Az esszencializmusból egy kicsit anyagibb minimalizmusba fordulva, a héten a tervezett elavulás témakörét szeretném egy kicsit boncolgatni. Ehhez pedig Giles Slade kanadai társadalomkritikus Made to Break (magyarul kb. “Azért készült, hogy elromoljon”) című könyvét hívjuk segítségül, ami az amerikai történelem mérföldkövein keresztül követi végig a tervezett elavulás útját. Megjegyzem amúgy: ahogy haladunk, úgy hígul a szövegben a tervezett elavulás fókusza egy általánosabb történelemkönyvvé. Ennek ellenére azért nagyon érdekes korképet (és kórképet) fest – gyakorlatilag olvastatja magát. De mondjuk úgy, hogy szigorúan önfejlesztési és/vagy minimalizmus tanulmányozási szemszögből az alábbi összefoglaló bőven elég lesz.

A legtömörebben pedig úgy foglalhatjuk össze a helyzetet, hogy sajnos teljesen a fogyasztói társadalmi modell markába kerültünk, és elég szarul állunk. Rengeteg működő, csak “elavult” termék megy a szemétbe – és a környezeti szennyezésen keresztül az ivóvizeinkbe. A modern világ hulladékát sokszor a fejlődő világra sózzuk, de nyilván ez is csak egy ideiglenes stratégia. És még erre is annyira ráfekszünk, hogy a tárolási gondokon felül már konkrétan szállítási gondok akadnak.

A háttérben a tervezett elavulás bújik meg, először még ártatlannak tűnő, majd egyre nyíltabban erkölcstelen megnyilvánulásaival:

  1. Technológiai elavulás – korábban még könnyebben rá lehetett fogni a technológiai fejlődésre, hiszen ki akarná bekurblizni a kocsiját, amikor már elektromos indítómotorral szereltet is vásárolhat;

  2. Pszichológiai elavulás – aztán jöhetett a “divat” általi (és innentől “tervezett”) termék elavulás, ahol már az új modell vonzása is elég volt, még ha nem is történt közben technológiai áttörés; végül pedig

  3. Minőségi elavulás – ahol odáig fajultunk, hogy javíthatatlan komponensek és/vagy szarabb minőségű alapanyagok használatával szándékosan csökkentjük a termékek hasznos élettartamát, mert a vevőknek akkor majd még gyakrabban kell újat beszerezniük.

Vagyis a profit etikátlan hajhászása közben (az emberiséget ismerve talán nem is annyira meglepő módon) már nem arra használjuk a technológiai újításokat, hogy jobb termékeket gyártsunk, hanem arra, hogy jobban szabályozhassuk és előre tervezhessük a meghibásodásukat – ami “optimális” esetben pont a garancia lejárta után 2 héttel történik. Egy ismert példa a GE és az égők élettartama.

A szerző szemléletes kontrasztba állítja, hogy melyik civilizáció mit hagy hátra az utókor számára: Egyiptomi piramisok kontra modern szemét hegyek… De hogyan is jutottunk idáig?


Technológiai elavulás

Ide tartozik majdnem minden iparág korai fázisa (közlekedésben maga az autó feltalálása, számítástechnikában a kézi számológép, stb.) ami egy tényleges paradigmaváltáshoz vezet. Lyukkártya olvasót is ugyanazért nem gyártunk már, mint amiért pattintott kő eszközöket: egyszerűen túlnőttünk azon a szinten. Mondjuk úgy, hogy ez a “jóféle” elavulás – bár itt sem árt tudni, hogy a régi változattal mi legyen utána! A baj ott kezdődik, amikor a technológia eljut arra a szintre, ahol a termékek eldobhatóságával viszi végbe az áttörést.

Ahogy a 20. század elején egyre hatékonyabbá vált a termelés, úgy lett egyre égetőbb a túltermelési válság. És ezt persze miért úgy oldanánk meg, hogy nem termelünk annyit – oldjuk meg úgy, hogy az egyre több terméket is tanuljuk meg elsózni valahogy! Ehhez pedig visszajáró vevők és/vagy eldobható termékek kellenek!

Egy stratégia a márkaismeret és a csomagolás. Egyre látványosabban és központibb helyre tették a cég nevét/logóját, hogy ezzel építsenek kapcsolatot a vevőkkel. Ami pedig nem maradandó termék (például a kaja, amire nehéz logót tenni), arra kitalálták, hogy márkatudatosan csomagolják be.

Ez ma már furcsának tűnhet, de régebben eleve “kimérősen” lehetett a legtöbb dologhoz hozzájutni. A csomagolás pont hogy meggátolta a tesztelést/válogatást (mint manapság mondjuk a zöldségeknél). Cserébe viszont a márkán keresztül következetes minőségi garanciát nyújtottak, ezért az emberek fokozatosan hozzászoktak, és ma már szinte elképzelni sem tudnánk, hogy nincs. Vagyis itt a technológiai újdonság leginkább a csomagoltság (és a vele járó minőségi garancia), nem is a termékek maguk. A csomagolás viszont kuka…

Egy másik stratégia a higiéniai (és ennél fogva szinte kötelezően eldobható) termékekre való rászoktatás. A férfiaknak ott voltak a borotvapengék, vagy a gumigyártás előrehaladásával az óvszerek. A női célközönségnek (akiket kb. akkoriban kezdtek emberszámba nézni) pedig betétek, tamponok és zsebkendők, amik által már végre nem kellett minden rongyot tartalékolniuk. Senki nem tagadja, hogy ezek szintlépések, de cserébe a szemetet is igencsak gyártják.

Itt persze nem az a lecke, hogy akkor ragadjunk meg egy adott korszakban és soha ne haladjunk sehova. Annyi csak a baj az ilyen jellegű haladással, hogy párhuzamosan egyre inkább készítettek elő mindenkit az ismételt vásárláson felül a régi/elhasznált dolgok lelkiismeret-furdalás nélküli kukázására. Egyre inkább szociálisan “ciki” lett a takarékosság vagy a gazdaságosság. Ezen a mondaton például konkrétan felnevettem:

1921-ben a New York-i árusok megalapították a Nemzeti Jólét Bizottságot hogy megküzdjenek a takarékossággal.

In 1921 New York retailers launched the National Prosperity Committee to combat thrift.

Maximum hedonizmus, daráljuk csak a természetes erőforrásokat, sose halunk meg, teljes gőzzel előre! Egy ilyen mentalitás pedig szépen előkészítette, hogy idővel már a technológiai újításokat sem követeljük meg az újra váltás előtt.


Pszichológiai elavulás

A fogyasztói divat kialakulása főleg a kocsikon keresztül figyelhető meg, mondjuk a Ford kontra General Motors (GM) csatában. A Ford a régi értékeket képviselte, abszolút a tartósság mellett tette le a voksát, akár a profit kárára is. És habár ez mérnöki, etikai és környezetvédelmi szempontból dicséretes, gazdaságilag sajnos mégis a bukásához vezetett. Annyira ki akartak tartani a változatlan, eredeti Model T mellett, hogy a GM társadalmi Darwinizmusa és a folyamatos megújulása mellett egyre régimódibbnak (értsd, “cikinek”) tűntek.

És itt kiemelnénk, hogy a GM-nél nem csak a technológiai újításokban tették “idejemúlttá” a Fordokat, hanem sokkal inkább stílusban/kényelemben. Ez pedig még hatékonyabbnak bizonyult, mert nem olyan nehéz, mint tényleges újítást létrehozni – viszont az emberek fantáziáját jobban megragadja. Sőt, ezt a GM később már nem is csak arra használta, hogy Fordékat régimódiként tüntesse fel, hanem a színek bevezetésével évente a saját modelljeiket is ósdi-sították.

Fordéknak sokáig tartott beadni a derekukat, de az üzleti életben maradás miatt muszáj volt, és így a tervezett, pszichológiai alapú (és mesterségesen gyorsított) elavulás lett az új mérce. Az emberek szégyenérzetére alapoztak, ha “lemaradnának” – és büszkeségükre, ha képesek tartani a lépést. Ez vezetett szépen ahhoz a termékfüggőséghez, amit manapság minden akkori elképzelést felülmúlva nyögünk. Aki erősen érzi a modern párhuzamot az Apple évenkénti, menetrend szerinti iPhone “forradalmaival” (ami során a kamera arrébb kerül pár centit) az nincs egyedül…

És ez aztán az autókról sajnos minden egyéb termék design-ját is megfertőzte. A működő és tartós de csúnya gépek/tárgyak már nem voltak elégségesek – működő és szép gépek kellettek, még ha nem is voltak annyira tartósak. Mert hát mire elromlanának, addigra úgyis változik a divat, és jöhet az új, nem? Innentől a reklámügynökségek is a (mesterségesen pozitívabb csengésűnek beállított) “progresszív elavulás” stratégiája köré szerveződtek.

Ha ma valahogy elavulttá tehetnénk azt, ami tegnap megtöltötte a vásárlói piacot, akkor az a piac holnaptól újra elérhetővé válna.

– Paul Mazur

If what had fi led the consumer market yesterday could only be made obsolete today, that whole market would be again available tomorrow.

Aztán beütött a nagy gazdasági válság, ami alatt (a vevői oldalról legalábbis) kb. senki sem akart hallani erről a témáról – mert szó szerint nem engedhették meg maguknak a pazarlást. De a háttérben, az eladói oldalon az elv mégis működött – azt a kevés költésre szánt dollárt még agresszívebb stratégiákkal próbálták megfogni. Igazából egy kimondottan erre irányuló új szakma is létrejött a fogyasztói mérnökök formájában (ami mai hasonlattal élve egy mix a designer és a marketing specialista között).

A fogyasztói mérnökök dolga nem ér véget, amíg el nem tudunk fogyasztani mindent, amit gyártunk.

– Egmont Arens

Consumer engineering does not end until we can consume all we can make.

Bizonyos pontokon konkrétan felvetődik, hogy a gazdasági virágzás érdekében legyen törvény a tervezett elavulás. Minden terméknek legyen meg az előre meghatározott élettartama, ami után be kell szolgáltatni (valamekkora arányú visszatérítésért cserébe) egy kormányzati szervhez, és aztán lehet menni venni egy újat, hadd pörögjön az ipar. És ez mondjuk nem lett volna olyan negatív, mint amilyennek elsőre hangzik. Mert oké, kötelező elavulás, de legalább a kormány kezében, aki (feltehetően a nép érdekében) nem szabta volna annyira rövidre a határidőket – és a tetejébe központilag meg is birkózott volna a keletkező hulladékkal.

De ami (sajnos) ehelyett inkább elharapózott, az a termékek minőségének szándékos lerontása…


Minőségi elavulás

A kezdetek itt sem feltétlen rosszindulatúak, csak egyszerűen technológiai áttörések, amik nyilván felborítják az addigi rendet. A vákuumcsövekből tranzisztorok lettek, a kézi vezetékezésből előbb nyomtatott majd integrált áramkörök, az AM rádióból FM, a szekrény méretű mainframe-ekből asztali számítógépek, a konzolokból pedig grafikus felhasználói felületek. Az, hogy ilyen léptékű fejlődés mellett elavul a logarléc vagy a mechanikus írógép, az érthető. Ami baj (kicsit tükrözve az első szekció borotvapengéit és tamponjait), hogy ezáltal már az elvileg “tartós” termékek is eldobhatóvá váltak a gyakorlatban.

Egyrészt az egyre jelentősebb miniatürizálás és integrálás miatt már nem lehet szinte semmit házilag javítani. A hobbi rádiózás aranykorában például még teljesen elfogadott volt, hogy a felhasználók maguk javítják a rádióikat – mert ehhez nem kellett különösebben nagy szaktudás, és volt is hozzá elérhető alkatrész. Ezzel szemben a modern eszközök élettartamát az eredeti alkatrészek élettartama határozza meg, mert semmit nem igazán lehet cserélgetni. Innentől él a “death dating” kifejezés is a tervezett elavulásra.

Másrészt ahol meglenne a technológia a javításra és/vagy újrahasznosításra, azoknak viszont egyáltalán nem érdekük ezzel foglalkozni (és politikailag pedig nincsenek is rákötelezve). A modern gyártási technológiáknak és a méretgazdaságosságnak köszönhetően képesek annyira költséghatékonyan kihozni a végtermékeiket, hogy a vásárlóban fel sem merül, miért ne venne újat, ha a régi elromlik. Ehhez kell azért a társadalmi kondicionálás is, de na.

Harmadrészt pedig ott a szándékos inkrementalitás, amikor minden áttörést csak szép lassan csorgatnak le a felhasználókhoz – hogy menet közben annál többször kelljen átmeneti állapotokat vásárolni. Moore törvénye amúgy is kimondja a technológiai fejlődés exponenciális sebességét (amit már vagy 100 éve ténylegesen tartunk), de ez lehetne vagy még gyorsabb, vagy legalábbis kevesebb közbenső lépéssel és nagyobb egyszeri ugrásokkal, hogy ne termeljünk annyi szemetet.

Aztán ha eltekintünk az integrált áramkörök világától, akkor ott vannak még persze a teljesen védhetetlen stratégiák, mint a már emlegetett GE az égőik élettartamának szándékos csökkentésével, vagy a DuPont a nylon harisnyáik elvékonyításával (mert az elsők annyira jól sikerültek, hogy egyszerűen nem volt elég nagy igény az újravásárlásra).

Az meg már csak hab a tortán, hogy a hidegháború alatt Amerika komoly kutatási összegeket fordított a termékeik észrevehetetlen szabotálására, hogy az azokat ellopó orosz kémek direkt selejtes tervek alapján másoljanak. Így jutunk egy olyan korba, ahol nem csak kívánatos a termékek időszerű elavulása, de pluszban megvan a technológia, hogy ezt a gyártási minőség szándékos korlátozásán, és a javíthatóság minimalizálásán keresztül ki is kényszerítsék.


És hol tartunk most?

Kb. ott, hogy az “eldobhatónak” titulált termékek zöme tele van PBT-kkel (permanens biológiai toxinokkal), amik a szeméttelepre kerülés és/vagy égetés során előbb-utóbb a levegőbe vagy a talajvízbe kerülnek. És ez a folyamat a Moore-törvényben kimondott exponenciális növekedés miatt egyre csak gyorsul. Fontos persze a gyártókat okolni, amiért az ő oldalukon nem tesznek meg mindent, amit tehetnének – de a hatékonyabb változás és az egyéni felelősségvállalás jegyében sajnos nem tehetjük meg, hogy csak őket okoljuk. A végfelhasználóknak is tisztában kell lenniük a saját használati mintáikkal (és szavazniuk a pénztárcájukkal).

Legfőképp nem ártana némi tájékozottság a modern vívmányok valódi árával kapcsolatban. Mondjuk hogy a szinte minden elektronikus cuccban megtalálható kondenzátorokhoz szükséges tantál bányászata mekkora ökológiai és geopolitikai katyvaszhoz vezet Közép-Afrikában. Vagy hogy az “újrahasznosítás” gyűjtőszava alá mennyi olyan valójában környezetszennyező és bármiféle kormányzati felügyeletet nélkülöző módszer tartozik.

És hát ugye ott van még az unalomig ismételt minimalizmus, miszerint eleve nem csak a potenciális érték, hanem az ár/érték arány szerint ítéljük meg, hogy valamire szükségünk van-e. Illetve ha szükséges is, akkor is inkább a drágább de tartósabb/zöldebb opciót választjuk. Vagy áldozunk a korábbi termék javítására. Ezekkel kényszeríthetjük csak ki az olyan (már létező, de még közel sem eléggé elterjedt) gyakorlatokat, mint például a javíthatóság, a visszavételi garanciák, a tervezett szétszerelés, a hulladékkezelés, a tényleges (és ellenőrzött) újrahasznosítás, az ártalmatlanítás, az életciklus tervezés, stb.

Elvégre ezek az ún. “zöld tervezési minták” is mind beletartozhatnának a tervezett elavulásba, nem? Előbb-utóbb úgyis minden termék elavul, vagyis habár ezt nem kell/muszáj/etikus sürgetni, de attól készülni még kellene rá! A gyártók márpedig higgyük el, hogy ilyen zöld tervezési mintákkal is ki tudják majd elégíteni a vásárlók igényeit – csapjanak akármilyen gyerekes hisztirohamokat a felelősségük elkerülésére. Még igazából jót is tesz majd a hosszútávú üzleti terveiknek, ha ezáltal maradnak élő és egészséges vásárlóik.

Ahogy Slade szépen megfogalmazza:

Egy komplikált világban élünk, ahol a naiv és öntudatlan technológia fogyasztás már nem egészséges választási lehetőség többé.

We now live in a complicated world where […] naive or unconscious consumption of technology is no longer a healthy option.


Összefoglalás

Remélem a fentiekből mindenki egy hasznos áttekintést kapott a kapitalista daramalom egyik legundorítóbb módszeréről – és jó esetben talán egy kis immunitást is a pazarló felhasználásra buzdítás ellen.

  • A technológiai elavulásnál alkalmazzuk a sztenderd minimalista elveket – gondoljuk meg, hogy kell-e az a fejlődés egyáltalán, vagy csak egy újabb lépés az életszínvonalunk inflációjának csúszós lejtőjén;

  • A pszichológiai elavulás esetében szarjunk a divatra – ha kell is valami, akkor azt addig használjuk, amíg lehet, ne cseréljük csak úgy poénból vagy mert már meguntuk;

  • A minőségi elavulás elkerülésére pedig már előre legyen fontos szempont az élettartam – ügyeljük rá, hogy a termék javítható legyen; sőt, jó esetben értsünk a javításához is legalább alap szinten, hogy minél hosszabb használatot kisajtolhassunk belőle minimális erőforrás-felhasználással.

Aki pedig nem hiszi, hogy ezzel az egész elavulásosdival és nyersanyag-pazarlással a Földnek ártunk, annak… Ööö, meglepő módon igaza van. A Föld rendben lesz. Mit neki az a pár ezer év, amíg az akciós narancshoz kapott műanyag vödör teljesen lebomlik és részévé válik egy új körforgásnak. Vagy az a pár millió év, amíg az utolsó csepp iható vízért folytatott háborúk nukleáris holokausztját is túlélő csótányok törzsfejlődnek a következő domináns civilizációvá. Szóval ja, a Föld rendben lesz, nyugalom. De mi emberek nem – ha így folytatjuk.