált vagy autodidakta. Lopjátok hát el, vagy csendesítsétek le, a visszhangokat, és ne engedjétek, hogy egy esemény, bármilyen kellemetlen vagy jelentőségteljes legyen is, több időt követeljen, mint amennyi ahhoz kellett, hogy megtörténjen.

Ellenségeitek tettei abból nyerik a jelentőségüket, hogy hogyan reagáltok rájuk. Hajtsatok hát el mellettük, mintha sárga lámpák lennének, nem pedig pirosak. Ne akadjatok le rajtuk sem fejben, sem szóban; ne büszkélkedjetek a megbocsátáson vagy az elfelejtésükön – legrosszabb esetben kezdjetek a felejtéssel. Így sok stressztől kímélhetitek meg az agysejtjeiteket; sőt, talán még azokat a makacs idiótákat is megmenthetitek önmaguktól, hiszen tudni fogják, hogy hamarabb felejtetek, mint megbocsátanátok. Váltsatok csatornát: nem tudjátok megszüntetni ezt az adót, de a nézettségét csökkenthetitek. És habár ez a megoldás nem épp lesz ínyére az angyaloknak, a démonoknak biztos árt, és pillanatnyilag csak ez számít igazán.


Itt jobb lesz, ha abbahagyom. Mint mondtam, örülni fogok, ha hasznosnak találjátok a hallottakat. Ha pedig nem, az azt mutatja majd, hogy sokkal jobban fel voltatok készülve a jövőre, mint az a Ti korotokban elvárható lenne. Ami, gondolom, szintén örömre ad okot, nem aggodalomra. Minden esetre – legyetek felkészültek vagy sem – én sok szerencsét kívánok, mert ami előttetek áll, az senkinek nem egy piknik, és szükségetek lesz a szerencsére. De én akkor is hiszem, hogy boldogulni fogtok.

Nem vagyok javasasszony; nem tudom kifürkészni a jövőtöket, de szabad szemmel is elég nyilvánvaló, hogy jó helyzetből indultok. Ha mást nem, megszülettetek, ami már fél siker, és egy demokráciában éltek – ebben az átmenetben a rémálom és az utópia között – ami általában kevesebb akadályt gördít az ember útjába, mint az alternatívái.

Végezetül, a Michigani Egyetemen tanulhattatok, ami szerintem a nemzet legjobb egyeteme, ha másért nem is, mert 16 éve esélyt adott a világ leglustább emberének, aki a tetejébe szinte semennyi angolt nem beszélt – jómagamnak. Vagy 8 évet tanítottam itt; itt tanultam a nyelvet, amin most hozzátok szólok; korábbi kollégáim még most is itt dolgoznak, mások azóta nyugdíjba vonultak, és akad olyan is, aki már örök álmát alussza az Ann Arbor-i földben, amin most jártok. Nyilvánvaló, hogy ez a hely mérhetetlen szentimentális értékkel bír számomra; és tizen-év múlva Nektek is azzal fog. Ebből a szemszögből tehát mégis meg tudom jósolni a jövőtöket; ebből a szempontból tudom, hogy boldogultok; vagy pontosabban, hogy sikeresek lesztek. Elvégre az a meleg érzés, amit e város neve hallatán éreztek majd tizen-évek múltán, az azt fogja jelenti, hogy szerencse ide vagy oda, emberi lényként sikeresek lettetek. Én leginkább ezt a fajta sikert kívánom Nektek az elkövetkezendő években. A többi a szerencsén múlik, és nem is számít annyira.