Az elmúlt időszakban három dologba is beleakadtam a véletlenszerű netes barangolásom során, ami (az én fejemben legalábbis) mind ugyanoda lyukadt ki: a “hamis dilemma” névre hallgató kognitív torzításhoz. És ha már ennyire elterjedtnek tűnik, akkor talán érdemes egy pár szót ejteni róla a heti szösszenetben…


Az első belefutás egy volt kollégám blogbejegyzése kapcsán történt, amiben többek között arról esik szó, hogy a társadalom előrehaladtával a különböző, szentként tisztelt “totemek” (mind például a vallás vagy különböző ideológiák) hogyan avulnak el – és hogy a pénz, mint az utolsó nagy totem alatt is mennyire rezeg már a léc. Ennek kapcsán beszélgetni kezdtünk, és megállapítottuk, hogy a status quo-ba kapaszkodók leggyakrabban a primitív cserekereskedelem árnyékával fenyegetik a anyagiasság kritikusait. Mert ugye persze, persze, vannak bajok a pénz világával, de gondoljunk csak bele az alternatívába: egy pénz nélküli világba! Egy olyan barbár rendszerhez képest azért még mindig csak jobb a jelenlegi helyzet, nem?

A másik példa egy reddit-en megosztott cikk, amiben Michael E. Mann klimatológus arra mutat rá, hogy az egyéni felelősségvállalás hangsúlyozása rendszerint csak egy kapitalista terelési stratégia – például a szelektív hulladékgyűjtés, vagy akár a karbonlábnyom területén is. Azért hívják fel annyira a figyelmünket a saját szennyezésünkre, hogy addig se az övékkel foglalkozzunk.

A harmadik pedig egy régebbi, de újra felszínre került tumblr poszt, amit a körülírás helyett inkább teljes egészében lefordítanék (tekintve, hogy egyetlen mondat):

Egy barátom azt mondta, hogy akárhányszor csak negatív érzései támadnak a testével/kinézetével kapcsolatban, megkérdezi magától, hogy “Ki profitál ebből az érzelemből?”, és imádom, hogy ez milyen egyszerű és találó!


És hogy mindezeknek mi közük a hamis dilemmákhoz? Kezdjük a wiki-s definícióval:

A hamis dilemma (vagy áldilemma) egy olyan érvelési hiba, amely úgy állítja be a vitát, mintha csak két alternatíva létezne, mikor valójában több, nem mérlegelt választási lehetőség is van. Ez a két alternatíva legtöbbször a lehetőségek skálájának két szélsősége.

Vagyis: ilyenkor akár tudat alatt, akár (rosszabb esetben) tudatosan megpróbáljuk úgy megfogalmazni az adott helyzetet, mintha az A) egy, a mi véleményünket tükröző, és B) egy látványosan elfogadhatatlan opció közt dőlne el. “Ha nem tanulsz, utcaseprő lesz belőled”. “Aki nincs velünk, az ellenünk van”.

Persze a taktika hatékonysága nagyban függ attól, hogy mennyire hihető a két lehetőség összefüggése, és kizárólagossága. Gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha a piacon azzal fogadnának: “Aki nem szereti a cseresznyét, az mind náci”. Nem akarsz náci lenni? Vegyél gyorsan egy kiló cseresznyét! Az ilyesminek természetesen nem dől be az ember. De sajnos van, hogy homályosabb a szituáció, és ezt a manipulátorok nem fogják szégyellni a saját javukra használni.


A fentiek közül az első esetben az a kimondatlan feltételezés, hogy a pénz világa csak a jelenlegi módon működhet, az összes (borzalmas és rendszer-szintű) hibájával és egyenlőtlenségével együtt. Nem akarod ezeket a hibákat? Akkor a pénzről is le kell mondani! Ez egy hamis választási kényszer, mert ugyan miért ne lehetne, hogy továbbra is létezik pénz, csak egy kicsit humán-központúbban és egyenlőbben bánunk vele? Miért nem a centralizált (és pofátlanul korrupt) intézményekre haragszunk?

A második példában a Coca-Cola vagy a BP jellegű cégek azt próbálják sugallni, hogy a választás A) a környezetszennyezés, illetve B) a mi saját, egyéni, fogyasztói szintű újrahasznosításunk és karbonlábnyom-tudatosságunk között található. Ha most tényleg épp egy ökológiai katasztrófa van folyamatban, az nyilván csak azért lehet, mert nem a megfelelő gyűjtőbe dobtuk a mosószeres flakont – ha viszont jó helyre dobnánk, akkor egyből nem is lenne semmi baj. Sajnos ez egy nagy rakás lószar, ahogy azt egy kitűnően velős tweet is összefoglalja:

Csak egy emlékeztető, hogy mindössze 100 cég felelős a globális üvegházhatású gázkibocsátás 71%-áért, és aki ezt nem említi, miközben az egyének morális kudarcának állítja be a klímaválságot, az újságírói műhibát követ el.

A harmadik eset pedig szerintem a legtöbb (különösen szépségipari) reklámkampány hazugságára világít rá: vagy megveszed a terméküket, vagy szenvedsz attól az állapottól, amit javítana/elfedne. Mert persze egy másféle diétával, egy másféle edzéstervvel, vagy egy orvos által felügyelt hormonháztartás-helyreállítással nem lehet eltüntetni a narancsbőrt, csak az ő kencéjükkel. Arról már nem is beszélve, hogy eleve nem állampolgári kötelességünk ám foglalkozni a narancsbőrrel.

Egy szó mint száz: ha bárki két (vagy legalábbis kevés számú) alternatívaként próbál beállítani egy helyzetet, vagy nagyon kenni akarja a felelősséget, ott mindig legyen gyanús, hogy valami hiányzik a képből…