Nemrégiben beleakadtam egy reddit posztba, ami igencsak éles és alapvető, mégis vicces ellentétet húzott a férfiak és a nők közé. A szerző (férfi) kicsit hadarva ugyan, de 48 másodperc alatt képes felvázolni, hogy a férfiakat a semmi motiválja, míg a nőket a valami. Erről pedig eszembe jutott egy sokkal régebbi, de szinte azonos témát feldolgozó Mark Gungor előadás, ami azóta is nagy hatással van a párkapcsolati hozzáállásomra. Hadd meséljek hát egy kicsit Gungor agyi modelljéről.


A férfi agy dobozokból áll. Minden doboz egy jól meghatározott, egymástól független dolgot tartalmaz – van egy a munkának, a feleségnek, a kocsinak, a háznak, a gyerekeknek, a barátoknak, stb. A férfi egyszerre mindig csak pontosan egy dobozzal foglalkozik, és azzal sem szívesen. Ha végzett vele, akkor becsukja, visszateszi a helyére, és csak utána vesz elő egy másikat.

Ezzel szemben a női agy egy nagy fonalgombolyag, ahol minden mindennel összeköttetésben áll. Mindegy, hol fogjuk meg a fonal hálózatot, úgyis rántani fog magával számtalan kapcsoló területet – amik szintén rántják az ő kapcsolódó területeiket, ad infinitum. Ebből következik, hogy a nők hajlamosak egyszerre mindennel is foglalkozni, és számukra a “helyére visszatevés” egy igencsak költséges, kapcsolatok kialakítását és karbantartását igénylő adminisztrációs feladat.

Ez az alapvető paradigma különbség természetesen más-más stresszoldási stratégiákhoz vezet. A férfiak specialitása a “semmi doboz” – igen, külön fenntartanak egy üres dobozt, hogy ha már mindig elöl kell lennie egy doboznak, akkor legalább legyen egy olyan is, amiben nincs semmi törődni való. Nem meglepő módon, ez a kedvenc doboz. Gyakorlatilag egy szándékos (és azért szerencsére visszafordítható) agyhalál lehetőségét biztosítja, ami a férfiak számára ugyanannyira élvezetes és relaxáló, mint amennyire a nők számára elképzelhetetlen. Elvégre a nőknek mindig kell valami, és – készüljünk fel a mélyenszántó éleslátásra – a semmi nem valami.

A nők specialitása beszélni a dolgokról. Meg kell vizsgálni az adott szituációt minden szemszögből, összevetni minden más hasonló szituációval, újraértékelni a résztvevőket az újdonságok fényében, stb. Menet közben alakul ki, hogy miről mit gondolnak, mert amíg meg nincs a kellő mennyiségű kapcsolat kiépítése, addig sokszor ők maguk sem tudják. A férfiaknak ezt nehézkesen veszi be a gyomra, mert ők a minél tömörebb fogalmazásmódra (és megoldásra) törekszenek, így ennyi kanyargás és extra asszociáció túlzónak tűnik. Az ilyen szétágazó, végtelennek tűnő sztorimesélések alkalmával szoktak régebben eszembe jutni Louis C. K. szavai, miszerint “Legyél már egy kicsit tekintettel a kibaszott hallgatóságodra is”.

És hogy ezt miért jó tudni? Mert ha ennyire más a stresszkezelési stratégia, akkor az külső (vagy akár belső) stressz esetén szükségtelen konfliktushoz vezethet egy férfi-nő kapcsolatban. A felek szeretik egymást, és pont hogy segíteni szeretnének egymásnak, csak sajnos a saját stratégiájukkal, ami a másiknál nem igazán fog működni.

A férfi úgy segítene a nőnek, hogy felkínálja neki a semmi dobozát – szarja le ő is a problémáját, ha teheti, vagy ha nem, akkor minél hamarabb oldják meg, hogy aztán vé(éé)gre elővehessék mindannyian a semmi dobozt. Ez baj, mert a nő nem megoldást vár, hanem beszélni szeretne a problémájáról a gombolyag miatt, és az ő szemszögéből a férfi ezt nem hagyja, vagyis ellenségesnek tűnik. És mellesleg neki a semmi amúgy sem vonzó, mert az ugyebár nem valami…

A nő pedig úgy segítene a férfinak, hogy felkínálja neki a megbeszélés lehetőségét – beszélgessenek róla, nézegessék körbe minden oldalról, kössék össze amivel csak lehet. Ez is baj, mert a férfinak ugye az a stresszkezelési stratégiája, hogy a semmi dobozához menekül, amit a nő látszólag nem hagy neki, vagyis ellenségesnek tűnik.


Persze sok hasonló, “szexista”, sztereotípiákra építő, pszeudo-tudományos elmélet kering a világon, és őszintén szólva ennél sem tudom, hogy mennyire megalapozott, vagy hogy mennyire jól általánosítható. Elvégre az emberi természet azért nem épp egy magától értetődő terület, és így fennáll a veszélye, hogy a túlzott leegyszerűsítéssel valami fontosat hagyunk számításon kívül. Ahogy arra a következő frappáns idézet is figyelmeztet:

Minden komplex problémára létezik egy egyszerű válasz, ami rossz.

– H. L. Mencken

For every complex problem, there is an easy answer, and it is wrong.

Mégis szerettem volna megosztani ezt a mentális modellt, mert nekem személy szerint rengeteget segített már. Amióta ezt tudatosan megbeszéltük, azóta a feleségem (habár gondolom továbbra sem teljes lelkesedéssel, de) sokkal bőkezűbben engedi, hogy agyhalott legyek. Na nekem sem ártott tudatosítani magamban, hogy a semmi számomra bizony nem értéktelen attól, hogy semmi. De a lényeg, hogy a feleségem is elfogadja, hogy nekem a semmi jó, és sokkal ritkábban (és olyankor is sokkal óvatosabban, tette súlyának tudatában) csinál belőle valamit, amiért nagyon hálás vagyok!

Én pedig sokkal figyelmesebb és empatikusabb hallgatósága tudok lenni, mert nem egy tömör összefoglalót (mondhatni, egy “executive summary”-t) várok többé, amikor beszámol valamiről. Hagyom, hogy a saját tempójában, illetve a saját logikai ugrásaival és összefüggéseivel mesélje el a dolgait. Nem siettetem a sztoriját, és nem vágok bele a megoldási javaslataimmal a problémáiba, ha nem kéri a véleményem. Elfogadom, hogy ő most épp nem szimplán összefoglalja az eseményeket, hanem aktívan gondolkozik róluk, és ez nagyon sokat segít türelmesnek és megértőnek maradnom.

Egy szó mint száz, szeretném a fenti “komplex problémás” idézet pesszimizmusát egy kis optimizmussal ellensúlyozni:

Minden modell rossz, de némelyik azért hasznos.

– George Box

All models are wrong, but some are useful.