Az igencsak “ballagós” jellegű hónap méltó zárásaként ma három olyan beszéd rövid összefoglalójával készültem, amik elérhetőek ugyan magyarul, viszont a lényegüket valószínűleg nem lehet elégszer elismételni. A gond talán csak annyi, hogy a költői hasonlatoktól, a szívfacsaróan személyes sztoriktól és a helyenként humoros előadásmódtól megfosztva, az ilyen beszédek magja gyakran elég közhelyesen cseng. Sőt, egy átlagos hétköznapon, a ballagási hangulat fokozott érzelmei nélkül talán még az eredeti szövegek is közhelyesnek tűnhetnek – mégsem lesznek kevésbé igazak. Zárásként ezen morfondírozok egy kicsit…

A tartalom a következőképp alakul:


J. K. Rowling – Az élet dolgai

A sokunk gyerekkorát megalapozó Harry Potter könyvek írója 2008-ban köszöntötte a Harvard végzőseit. Beszédében – ami azóta egyébként önálló publikációként is megjelent – két fő témát emelt ki:

Az egyik a kudarc váratlan előnyei. Mert habár kellemes élmény soha nem lesz belőlük, a kudarcaink bizony mégis lehetnek hasznosak. Szépen letisztítják például, hogy mi az igazán fontos az életünkben. Saját bevallása szerint valószínűleg Rowling maga sem foglalkozott volna eleget az írással, ha másban nem vallott volna olyan látványosan kudarcot.

Ha elbukunk, az általában egy önvizsgálathoz vezet – és ez jó dolog. Ha nem tudunk tovább elbújni a hétköznapok megszokásai mögé, akkor talán szembenézünk magunkkal és egy jobb irányba indulunk. Vagy akár csak megerősítjük magunkban, hogy már eleve jó irányba haladtunk, és ezután még elszántabban haladunk tovább ugyanarra.

Kudarc nélkül nem lehet élni – hacsak nem annyira óvatosan élünk, ami már önmagában is egy kudarcnak minősül. Ha viszont úgyis muszáj megtapasztalnunk, akkor legalább próbáljunk értelmet adni neki.

Padlóra kerültem, de a “padló” lett az a stabil alapzat, amire újjáépítettem az életem.

Rock bottom has become the solid foundation on which I rebuilt my life.

A másik téma a képzelőerő fontossága. És hát persze, ez nem annyira szemöldökemelgető gondolat, hiszen bármiféle innovációhoz vagy technológiai haladáshoz is kell, hogy képesek legyünk olyat elképzelni, ami (egyelőre) nem létezik. De talán még fontosabb, hogy csak a képzelőerőnk által tudunk empatikusak lenni – mert képessé válunk megvizsgálni valaki más nézőpontját annak ellenére, hogy mi magunk nem onnan nézzük a világot.

Az empátia morálisan semleges; épp annyira lehet vele szimpatizálni, mint manipulálni. És amíg Rowling az Amnesty-nél dolgozott, az emberi gonoszság számtalan arcával találkozott. Viszont az emberi jósággal is, hiszen az ott dolgozók mind úgy szálltak harcba az elnyomottakért, hogy ők maguk nem voltak elnyomva. Ilyen formájában az empátia életeket menthet; de már azzal is segíthetünk egy jobb irányba terelgetni a világot, ha egyszerűen nem vagyunk érzéketlenek mások tapasztalataira és élményeire. Nem kell tehát mágia, hogy jobbá tegyük a világot, csak el kell képzelnünk.

Plusz egy kiváló idézet a beszéd elejéről, a felelősségvállalásról, kimondottan a célközönség korosztályára szabva:

Van ám egy lejárati dátuma annak, hogy a szüleiteket hibáztatjátok, amiért rossz irányba tereltek.

There is an expiry date on blaming your parents for steering you in the wrong direction.


Steve Jobs – Három történet

Második szónokunk az Apple-ös hagyatékáról jól ismert Steve Jobs, aki a Stanford Egyetem 2005-ös avatási beszédét tartotta (feliratos videó). Mondanivalóját három személyes történet köré építi:

Az első az egyetemi kibukásáról szól, ahol a kötelező kurzusok elvárásaitól megszabadulva végre a saját érdeklődését követhette egy darabig. Felvett egy kalligráfia kurzust, ahol a kézírás és a betűtípusok finomságairól tanulhatott – mindezt annak teljes tudatában, hogy ennek úgysem lesz “valós haszna” a későbbi életében. Ha viszont előretekerünk 10 évet, a Mac tervezésénél ez az élménye ihlette a tipográfiai igényességgel megtervezett, választható betűtípusokat (ami, csak így a modernebb időkben hozzátenném, akkoriban egy hatalmas újdonságnak számított). A tanulság, hogy csak visszatekintve lehet összekötni a pontokat. Előre nem tudhatjuk, hogy nyernek értelmet és jelentést az aktuális tetteink; csak utólag látjuk majd meg, mennyire természetes, hogy pont oda tartottunk, ahová közben elértünk. Szóval merjünk előre menni akkor is, ha még nem látszik, hova vezet az út.

A második sztorija arról szól, ahogy egy belső vezetési konfliktus miatt kirúgták a saját cégétől. Ez viszont megadta neki a lökést, hogy a folyamatos siker begyöpösödése után újra kezdőként álljon a dolgokhoz, ami aztán (saját állítása szerint) az élete egyik legkreatívabb időszakát eredményezte. De ez csak azért sikerülhetett, mert rajongott azért, amivel nap-mint-nap foglalkozott, és így képes volt nem a külső visszajelzésekből származtatni a saját értékét. A tanulság, hogy ne alkudjunk meg! Találjuk meg azt, amit/akit tényleg szeretünk (mind a párkapcsolatokban, mind a karrierünk tekintetében), hiszen:

Csak úgy végezhetsz nagyszerű munkát, ha szereted, amit csinálsz.

The only way to do great work is to love what you do.

Jobs harmadik története arról a napjáról szól, amikor fejben megjárta a rák végstádiumát (ami a későbbi sorsa ismeretében elég morbidnak hangozhat). A reggeli diagnózisnál még gyógyíthatatlannak hitték, az esti biopsziánál viszont szerencsére kiderült, hogy operálható. Ez persze mit sem tompított a nap közbeni élményén, ahol a záros határidőn belül elérkező halálra kellett készülnie. A tanulság, hogy – a sztoicizmusból már jól ismert módon – használjuk motivációs eszközként a halandóságunk tudatát! Csak nekünk jó esetben nem muszáj megvárni a rákot ahhoz, hogy a fejtisztító és gatyába rázó hatását élvezhessük.

Véges az időtök, ezért ne vesztegessétek azzal, hogy mások életét élitek!

Your time is limited, so don’t waste it living someone else’s life!


Kurt Vonnegut – Mi szép, ha nem ez?

Utolsó alanyunk a szarkasztikus írói stílusáról híres Kurt Vonnegut, aki pedig (többek között) az Agnes Scott College 1999-es köszöntését tartotta. Hatalmas karakter volt az öreg, nem véletlen hívta minden intézmény jobbra-balra avatási beszédeket tartani. Monológjaiból később egy dedikált gyűjtemény is készült, ami az egyik leggyakrabban visszatérő anekdotájáról kapta a címét: Mi szép, ha nem ez? Az Agnes Scott-os alkalommal három témakört érintett:

Először is, szerinte az a legnagyobb baj a világgal, hogy még ma is Hammurapi babiloni király “törvénykönyve” szerint élünk. Tudjuk, ez a jól ismert “szemet szemért, fogat fogért” elv, ami miatt egy folyamatos bosszú-körforgásban erőszakoskodunk és soha nincs rendesen béke. Annak ellenére követjük ezt a “törvényt”, hogy az azóta eltelt közel 4000 évben már igazán kitalálhattunk volna valami jobbat.

Ja de várjunk csak, kitaláltunk; és már azt sem mostanában. Az ellenszer Jézus tanítása, miszerint “bocsásd meg a vétkeinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. És Vonnegut (aki maga is ateista) külön hangsúlyozza: ehhez abszolút nem kell ám hívőnek lenni. Tekinthetjük Jézust egy korabeli filozófusnak is, mindenféle természetfeletti képesség és kapcsolat nélkül – attól még sok mindenben igaza volt. Szóval röviden: igyekezzünk a sértések és sértettségek felől a megbocsátás felé hajlani.

Másik vesszőparipája a nagy méretű család – vagy legalábbis valami kiterjedtebb mesterséges közösség, amivel utánozni tudjuk a nagy család empátiára és együttműködő képességre kifejtett hatását. És habár kimondottan kiemeli, hogy élő kapcsolatokra gondol, és “ne az interneten kergessünk szellemeket”, én azért hozzáteszem, hogy ha (teszem azt) egy világjárvány, vagy mondjuk egy érdeklődési kör ritkaságából fakadó földrajzi szétszórtság miatt csak úgy megy, akkor a semminél azért a digitális kapcsolat is sokkal jobb.

Harmadik témája pedig az emlegetett visszatérő anekdota a háláról. Főszereplőnk Vonnegut Alex bácsikája, aki nagyon nem nézte jó szemmel, hogy az emberek egyszerűen észre sem veszik, amikor boldogok. A bajban valahogy mindig élesen tudatában vagyunk a bajnak, és legtöbbször a siránkozás sem marad el. De amikor minden rendben, azt valahogy hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és a hála érzése fel sem merül. Alex bácsi ezt a jelenséget úgy próbálta orvosolni, hogy a sztoikusokat megszégyenítő tudatossággal amikor csak feltűnt neki, mindig hangosan kimondta (akár a másik szavába vágva is), hogy “Mi szép, ha nem ez?”. Vegyünk hát példát Alex bácsi hozzáállásáról, legyünk jelen, és értékeljük a szép pillanatokat.

Bónusz idézet, ami szépen megfogalmazza a hivatalos tananyag és a ballagási életigazságok relatív jelentőségét:

Szerintem jobb lenne, ha az egyetemek szétosztanák az igazán fontos dolgokat a négy év során ahelyett, hogy a legvégére tartogatják mindet.

– Kin Hubbard

I think it would be better if colleges spread out the really important stuff over four years, instead of saving it all up for the very end.


A világi ceremóniákról

Íme tehát néhány az avatási beszédek műfajának leghíresebb példái közül. Emlékezetes hasonlatokat és fennkölt prózát kapunk az eredeti változatokkal, de a lényegükre lecsupaszítva mégis mind közhelyek, nem? Empátia, hit, és hála. Menni tovább a kudarc után; soha nem megalkudni; a saját utunkat követni. Uncsi.

De miért uncsi vajon az ilyesmi? Miért közhelyes? Valószínűleg mert a nagy igazságokat már annyian felfedezték, és annyiféleképpen megfogalmazták, hogy valahol/valahogy úgyis találkoztunk velük korábban. Na de akkor miért hat mégis másként egy ilyen beszéd esetében ugyanaz a mondanivaló? Én azt mondom, azért, mert ceremónia. Mert elhisszük, hogy jelentőségteljes, és ezért nem szégyellünk mélyebb jelentést adni a hallottaknak.

Vagyis persze, kiváló szokás az ilyen tanácsokkal és élettapasztalatokkal tűzdelt ballagási beszéd – már ahol szokás; ahol nem, ott pedig annak kéne lennie. Nagy változás előtt áll az ember, és ilyenkor talán betalál valami. Viszont önmagában egyetlen ilyen alkalom édes kevés, és olyan fiatal fejjel amúgy sem nagy az esély, hogy tartósan megmarad az üzenet.

Ebben látszik szépen a vallásosok előnye, hiszen náluk ott a rendszeres mise lehetősége. Habár ott is rengeteg az üres gesztus, és ott is könnyen lehet zárva az ember füle a mondanivalóra, az átszellemültebb légkör (vagy akár a puszta ismétlés) mégis nagyobb esélyt ad rá, hogy átmenjen valami. Viszont mivel egyre többen a tudományba és a humanista értékrendbe vetik a “hitüket”, ezzel nem csak az égbeli szakállas bácsi mentális képét veszítik el (ami talán nem akkora baj), hanem a vele járó spirituális és morális támogatást is (ami viszont, legalábbis szerintem, marha nagy baj).

Potenciális megoldás lehet, hogy próbáljuk egy kicsit divatba hozni a vallás nélküli, mégis vallásias hangulatú monológokat és párbeszédeket. Hogy az ilyen témákat is érinthessük valamilyen rendszerességgel, de lehetőleg szemforgatás és a cinikusság kényelmes védőpajzsa nélkül. Ha ez kötetlenül, baráti körön belül nem megy, akkor szaporítsuk el az olyan rendezvényeket – mondhatnám, “világi ceremóniákat” – ahol a megkövült hétköznapi szemléletünkön is át tud hatolni egy adag közhely. Nekem például hatalmasat fordult az életem, mióta próbálok az ilyen unalomig ismételt általános igazságok mögé nézni; és feltételezem, hogy a többieknek sem ártana…