A héten tovább halászunk a legfennköltebb, ám magyarul valahogy mégsem elérhető avatási beszédek tengerében. Alanyunk a Kázmér és Huba (eredetileg “Calvin and Hobbes”) című képregényről méltán híres Bill Watterson, aki 1990-ben pont ugyanazon a Kenyon egyetemen szólalt fel, ahol 15 évvel később David Foster Wallace ikonikus köszöntése is elhangzott.

Nem is szaporítom feleslegesen a bevezetést, okulásra és inspirálódásra fel!



Bill Watterson – Néhány gondolat a való világról valaki olyantól, aki már megpillantotta, és nyomban elfutott

Van egy visszatérő álmom a Kenyon-ról. A postára sétálok benne, úton az első órámra, a tanév elején. És akkor hirtelen eszembe jut, hogy nem jegyeztem meg az órarendem, és hogy nem tudom, milyen órákra jelentkeztem, vagy hogy pontosan hova is kellene mennem. Ahogy a postához érek, ráébredek, hogy nincs nálam a postafiókom kulcsa, és valójában a postafiókom számára sem emlékszem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy minden ismerősöm írt nekem, de nem tudom átvenni a leveleket. Percről percre egyre idegesebb és mérgesebb leszek. Végül visszaindulok a központi ösvényen, miközben azon töröm a fejem, hogy “Hány év múlva is fogok diplomázni? … Várjunk csak, nem diplomáztam én már?? Hány éves vagyok egyáltalán?” És ekkor felébredek.

A tapasztalat az agyunk eledele. És négy év a Kenyon-on bizony egy gazdag lakoma. Gondolom ezek után nem meglepő, hogy az agyatok valószínűleg még egy jó darabig Kenyon-t fog felböfögni. És szerintem azért tér mindig vissza ez az álom, mert lényegében egy metafora az életünk többségére: vagyis hogy nem tudjuk, hová tartunk, vagy hogy mit csinálunk. Pontosan tíz éve diplomáztam. Ez nem ad ugyan túl nagy tapasztalatot, amiről beszámolhatnék, de felbátorít a tudat, hogy én sem emlékszem semmire a saját avatásomból, és feltételezem, hogy egy fél óra múlva Ti sem fogtok a Tiétekből.

A második Kenyon-i évem közepén úgy döntöttem, hogy lefestem Michelangelo – “Ádám teremtését” a Sixtus-kápolnából a kollégiumi szobám plafonjára. Egy székre állva épp elértem a plafont, szóval kijelöltem a helyét, készítettem egy négyzetrácsot, és elkezdtem lemásolni a képet a művtöri könyvemből. De fej fölé tartott kézzel dolgozni nehéz munka ám, így néhány találékony barátom barkácsolt nekem egy “állványzatot”, amihez két széket az ágyamra tettek, a folyosón lévő asztalt pedig a székek és a szekrényem teteje közé fektették. Ha felmásztam az ágyamra, tovább a székekre, és onnan az asztalra, akkor relatív kényelemben feküdhettem kb. egy méterrel a festményem alatt. A szobatársam ezután feladhatta a festékeimet, és egyszerre több órás blokkokban dolgozhattam.

A kép megfestése hónapokba telt, és tulajdonképpen nem is fejeztem be, csak a tanév vége felé. Nem voltam valami nagy festő akkoriban, de amit a mű hiányolt színérzékben és technikai tudásban, azt bőven kompenzálta a képtelenség, hogy egy reneszánsz mestermű van a félreérthetetlenül sör- és szennyes-szagú koleszszobámban. A festmény egy bizonyos kozmikus nagyságot kölcsönzött a helységnek, és látszólag egy távlatibb perspektívába helyezte az életet. Azok az unalmas, virágos költők máris nem tűntek olyan fontosnak, hiszen Isten épp a fejem fölött adta át az élet szikráját az embernek. A barátaimmal tulajdonképpen annyira odavoltunk a végeredményért, hogy eldöntöttük, engedélyt kellene kérnem az elkészítésére. Mint gondolhatjátok, a kollégium igazgatója igencsak kíváncsi volt, hogy miért szeretnék egy ilyen bonyolult képet festeni a plafonomra pár héttel az év vége előtt. És habár minden valamire való Kenyon-os másodéves képes koholt indokokat kitalálni, szerintem egyértelmű volt, hogy utólag indítványozzuk az ötletemet. Végül is engedélyezték a képet, de csak ha év végére visszaállítom a plafont az eredeti állapotába. Hát így is tettem.

Az egész hiábavalósága ellenére pont az ilyen epizódok a legkedvesebb egyetemi emlékeim, ahol valami megmagyarázhatatlan belső indíttatásból csináltunk dolgokat, nem pedig azért, mert megkövetelték. Nyilvánvaló, hogy egyetlen hivatalos művészeti projekttel vagy politológia beadandóval sem töltöttem annyit időt, mint ezzel az egy rendbéli vandálkodással.


Meglepő, milyen keményen vagyunk képesek dolgozni, ha csak magunkért tesszük. És minden tiszteletem John Stuart Mill-nek, de a haszonelvűség talán túlértékelt. Ha csak egy dolgot tanultam abból, hogy képregényeket rajzolok, az a játékosság fontossága a kreativitásban és a boldogságban. A munkám lényegében annyi, hogy évi 365 ötlettel álljak elő. Ha valaha szeretnétek megtudni, hogy milyen unalmasak is vagytok igazából, akkor szerezzetek egy olyan állást, ahol a díjazásotokat a gondolataitok minősége és gyakorisága határozza meg. Én személy szerint csak úgy vagyok képes minden nap írni, évről évre, ha hagyom az elmémet új területekre barangolni. Ehhez pedig ki kellett alakítanom magamban egyféle mentális játékosságot.

Senki nem tanít meg minket az építő jellegű kikapcsolódásra. A figyelem-elterelések keresésénél többre van szükségünk; helyreállítani és tágítani kell magunkat. A relaxálást sajnos túl gyakran azonosítjuk azzal, hogy letespedünk a TV elé, és hagyjuk, hogy a kielégítő idiótaságával leolvassza az agyunkat. A tudatos gondolkodás kikapcsolása nem regenerálódás; az elménk olyan, mint egy autó akkumulátora – működés közben töltődik.

Meglepődnétek, hogy a napi rutin és a “csak meglenni” milyen gyorsan képesek felemészteni az időtöket. Meglepődnétek, hogy milyen gyorsan válik sok minden automatikus szokássá a gondolkodás és az érdeklődés helyett. Meglepődnétek, hogy milyen gyorsan kezdtek mások elvárásai, és nem a saját értékeitek alapján tekinteni az életetekre. Meglepődnétek, hogy milyen gyorsan luxusnak hangzik majd elolvasni egy jó könyvet.

Az iskolában minden nap új gondolatokkal bombáznak. A kinti világban viszont meg kell találnotok a belső motivációt, hogy magatoktól keressetek új gondolatokat. Ha csak egy kis szerencsétek is van, soha nem kell majd viccek csattanóit kipréselnetek ezekből a gondolatokból, de mint éles eszű, kreatív embereknek, egész életetekben gondolatokat és megoldásokat kell termelnetek. A legjobb problémamegoldási módszer, ha hagyjátok az elméteket játszani. Számomra felszabadító volt minden nap egy kitalált hatéves fejébe képzelni magam, és ezzel újra felfedezni a saját kíváncsiságomat. Csodálatos, ahogy egyetlen ötlet számtalan másikhoz vezet, ha hagyom az elmémet játszani és barangolni. Mostanra például sokat tudok a dinoszauruszokról, és ez az információ jó néhány határidőnél segítségemre volt. A játékos elme érdeklődő, és a tanulás jó móka. Ha engedtek a természetes kíváncsiságotoknak, és megtartjátok magatokban az új élmények örömét, az szerintem egyféle lengéscsillapítóként szolgál majd az előttetek álló göröngyös úton.


Na és, milyen az élet a való világban? Hát, a kaja jobb, de azon felül nem tudom ajánlani.

Nem szívesen gondolok vissza az iskola utáni első pár évemre, és ha fél éve beszélhettünk volna, akkor mindenkit arra biztatnék, hogy bukjon egy-két tárgyból és halassza el ezt a pillanatot, amíg csak lehetséges. De most már túl késő. És sajnos ez volt az összes jótanácsom.

Amikor én ültem ott, ahol most Ti, azon szerencsés kevesek közé tartoztam, akikre azonnal egy kényelmes állás várt. Négy évig rajzoltam képregényeket az egyetemi magazinnak, ezért a Cincinnati Post felvett szerkesztőségi karikaturistának. Minden barátom vagy előre rettegett a jogi egyetem hírhedt első évétől, vagy pedig azon kesergett, hogy mekkora esélye van meggyőzni bárkit is egy történelem diploma akadémián kívüli hasznáról.

Hogy én milyen önelégült voltam.

De mint kiderült, a szerkesztőm szinte azonnal megbánta, hogy állást ajánlott. A nyár végére már folyamatban volt az elbocsátásom; a tél elejére már egy munkanélküliségi sorban álltam; és a Kenyon utáni első évem végére teljesen leégtem és újra a szüleimmel laktam. Képzelhetitek, apám milyen mérges volt, amikor megtudta, hogy a Kenyon-on nincs pénzvisszatérítés. Miután végignéztem, ahogy a karrierem már a felszállópályán felrobban, magamba néztem egy kicsit. Végül beismertem, hogy nem vagyok politikai karikaturistának való – mondjuk mert nem érdekel a politika – ezért visszatértem az eredeti szerelmemhez: a képregényekhez. De mivel innentől évekig mást sem kaptam, csak visszautasító leveleket, így muszáj volt egy “igazi állást” vállalnom.

Egy “igazi” állás olyan állás, amit utál az ember. Autó és élelmiszer reklámokat terveztem egy áruház ablaktalan pincéjében, és a 4 és fél millió ott töltött percem mindegyikét utáltam. A munkahelyi rabtársaim olyanokkal foglalkoztak, hogyan kell pont a megfelelő pillanatban kiblokkolni ahhoz, hogy plusz 20 centet kereshessenek extra munka nélkül. Hihetetlen volt: az egész személyzet ott ácsorgott a garázsban lévő óránál minden szünet után, és várták azt a bizonyos utolsó kattanást. És miután a használt kocsimban másodszor kellett hengerfejtömítést cserélni, és is ott álltam a sorban.

Vicces, hogy az egyetemen mennyire természetesnek vesszük, hogy a körülöttünk lévő emberek fejében több jár, mint a kedvenc sorozatuk legutóbbi epizódja. Szerintem ezt jelenti valójában az elefántcsonttorony kifejezés.

Pár hónap ebből a munkából, és annyira ki voltam éhezve valami mentális stimulációra, hogy az ebédszüneteimben elkezdtem azokat a politológia könyveket olvasgatni, amiket az egyetemen valahogy soha nem sikerült befejeznem. Némelyikük kimondottan érdekes volt. Durva sokk volt látni, milyen üres és robotikus lehet az élet, ha nem érdekel, amit csinálsz, és csak azért vagy ott, hogy legyen miből fizetni a számlákat.

Thoreau szerint “az emberek többsége csendes kétségbeesésben él”. Ez egyike azoknak az ostoba koktélparti-idézeteknek, amik idősebb fejjel egyre félelmetesebbé válnak. Én tulajdonképpen egy hangos kétségbeesésben éltem. Mikor úgy tűnt, hogy az életem hátralévő részében már csak az “Éjféli Őrületes Kiárusítás”-okról írhatok, egy barátom mindig azzal vigasztalt, hogy “a tejszín mindig a felszínre kerül”. Ilyenkor azt gondoltam, hogy végül azok is a felszínre kerülnek, akik a folyóba vetik magukat.

Mindezt csak azért mondom el, mert érdemes tudatosítanotok: nincs olyan, hogy egyik napról a másikra sikeres lesz az ember. Megéri magatokban olyan hozzáállást kialakítani, amivel boldogok lehettek a sikeren és a kudarcon kívül is. Igazság szerint a legtöbben akkor jövünk rá, hogy hova tartottunk, amikor odaérünk. Akkor majd körülnézünk és azt mondjuk: “Igen, egyértelmű, hogy mindvégig ide akartam eljutni”. Jó ötlet, ha megpróbáljátok élvezni a kilátást a kerülőutakon is – mert kerülőkből valószínűleg lesz egy pár.


Még mindig nem rajzolom olyan régóta a képregényemet, mint ameddig az tartott, hogy ez lehessen a munkám. Hogy az ember kibírjon öt évnyi sorozatos visszautasítást egyetlen munka érdekében, ahhoz vagy egy téveszmével határos szintű önbizalom kell, vagy szeretni a munkát. Én szerettem a munkát. Öt évig mindenféle fizetés nélkül rajzoltam a képregényeimet, és ez igazán belém sulykolta, hogy a képregény rajzolás élvezete nem a fizetésben, hanem a munkában rejlik. Ez a lecke később fontos szerepet játszott, amikor a nagy áttörésem végre megérkezett.

Sokakhoz hasonlóan én is azt tapasztaltam, hogy nem azt kaptam el, amit kergettem. Azóta képregényrajzoló akartam lenni, mióta elég idős voltam képregényeket olvasni, és mégsem gondoltam soha arra, hogy ez is egy üzletág. Soha fel nem ötlött volna bennem, hogy az alkotásom valaha egy szindikátus nevezetű, vérszívó vállalati parazita irgalmára lenne utalva, és hogy számtalan olyan etikai döntéssel kerülök majd szembe, amik külsőre egyszerű üzleti döntéseknek tűnnek majd. Márpedig az üzleti döntésekhez nem kell túl sok filozófia; csak egy jó adag kapzsiság, és talán a játékszabályok minimális ismerete.

Ahogy a képregényem népszerűvé vált, úgy nőtt a nyomás is, hogy kihasználjam ezt a népszerűséget – egészen addig a pontig, ahol már szinte ugyanannyit kellett ügyvezetőkkel üvöltöznöm, mint amennyi időm a rajzolásra jutott. A képregény kereskedelem egy évi 12 milliárd dolláros üzletág, és a szindikátus érthető okokból akart magának egy szeletet. De minél többet gondolkoztam rajta, hogy mit is kezdenének az alkotásommal, annál összeegyeztethetetlenebbnek tűnt azzal, amiért rajzolok.

A lelkünk eladása általában inkább egy “belevásárlás”. Ha eladjuk magunkat, azzal belevásárolunk valaki más értékrendjébe, szabályaiba, és jutalomrendszerébe. Az úgynevezett “lehetőség”, amivel szembekerültem, azt jelentette volna, hogy feladom a saját hangomat egy pénzhajhász vállalatéért. Azt jelentette volna, hogy onnantól az írásom célja az, hogy eladjak dolgokat, nem pedig hogy mondjak dolgokat. A szakmabeli büszkeségemet áldoztam volna fel a tömeggyártás és az asszisztensekre hagyatkozás oltárán. A szerzőségem bizottsági döntésekké alakult volna. A kreativitásom fizetett munkává alakult volna. A művészet kereskedelemmé alakult volna. Röviden, a pénznek kellett volna szolgáltatnia mindenféle jelentést az életemben. Amit a szindikátus tenni akart tehát, az az, hogy ugyanolyan kiszámíthatóvá, üressé, és robotikussá formálja a képregényemet, mint amik miatt a régi munkámat is utáltam. TV-s árusokká és pólós szlogengyárakká alakították volna a karaktereimet, akik így már nem fejezhették volna ki a saját gondolataimat.

Ilyen szemszögből nézve könnyű volt visszautasítani az ajánlatukat. Csak sajnos a szindikátus is könnyűnek találta visszautasítani a visszautasításomat, így már több mind három éve folyik a jogi csatározás. De hát ilyen az amerikai üzleti világ, gondolom, ahol az arcpirító profit elhallgattatja a lelkiismereteket.


Az életetek minden területén találkoztok majd etikai dilemmákkal, mind személyes, mind professzionális téren. Mindannyiunknak különbözőek a vágyaink és a szükségleteink, de ha nem fedezzük fel, hogy mit is akarunk magunktól, és hogy mi az életünk jelentése, akkor bizony passzív és beteljesületlen napok várnak ránk. Előbb vagy utóbb mindannyiunkat megkérnek majd arra, hogy kompromittáljuk magunkat, vagy amiben hiszünk. A tetteinkkel határozzuk meg magunkat. Minden döntésünkkel azt mutatjuk magunknak, és a világnak, hogy kik vagyunk. Úgyhogy gondolkozzatok el rajta, mit is akartok az élettől, és ismerjétek fel, hogy többféle siker létezik. Sokan tanulnak tovább közületek jogi, üzleti, egészségügyi vagy egyéb irányba, ahol olyan kezdőfizetésekre számíthattok, amivel jó esetben még a saját életetekben visszafizethetitek a diákhitelt.

De az irigylésreméltó karrier egy dolog, és boldognak lenni pedig egy másik.

Ritka eredmény egy olyan életet kialakítani, ami tükrözi az értékrendeteket és kielégíti a lelketeket. Egy olyan kultúrában, ami könyörtelenül hirdeti a kapzsiságot és a mértéktelenséget, különcnek – vagy akár rögtön “felforgatónak” – bélyegeznek mindenkit, aki csak boldogan csinálja a saját kis dolgát. Az ambíciót csak akkor értik meg, ha valami láthatatlan sikerlétra tetejére akartok felmászni. Aki szándékosan vállal könnyebb munkát, hogy legyen mellette ideje mással is foglalkozni, az “hangyás”. Aki pedig hátrahagyja a karrierjét, hogy például otthon maradhasson és gyereket nevelhessen, az “nem valósítja meg a benne rejlő lehetőségeket” – mintha a jól csengő munkahelyi pozíció és a fizetés lennének az emberi érték egyedüli mércéi. Száz meg százféleképpen fogjátok hallani, néha finoman és néha nem annyira finoman, hogy csak másszatok tovább; hogy soha ne legyetek elégedettek azzal, ahol vagytok, amik vagytok, vagy amit épp csináltok. Milliónyi módon eladhatjátok majd magatokat, és garantálom, hogy ezekről hallani is fogtok.

Nem könnyű kitalálni a saját életetek jelentését, de egyelőre még megengedett, és szerintem boldogabbak lesztek tőle. Állásotok talán nem lesz abból, hogy fellengzős filozófusokat olvastatok ezek a távoli kőfalak között, de ha a könyveik miatt egyáltalán felvetődött Bennetek, hogy mitől lesz az emberi élet igaz, céltudatos, jelentőségteljes és “megváltó”, akkor rendelkeztek egy olyan mentális svájci bicskával, ami állandóan a hasznotokra lesz.

Szerintem Ti is úgy találjátok majd, hogy a Kenyon mélyen megérintett Titeket. Ezek formatív évek voltak. Ha mást nem, a szobatársaitok valószínűleg az emberi természet minden csúfságát megtanították nektek, amiről valaha is tudni akartatok. De egy kis szerencsével talán volt közben olyan órátok is, ami egy új látásmód vagy egy új érdeklődés szikráját nyújtotta. Gondozzátok ezt az érdeklődést, és általa akár olyan mély jelentést is találhattok az életetekben, ami táplálja a lelketeket. A való világra felkészülés nem a bemagolt válaszokban rejlik, hanem a kérdésekben, amiket megtanultatok feltenni magatoknak. És tekintve, hogy épp a Kenyon-ról diplomáztok, azt sejtem, hogy jól felkészültetek.

Mindannyiótoknak kiteljesedést és boldogságot kívánok.