Még februárban, Valentin nap környékén támadt az a romantikus (és tagadhatatlanul piros pontot érő! Hallod Manó?) ötletem, miszerint értelmetlen kapitalista ajándék helyett olvashatnék inkább olyan könyveket a blog keretein belül, amik célzottan a gyakran felvetődő kapcsolati problémáinkat dolgozzák fel. Elvégre nem vagyunk mi annyira UFO-k, hogy más ne tudna szimpatizálni, és hasznos meglátásokat nyerni az ott hallottakból. Így mi is alakulunk, Ti is alakultok. Win-win.

A kedves párom oldalán a legegyértelműbb választás a szorongás témaköre – ami, bevallom őszintén, azért nekem sem fog ártani. Ez lesz majd legközelebb. De előbb kezdjünk velem, és hogy az én oldalamon mit neveztünk meg, mint “alacsonyan lógó” javítanivalót. Ez pedig (a poszt címe után talán nem meglepően) az a tulajdonságom, hogy képes vagyok szinte mindenhonnan elkésni.

Nekiestem hát könyvet keresni a témában, és annak ellenére, hogy ez egy milyen gyakori jelenség, mégsem igazán úsztam az opciókban. Aki pedig egyáltalán említést tesz róla az önfejlesztés kontextusán belül, az általában mindjárt az időmenedzsment irányba tereli a szót – írjunk fel dolgokat, használjunk naptárat, stb. Na most nem mondom, hogy néhány esetben nem pont ez a probléma (elvégre lentebb is fel fog bukkanni), de nálam nagyon nem. És különben is, a legnagyobb gond ezzel a hozzáállással az, hogy mindenkit egy kalap alá próbál venni, mintha a késősségnek nem lehetne számtalan gyökere.

Ezért is esett olyan jól, amikor végre beleakadtam Diana DeLonzor – Never Be Late Again (magyarul kb. Soha ne késs el többé) című könyvébe, amiben egész konkrétan hét típusra osztjuk az érintetteket. És habár általában fejenként csak egy-egy kategóriával fogunk a legmélyebben azonosulni, így már legalább mindenkinek meglesz az esélye azonosulni valamelyikkel. A tartalom a következőképp alakul:


A “pontosságilag visszamaradott” ember

Ugyanúgy, ahogy a fogyókúra alatt is azzal a szent elhatározással ébred az ember, hogy ma nem fog bezabálni, a krónikus késő is úgy kel, hogy ma időben ér oda, ahova megy. Csak sajnos ahogy a diétát is eltéríti egy ellenállhatatlan csokis süti, úgy sokszor a krónikus késő sem tudja megállni, hogy csak még egy tennivalót be ne próbáljon préselni mielőtt végre kilépne az ajtón. Épp ezért a tüneti kezelés helyett itt is inkább a hátterébe kéne nyúlkálni és rájönni, hogy miért “éri meg” nekünk késni. Mert valami pozitívumot akkor is kapunk belőle, ha azt csak tudat alatt választjuk – különben nem alakulna ki a szokás. Viszont ha tudatosítjuk magunkban, hogy mi az a pozitívum, akkor már félig ott vagyunk a megoldásnál, mert az a bizonyos pozitívum szinte biztos, hogy egészségesebben is pótolható lesz, mint hogy állandóan úgy kelljen beesnünk mindenhova.

Kérdőíves felmérésekkel statisztikai eltérések mutathatók ki a késős és a pontos alanyok pszichológiája között. A késősök például alacsonyabb pontszámokat érnek el önbizalom és önfegyelem téren, míg magasabbakat szorongásból és figyelem-elterelhetőségből. Szóval véletlen se gondoljuk a pontosságot pusztán önzetlen udvariasságnak! Mert persze, mások életét is befolyásoljuk (és megkeserítjük) a késéssel, de emellett a saját önbizalmunkat is szó szerint koptatjuk vele. Hiába hibáztatjuk a forgalmat vagy az időjárást, mélyen belül úgyis tisztában vagyunk vele, hogy tehetnénk ellene.

És ne nyugtassuk magunkat azzal sem, hogy “ha ez ennyire idegesítő lenne, akkor gyakrabban szólnának érte” – sokan inkább lenyelik a frusztrációt, de attól még ott van az. Szintén önző érdekből gondolhatunk arra, hogy a késés negatívan befolyásolja a megítélésünket. Interjúk során csak az nem tekintett rá lenézendő dologként, aki maga is késős. Ez a személyen kapcsolatokon felül a karrier aspirációinkat is vakvágányra terelheti.

Persze vannak kultúrák, ahol az idő egyáltalán nem ilyen pontos fogalom. Mondjuk bizonyos Afrikai törzseknek külön szavaik sincsenek az órára/percre/másodpercre. Vagy akár a “fejlett” világban is vannak lazább kultúrák, ahol az időpontok nagyjából-isága előre bele van számolva mindenki életébe. De nekünk, mint nyugati (vagy legalábbis nyugati értékrendű) társadalomnak, tudomásul kell vennünk, hogy itt a pontosság az alapértelmezés. Nem kell belőle személyes filozófiai kérdést csinálni, miszerint “de jó lenne nem az óra fogságában élni”, mert, mint mondtuk, másokat is érintünk, és ők lehet, hogy nem is akarnánk úgy élni. A magánéletünket nyugodtan szabjuk olyan lazára, amilyenre épp szeretnénk – de azért tudjunk pontosnak lenni, és akarjunk is annak lenni, ha egyszer megállapodunk valamiben (akár saját magunkkal).


A késős emberek 7 fajtája


1. A magyarázkodó

Az első (és talán leggyakoribb?) altípus az ujjal mutogatás és a szőnyeg alá söprés bajnoka. Kellő kreativitás mellett ugyanis mindig lesz mire fogni a késést. És ez az egót talán védi, de cserébe nem ad esélyt sem, hogy szembenézzünk a valósággal, vagy hogy bármin is változtassunk. Jellemző még (a külső kifogásokon felül, természetesen), ha tagadjuk, hogy egyáltalán problémánk lenne ezen a területen.

Gyógymódok:

  • Ismerjük fel a problémát. Idézzük fel, kövessük, számszerűsítsük – bárhogy is, de objektivizáljuk a késésünket, hogy a bennünk élő PR menedzser ne tudja kimagyarázni, hogy ez nem is jellemző ránk.

  • Nézzünk szembe a saját felelősségünkkel. Keressük ki a késéseinkből, hogy mi az, ami a saját befolyásunk alá esik. Senki nem kéri például, hogy irányítsuk a forgalmat – de azt viszont igen, hogy ha ugyanaz a jellegű forgalom mellett is rendszeresen késünk, akkor essen le a tantusz, hogy ez ellen igenis tehetnénk.

  • Kérjük ki mások véleményét. Kérjük meg őket, hogy legyenek nyitottak a véleményükkel az esetleges jövőbeli késéseink alkalmával. Mert attól, hogy maguktól esetleg nem mondják a képünkbe, attól még higgyük el, van nekik. És ha hallanánk, azzal talán jobban tudatosulna bennünk, hogy itt tényleg gond van.

  • Változtassuk meg a hozzáállásunkat. Legyen a késés olyan súlyos, mint egy be nem tartott ígéret, vagy egy vissza nem fizetett kölcsön. Ez a gondolkodásmód automatikusan más tetteket fog magával rántani. Ha pedig mégis késünk (nyilván nem fog egyik napról a másikra megváltozni minden), akkor ne magyarázkodjunk, ne keressünk kifogásokat! És főleg ne legyünk mérgesek a másikra, amiért mérges ránk – vállaljuk a felelősséget, és legközelebb igyekezzünk nem ilyen helyzetbe kerülni.


2. Az elfoglalt

Elfoglaltnak lenni könnyű; hatékonynak lenni nehéz. Ha sietek, akkor ez még épp beleférhet… A nem produktív idő számukra elpazarolt idő, ezért annyira szorosan betervezik a napot, hogy egyszerűen nincs hely váratlan eseményekre vagy bukkanókra. Pedig a bukkanóknál ugye csak az a váratlan, hogy pont mi lesz, nem az, hogy lesz-e. Mindig lesz.

Ez egészen a “mágikus gondolkodás” szintjére is eljuthat, amikor már nem csak hogy 20 perc alatt akarjuk letudni a 20 perces utat, hanem akár 15 alatt is meglesz az, ha sietünk. Szóval ha pont 20 percünk van, akkor még egy 5 perces feladat belefér, nem? Aztán persze az sem 5 perc lesz, meg az út sem 20, és mi meg csak nézünk ártatlan boci szemekkel, hogy nahát. Illetve azt is érdemes megkérdezni magunktól, hogy biztos 20 perces-e az az út? Nem lehet, hogy egyszer régen sikerült ezt a csúcs szintidőt megfutnunk, és azóta ezt tekintjük az átlagnak?

Ha folyton azon pörgünk, hogy hogy lehetne hatékonyabban kihasználni a napot, akkor na(aaa)gy valószínűséggel nem lassúak vagyunk, hanem túl sok mindent akarunk csinálni (lásd Esszencializmus). Ideje szembesülni vele, hogy nem fér bele minden – ettől lesz értékes, amit belefér-ítünk! És ha még bele is férhetne az, amit most pont lamentálunk, hogy nem fér… Akkor is jönne a következő! Ha már tudunk három labdával zsonglőrködni, azért csak annyi a jutalmunk, hogy onnantól néggyel kéne. Utána meg már öttel.

Gyógymódok:

  • Ne préseljünk annyit a napunkba. A “ha sietek, még beleférhet” helyett kérdezzük meg magunktól, hogy ez most optimista vagy realista gondolkodás. Vagy hogy ezt muszáj egyáltalán most csinálni? Vizualizáljuk a legrosszabb következményt, ami ránk várhat, ha nem csináljuk meg, amit még nagyon bele akarunk préselni – ez legtöbbször semmi, és így talán nyugodtabban halasztjuk el.

  • Tanuljunk meg nem-et mondani. Ezt az Esszencializmus után nem is ragoznám…

  • Ne tekintsük a várakozást elpazarolt időnek. Tervezzünk úgy, hogy hamarabb érkezzünk, és ha ez tényleg sikerül, akkor csak élvezzünk egy kis bűntudatmentes relaxálást. De majd látni fogjuk, hogy legtöbbször pont így érünk majd oda időre. Ha pedig mégis várnunk kell, akkor olvassunk, meditáljunk, agyaljunk szabadon, beszélgessünk idegenekkel, tervezzük a nyaralást, tanuljunk egy új nyelvet, hallgassunk egy podcast-ot, stb. stb.

  • Hagyjuk hátra a mágikus gondolkodást. Egy pár hétig mérjük minden rendszeres tevékenységünknél, hogy mi meddig tart, és aztán ebből nézzük kb. a maximumot (amibe akkor nagy valószínűséggel az esetek 99%-ában bele fogunk férni). Ne átlagoljunk, mert habár a mágikus optimizmusnál valószínűleg már az is jobb lenne, de úgy az esetek felében még mindig alulbecsülnénk az adott feladat időigényét.

  • Használjunk “ébresztőket”. A telefonok és okosórák világában nem nagy kunszt tetszőleges figyelmeztetőket beállítani magunknak. És ezek nem csak ébresztésre, hanem késés elleni indulás-figyelmeztetőként is hasznosnak lehetnek.


3. A határidő-mániás

Ha csak nyomás alatt tudunk vagy szeretünk teljesíteni, stressz nélkül könnyen beleununk dolgokba, és szükségünk van egy határidő szorítására a munkához, akkor ide tartozunk. Van, aki az adrenalinért kerül ide (a várakozás nem is csak pazarlás, de konkrétan szorongásra adhat időt, ezért kell kerülni), van, aki a motivációért (ha belülről nem tudunk megfelelően “termelni”, akkor külsővel helyettesítjük).

Az ezekre való hajlam nagyban lehet genetika. Mindenkinél megvan egy alap izgalomszint, ahol pont jól érzi magát, vagyis nem unatkozik, de nem is pánikol. De van, akinek az alapszintje alacsony a komfortérzethez, ezért hajtja az ilyen pörgetős szituációkat. Ezért legtöbbször ezt nem megváltoztatni kell – csak megtanulni jobban együttműködni vele.

Gyógymódok:

  • Ismerjük fel, hogyan teremtünk mesterséget kríziseket. Próbáljuk tudatosan megfigyelni, hogy milyen tettek vezettek a késéshez. Illetve hogy milyen érzések hatására tettük, amit tettünk – és ez segített-e az érzéseinken?

  • Tanuljuk meg krízisek nélkül is motiválni magunkat. Csináljunk belőle nyilvános ügyet, vagy versenyt (akár konkrét téttel, nyereményekkel és büntetésekkel). Illetve válasszunk tudatosan olyan dolgokat, amiket még nem kéne megcsinálni, és csak azért is csináljuk meg őket korán – ezzel szoktatva magunkat a határidők szükségének gyengítésére, és a külső motivációról belsőre való átállásra.

  • Tanuljunk meg konstruktívabb módon stimulációt szerezni. Minél érdekesebb és ingergazdagabb az életünk, annál kevésbé lesz szükségünk a határidős rohanás adta adrenalinra.


4. A fegyelmezetlen

Ez az, amikor nem (vagy csak nagyon nehezen) tudunk ellenállni az azonnali kielégülésnek. Vagyis amint olyan szituációba kerülünk, ahol választani kell a most jó és a később jó között, a most jó túl gyakran győzedelmeskedik. És hogy ennek mi köze a késéshez: a késés oka ilyenkor visszavezethető pont egy ilyen választásra:

  • Még belefér-e 10 perc szundi, vagy keljek időben, hogy odaérjek?
  • Még meg tudom-e ezt csinálni (és ezáltal nyugodt legyek, hogy kész van), vagy hagyjam félbe, mert már másnak van itt az ideje?

Ilyen szemszögből az időben érkezés egy áldozat, amit ritkán vagyunk hajlandóak meghozni. Van, akinél ez is az Esszencializmus-féle mentális torzításra vezethető vissza: hiszik, hogy minden beleférhet, és ezért nem szégyellik nem meghozni azt az áldozatot, ami miatt az egyenlet másik fele már bizony tényleg nem férne bele. Egy másik lehetséges ok, hogy milyenek a korábbi tapasztalataink az erőfeszítésekkel és a kényelmetlenséggel kapcsolatban – lásd például a híres Stanfordi “Mályvacukor Kísérlet” esetét. De persze a genetika + neveltetés páros sem elhanyagolható.

Gyógymódok:

  • Növeljük a kellemetlenség-tűrő képességünket. Időnként tudatosan adjunk fel kellemes dolgokat, hogy ezzel eddzük a fegyelem-izmainkat. Ha kell, mantrázzunk, hogy rendszeresen emlékeztessük magunkat, mit kéne csinálni (mondjuk ahelyett, amit épp csinálunk).

  • Gyakoroljuk az “átmeneteket”. Nem csak a dolgok elkezdése nehéz, hanem az abbahagyásuk is, ha már egyszer elkezdtük őket. A kezdésekhez képzeljük, hogy csak 5 perc is elég belőle – ez segít megindulni, ahonnan sokszor már majd visz a lendület. Az abbahagyáshoz pedig képzeljük, hogy csak 5 perc szünetet kell tartani – ez segít megállni, ahonnan pedig sokszor már nem kezdünk majd újra bele.

  • Váljunk tervezőkké és cél-kitűzőkké. Mint ahogy a GTD-ben emlegettük, a percről-percre, a napról-napra, az évről évre, és az egész életen átívelő távlatból hajlamos nagyon különböző kép kirajzolódni. A mi dolgunk az, hogy legyenek rövidtávú és hosszútávú terveink – és legyünk képesek fejben összekapcsolni a rövid távú tetteinket a hosszú távú célokkal! Jah, és persze hogy írjuk le a dolgokat. Ezt nem lehet elégszer ismételgetni, úgyhogy szerintem már itt helyben is megismétlem: írjuk le a dolgokat! A fejünk a kapcsolatok felfedezésére és a kreatív problémamegoldásra való, nem az adattárolásra. További olvasnivalót a “produktivitás” címke alatt tudok ajánlani…


5. A szórakozott

Ez a kategória gyakran “szórakozott professzor” néven is ismert, de nyugalom, a PhD fokozat nem feltétlen elvárás. Ide tartozunk, ha annyira mélyen fókuszálunk a nagyobb ívű dolgokra, hogy a részleteket figyelmen kívül hagyjuk; ha könnyű elterelni a figyelmünket; ha rendszeresen elhagyunk dolgokat és elfelejtünk időpontokat; ha nem figyelünk olyan mélyen másokra. Itt szó sincs intelligencia hiányról, inkább csak fókusz hiányról – vagy legalábbis, a fókusz megfelelőre állításának képességéről.

Fő tünetek a könnyen elterelhető figyelem, a feledékenység és a másokkal szembeni figyelmetlenség. Extrém esetben (ADHD néven) figyelemzavart is diagnosztizálhatnak, de természetesen ez is egy spektrum. Egy spektrum, amivel talán egy kicsit túlzottan is tudok azonosulni.

Most vagy az ADHD-s embereknek kell kevésbé rokonszenvesnek lenniük, vagy nekem is orvoshoz kell mennem.

– fan-arter @ Tumblr

Either people with ADHD need to stop being so relatable or I need to go to the doctor.

Gyógymódok:

  • Gyakoroljuk, hogy egyszerre csak egy dologra figyelünk. Tudatosítsuk a figyelemeltereléseket, amikor rájuk eszmélünk – lehet, hogy késve, de egyszer csak feltűnik. És ha elkapjuk magunkat, akkor húzzuk vissza a figyelmünket a célra. Erre a legjobb gyakorlás a meditáció, ami a relaxálás mellett a figyelmet és a tudatosságot edzi.

  • Erőltessünk struktúrát a napjainkra. Itt a konkrétság és a részletesség a fontos, hogy tényleg elkaphasson a védőháló, ha elterelődne a figyelmünk. Ne azt tervezzük például, hogy “heti háromszor edzünk”, hanem hogy hétfőn/szerdán/pénteken este 19:00-kor itt-és-itt fogunk edzeni. Alakítsunk ki egy rendszert, amiben mindennek megvan a maga helye, hogy soha ne kelljen keresgélni (de még így is legyenek tartalékok). Helyezzünk továbbá jól látható órákat minden helyiségbe, hogy minél nehezebb legyen valamibe úgy belefeledkezni, hogy elveszítjük az időérzékünket.

  • Igyekezzünk empatikusabbnak lenni, még ha nem is jön annyira természetesen. Legyünk jó hallgatóság – figyeljünk a másikra úgy, mintha utána kikérdeznének belőle. Lásd “kapcsolatok” címke.


6. A lázadó

Vannak, akik mások megváratásától hatalmasnak, vagy különlegesnek érzik magukat (én ezt az alkategóriát inkább seggfejnek nevezném). Emögött sokszor átlagnál alacsonyabb önbizalom bújik meg, és pont azt próbálják kompenzálni azzal a mű fontosság-érzettel, hogy másoknak várniuk kell rájuk.

Van olyan is, aki mindössze mások fennhatósága ellen tiltakozik azzal, hogy csak azért sem érkezik időben, várjanak rá (ez a szó szerintibb “lázadó”). Amikor neheztel valamiért, de érdemben nem tud tenni ellene (vagy legalábbis ezt hiszi), akkor ezzel nyilváníthatja ki passzív ellenállását.

Egy harmadik alkategória azok, akik csak kitűnni akarnak a tömegből. Itt a seggfejek önbizalomhiánya helyett az egyediségérzet a kevés. Náluk a legérezhetőbb, hogy tudnának ők pontosak lenni, ha akarnának – csak sokszor nem is akarnak, ezért először is ezt a hozzáállást kell orvosolni.

Gyógymódok:

  • Ismerjük fel, mi ellen is lázadunk pontosan. Ha nem tudatosan választjuk meg a csatáinkat, akkor már csak a lázadás kedvéért is lázadni fogunk – sokszor olyan helyzetekben, ahol nekünk magunknak sem állna érdekünkben. Ha tudatosul bennünk az ellenállás, kérdezzük meg magunktól, hogy ebbe a “kötöttségbe” szabad akaratunkból mentünk-e bele. És ha igen, akkor ne úgy lázadjunk, hogy nem teszünk eleget a vállalásunknak, hanem úgy, hogy legközelebb nem vállalunk ilyet.

  • Ismerjük el, hogy a gördülékeny együttműködés a mindennapok része. Gondoljunk magunkra a csapat részeként, legyen az a házasságunk, a munkatársaink, vagy bárki más, akivel egy csónakban evezünk. Az apróbb, észszerű, normális keretek közé eső kötöttségek teljesítése nem az irányítás feladása, hanem a mi hozzájárulásunk a közös eredményhez. Kérjünk elnézést, ha alkalmanként (de nem rendszeresen!) késünk – ez nem gyengeség, hanem pont azt mutatja, hogy tisztában vagyunk a késés súlyával.

  • Keressünk irányítást/hatalmat/különlegességet az életünk egyéb területein. Tanuljunk meg asszertívnek lenni, ha még nem vagyunk azok. Illetve keressük meg, hogy mitől vagyunk mi mások a saját szemünkben, mint a többiek. Ha erre eléggé ráfekszünk, akkor nem szorulunk majd rá, hogy a társadalmi szabályok felrúgásával akarjunk kitűnni.


7. Az elkerülő

Ez is egy összetettebb kategória, mert az önbizalmunk nagyon sok mindenre kihat. Az egyik részhalmazában alacsonyabb elvárásokat támasztunk magunkkal szemben (mert eleve nem hisszük, hogy többre lennénk képesek), és ebbe az önképbe már a “késős” is simán belefér. Egy másikban aggódunk a teljesítményünk miatt, és ezért halasztgatjuk a tennivalóinkat. Egy harmadikban pedig túlzottan perfekcionisták vagyunk, és ez vezet a késéshez. A lényeg, hogy szó szerint szabotáljuk saját magunkat, hogy aztán legyen mire fogni a kudarcot (ami szerintünk amúgy is bekövetkezett volna). Ez a strucc politika tulajdonképpen hasonlít a magyarázkodókhoz, csak itt mi magunk gyártjuk a hivatalos magyarázatot.

A szokásos önerősítő kör itt is megtalálható: az önbizalom kihat arra, mit várunk magunktól; a magunkkal szemben támasztott elvárásaink kihatnak a tetteinkre; a tetteink pedig kihatnak az önbizalmunkra. Az viszont már rajtunk múlik, hogy ez a kör “angyali” vagy “ördögi” lesz-e. A szorongás és az aggodalmaskodás nyilván nem a késős emberek előjoga, de kutatások azt mutatják, hogy ők ezt mélyebben, intenzívebben élik meg. Nagyobb a depresszióra való hajlam, több a nagatív self-talk.

Soha nem késő azzá lenni, ami lehettél volna.

– George Eliot

It is never too late to be what you might have been.

Gyógymódok:

  • Várjunk többet magunktól. Használjuk ki a jelenség körkörösségét – nem kell előbb több önbizalom ahhoz, hogy elkezdhessünk úgy viselkedni, mint akinek több az önbizalma. És aztán minél többet viselkedünk így, annál nagyobb lesz a valódi önbizalmunk is. “Fake it till you make it”, vagy legalábbis valami ilyesmi! Tegyünk olyan dolgokat, amikhez bátorság kell – fogadjuk el, hogy félünk, és aztán csak azért is csináljuk.

  • Szelídítsük meg a belső kritikusunkat. Vegyük észre, amikor épp úgy szapuljuk magunkat, amit mástól nem fogadnánk el. És ezután magunktól se fogadjuk el! Vizsgáljuk objektíven a félelmeink valóságtartalmát (ilyen szemmel sokuk nevetséges lesz). Próbáljuk a szorongást “izgalomként” megélni – a testi tünetek majdnem azonosak, csak a hozzáállásunk tesz különbséget.

  • Építsünk szoros barátságokat és/vagy családi kötelékeket. És ez nem csak akkor kéne hogy következzen, amikor már minden más rendben van. Főleg hogy az innen szerezhető pozitív érzések segítségével könnyebben lehet rendben minden más is. Például: minden héten válasszunk valakit a barátaink/szeretteink közül, akit felhívunk vagy akár találkozunk is egy-egy órára.


Magamra vetítés és összefoglalás

A fentiek fényében itt volt az ideje könyörtelenül a tükörbe néznem. A magyarázkodást szerencsére az iskolás “de tanárnőőő” időszakommal hátrahagytam, a lázadás és az elkerülés pedig soha nem is volt az asztalom. A maradéknál viszont magamra ismertem, különböző arányokban:

  • Elfoglalt – 10%
  • Határidő-mániás – 20%
  • Szórakozott – 10%
  • Fegyelmezetlen – 60%

Megnyugvással konstatáltam azért, hogy a rám releváns javaslatok nagyját már más forrásból is az arcomba kaptam és eleve csinálom. Az esszencializmus-féle “nem férhet bele minden” alkalmazása, hogy nagyon igyekszem lecsupaszítani (és tömbösíteni) a tennivalóim listáját. Részben a határidő függést orvosolja, hogy megszabadultam a blogos határidőimtől és belülről próbálom magam írásra sarkallni. A szórakozottságra pedig napi TODO listákat vezetek. A legnagyobb baj egyszerűen a beépített fegyelmezetlenséggel van. De akármilyen kellemetlen is ezt látni, mégis hasznos, ahogy egyre jobban összeáll a kép a fejemben a saját hajlamaim eredetéről, összefüggéseiről, és remélhetőleg a kiútról.

A leghasznosabb “új” tanácsok, amik innen hatással voltak rám, és azóta aktívan próbálom beépíteni őket a mindennapokba:

  • Az átmenetek gyakorlása, mert ez a mentális “csak 5 perc” valóban sokkal könnyebbé teszi az átbukkanásokat egyik feladatból a másikba.

  • A jól látható óra – amit akkor (végre) összefűztem az Atomi szokásokból ismert környezet tervezéssel, és összedobtam egy saját ízlés szerint formázott, feladat típusokhoz színkódolt órát (zealot.hu/clock).

  • A “mágikus gondolkodás” hátrahagyása, hogy realisztikusabb becsléseket tudjak adni.

Minden esetre ennyi típusból, és pláne a súlyozott keverékükből, már sokkal könnyebben elhiszem, hogy mindenki képes lehet azonosulni valamilyen tünet-együttessel és a hozzá tartozó tanácsokkal. A késés nem egy monolit, csak egy hosszú láncreakció vége, amit az elejénél érdemes megfogni. Remélem hozzám hasonlóan Ti is eredményesen tudjátok majd hasznosítani a fentieket…