A jelen tudatos megélése nem kimondottabban számít új témakörnek a blogon. Előkerült már Seneca erkölcsi leveleiben is, hogy “Senki nem korlátozza a boldogtalanságát a jelenre” – vagyis, az én értelmezésemben, a boldogtalanság abból ered, hogy a jelen mellé beengedjük a múlton rágódást vagy a jövőn aggódást. Előkerült Frankl háborús tapasztalatai között, ahogy a vég nélküli negativitás közepette is képes volt akár csak egy színes naplementét értékelni. És lépten-nyomon előkerült Pirsig filozofikus monológjában – leghatásosabban szerintem a hegymászásos hasonlatában:

Az ego-hegymászó […] itt van, de még sincs itt. Visszautasítja az itt-et, elégedetlen vele, már feljebb szeretne tartani az ösvényen, de mikor felér, akkor is ugyanolyan elégedetlen lesz, mert akkor már az lesz az “itt”.

Ha a jelen megéléséből tovább szűkítjük a témát a hálára, akkor sem maradunk képviselet nélkül. Bagdy Emőke szerint például még csak nem is feltétlen szükséges aktívan segítenünk másokon ahhoz, hogy a segítségnyújtás jótékony hatásait élvezhessük – elég lehet a boldogságunk növeléséhez, ha szimplán hálásak vagyunk és megköszönjük más kedvességét. Sarah Wilson konkrétan egy esti 5 perces “hála rituálét” javasol, mert ettől majd könnyebben észrevesszük az élet napos oldalát, és egyre inkább úgy fog tűnni, mintha az univerzum egyszerűen a kezünk alá dolgozna. Thich Nhat Hanh pedig meditáció alatti programnak ajánlja a hálaadást, ha a lélegzetünk figyelése és az elkalandozó elménk megzabolázása önmagukban már túl triviális feladatok.

Azonban sajnos nem az a nehéz, hogy meglássuk a hála hasznát, hanem hogy folyamatosan képesek legyünk emlékeztetni rá magunkat. Ehhez pedig nem árt valami frappáns kis idézet vagy anekdota, amit reflex-szerű mottóként használhatunk a hétköznapokban. A kedvenc hála memento-m eddig Kurt Vonnegut 1999-es Agnes College-i ballagási beszédéből eredt. Ott hallottam először Vonnegut Alex bácsikájáról, aki aktívan támadta a jó dolgok természetesnek vételét, és ahányszor csak feltűnt neki valami pozitív, mindig azonnal és hangosan kimondta (akár szégyentelenül más szavába vágva), hogy “Mi szép, ha nem ez?”. Úri jó sorunkat konstatálandó, azóta ez bizony nem kevésszer elhangzott itthon.

De ennek az időszaknak vége – az én szótáramban ugyanis a hála Vonnegut-referenciáját pár hete végérvényesen felülírta Isti barátom mamája, aki a következő aranyköpésével foglalta össze az előző délutáni hangulatát, és egyben az élet apró ajándékainak értékelését:

Vágtam egy szelet kuglófot, itt a cappuccinom, mondtam is magamban: jöhet a fényképész, így kell élni!

Olyan jót nevettünk, hogy a könnyem majd’ kicsordult. Szívmelengető, hogy 90+ évesen is lehet így hozzáállni az élethez. Plusz imádom ezt a részletgazdagságot – nem ám a kávé mellé vágunk egy szelet sütit, neem. Kuglóf és cappuccino. Humor és bölcsesség. Köszönöm, Erzsike néni, most már nekem is megvan a saját “Alex bácsikám”…