Ebbe a könyvbe gyakorlatilag teljesen vakon fogtam bele. Annyit tudtam, hogy “kult klasszikus”, és hogy ezért előbb vagy utóbb majd úgyis fel “kell” dolgoznom, de kb. ennyi. Aztán a megrágása bizony el is tartott egy darabig. Na ez nem róható mind Pirsig számlájára, – a saját, nem erőltetett tempómra beállás amúgy is egy jelentősebb szünetet követelt – de azért az olvasottak megemésztése is igencsak nyomott a latba.

Egy másik lehetséges ok a tempómra, hogy A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete egy tömör, rengeteg okosságot és merengést tartalmazó, úti regénybe csomagolt filozófiai értekezés a modern társadalom változatos rákfenéiről, hogy hogyan jutottunk idáig, és hogy mit tehetünk ellenük. Én ezekből leginkább csak a fő szálat igyekeztem egy koherens egésszé összefogni a lentiekben, ahol a keleti és a nyugati kultúra egyik legnagyobb szemléletmód ellentétét igyekszünk kibékíteni. Értitek, mert “zen” meg “motorkerékpár-ápolás”…

Minden esetre elöljáróban én sem mondanék sokkal többet a tartalomról. Maradjunk annyiban, hogy kamatosan téríti meg a ráfordított időt. A szekciók a következőképp alakulnak:


A körítés

A “Chautauqua” egy népszerű felnőttoktatási és társadalmi mozgalom volt az Egyesült Államokban a 19. század végén és a 20. század elején. Az én értelmezésemben kb. a mai TED talk-okra kell gondolni, csak utazó előadók és helyben megtartott előadások formájában. Pirsig tudatosan ilyenre veszi a könyv hangulatát és (többek között) a saját élettörténetén keresztül mond nekünk egy tanmesét.

A jelenbeli szál több állomáson keresztül vezet minket végig Amerika középső tájékain. Először Minneapolis-tól motorozunk a hegyekig négyesben – Pirsig a fiát, Chris-t szállítja, John és Sylvia pedig barátokként csatlakoznak erre a szakaszra. A Sziklás hegységtől kezdve már csak az apa-fia duó marad, először némi túrázásra, végül pedig egy plusz adag motorozásra a kontinens túlpartjáig.

Ebből a szempontból az önállóság, a találékonyság, és az igazi “kemping minimalizmus” tetszett nagyon. A nedves hálózsákok, a köveken szárítandó ruhák és a szigorú beosztásra szoruló élelmiszer készletek szépen felidézik a Walden mondanivalóját, miszerint valójában milyen kevésre is van az embernek igazán szüksége. Sőt, nem is csak szellemében idézzük Thoreau-t, hanem konkrétan a könyvén keresztül, ami még egy ilyen minimalista túrafelszerelésnek is része volt Pirsig hátizsákjában. Az ilyen körülmények után pedig annál jobban tudja majd értékelni az ember, ha egyszer-egyszer egy útszéli motelben ágyat is láthat.

Megvan tehát a “váz”, aminek keretei között kibontakozhat a múltbéli szál: Pirsig fiatalsága, matekos/fizikás tanulmányai, a tisztán objektív tudományból való kiábrándulása, az egyre erősebb filozofikus érdeklődése, és hát a felismeréseiből következő szó szerinti megőrülése. Elmeséli, hogy elektromos sokkterápiában részesült, hogy azóta mennyire más személy lett, és hogy mennyivel szürkébb életet él (technikai író, feleség, gyerekek). Ez a túra is leginkább arra irányul, hogy felelevenítse a régi emlékeit, illetve megpróbálja összeegyeztetni a mostani tudatát a régi énjével (akire csak harmadik személyben utal). Az már csak ráadás, hogy ezáltal az apaság területén érzékelhető hiányosságait is orvosolhatná.

Formailag szerintem ügyes, ahogy a mély, száraz, krétaporosan tantermi filozófiai dolgokat (amik magukban talán elriasztanák az olvasót) vegyíti a motoros úti regénnyel, hogy menet közben fenntartsa a kapcsolatot az “utca emberével”. De ezekre a körítő dolgokra én most ennyivel ráhagynám – jöjjön a filozofikusabb veleje.

A probléma

Pirsig a motorjavításhoz való hozzáálláson keresztül mutatja be, hogy ő és egy barátja (meg úgy általában, az emberek) mennyire másként tekintenek a technológiára és a modern, természetellenes, embertelen életre. Ám szerinte ezeken a területeken is ugyanúgy megtalálhatjuk az emberséget, mint mindenben – ha megfelelően állunk hozzá.

Látszólag egyik oldalon a technológia utálók, a másikon a technológia szeretők állnak. Csak hát a technológia utálata – úgy, hogy közben azért mégis függünk tőle – az lényegében nem más, mint szimpla hálátlanság. De sajnos azzal nem téríthetünk meg senkit, ha hálátlannak nevezzük egyenesen az arcába.

Persze a másik oldalon sem ennyire egyszerű a helyzet: egy amatőr, nemtörődöm szerelőműhelyben szerzett tapasztalataiból könnyen levonható a tanulság, miszerint nem csak akkor menekülünk a technológiától, ha szó szerint kerülni próbáljuk. Akkor is, ha benne vagyunk ugyan, de nem vagyunk benne igazán. Ha úgy vagyunk benne, hogy közben alig várjuk, hogy benne se legyünk, ne is kelljen gondolnunk rá.

Az oldalak közti ellentétre jó példa, amikor Pirsig barátja vadiúj BMW-jén sörös dobozzal szeretne megjavítani egy nem elég szoros kormányrúd rögzítést. A barát azt látta a sörös dobozban, aminek elsőre tűnik – és az ő márkás, csilli-villi motorját nehogy már egy sörös dobozból kivágott darabkával kókányolják össze. Pirsig viszont azt látta a sörös dobozban, amit jelent, és ami emiatt lehetne – már pedig az alumínium anyaga miatt pont tökéletes lett volna a célra, mind a relatív puhasága, mind a rozsdaállósága szempontjából.

Mint látjuk, különböző dimenziókból vizsgálták a technológiát. És valószínűleg a barátjának sem lenne semmi baja a technológiával, ha az “csak úgy” együttműködne vele, úgymond súrlódásmentesen. Próbálna ő kiegyezni vele; nem véletlen van motorja egy off-grid, önellátó, csak kézi szerszámokat használó farm helyett. De amikor ez a kiegyezés elégszer nem sikerül, akkor csak úgy rámondja, hogy ez nem neki való. Ezzel szemben Pirsig alánéz a dolgoknak, amivel előbb/utóbb meg is találja az együttműködés módját.

Amivel itt szemben állunk, az valójában két különböző valóság, egy a közvetlen művészi kinézeteké és egy másik az az alatt megbújó tudományos magyarázatoké; és ez a kettő nem hasonlít, nem illeszkedik, és gyakorlatilag semmi közük sincs egymáshoz.

What you’ve got here, really, are two realities, one of immediate artistic appearance and one of underlying scientific explanation, and they don’t match and they don’t fit and they don’t really have much of anything to do with one another.

Itt érünk el a fő kettősségig: a humán/reál, avagy a romantikus/klasszikus dichotómiáig. A fenti ellentét pedig azért jöhetett ki ilyen szépen, mert sajnos a motorozás és a motorkarbantartás nagyon is különböző oldalán vannak ennek a szakadéknak.

Természetesen mindkét oldal képviselőinek meglehetnek a negatív véleményei egymásról. A romantikus szemében a klasszikus unalmas, kötött, nehéz, elnyomó. Szerinte az analitikus gondolkodással a megfigyelt tárgy/jelenség elveszti a “varázsát”, az is szürkévé válik a mély megértés által. A klasszikus szemében a romantikus megbízhatatlan, csapongó, sekélyes, komolytalan. Szerinte a analitikus megfigyelés általi “varázs” veszteséggel együtt fontos nyereség is társul a megértés képében.

Ez a két álláspont közt igyekeznénk békét teremteni. Csak míg régen az objektív világlátás volt az, ami menekvést nyújtott a világ szürkesége elől, mostanában pont hogy annyira átálltunk az objektivitásra, hogy szinte a szubjektíveknek kell menekülniük.


Az objektív leírás azért “objektív”, mert csak objektumok (vagyis, tárgyak) vannak benne – hiányzik a szemlélő, az ő szemszöge, a személyisége, a véleménye, az érzései. És innen jön a szubjektív kifejezés is: mert ott van egy “szubjektum” – egy alany, aki általában mi magunk vagyunk.

Az objektív szemléletben mozog egy láthatatlan kés, ami a tetszőleges tengelyek mentén vágja fel a világot. Ha mi például szín szerint akarjuk felosztani a ruháinkat, akkor lesznek kékek/zöldek/pirosak… Ha funkció alapján, akkor lesznek nadrágok/felsők/kabátok… Ha anyag alapján, akkor lesz vászon/gyapjú/műszálas… Mellesleg ugyanígy vágjuk fel a világlátási módokat is objektívre és szubjektívre – de ez már nagyon meta.

A végtelen, egyre aprólékosabb és változatosabb kategorizálás (és maguk a kategóriák folyamatos vizsgálata és felülvizsgálata) a klasszikus gondolkodásmód. De attól, hogy ezzel a késsel vágjuk a tudatos érzékelésünket megrágható méretű kategóriákra, még nem szabad elfelejteni, hogy maga az érzékelésünk is csak egy pár homokszemet választ ki a világ sivatagjából. Csak azért, mert mi azt a pár szemet hívjuk a világ(unk)nak, attól még van ott rengeteg más. Ezzel áll szemben a romantikus szemlélet, ami pedig egyben igyekszik tekinteni a homokszemeket.

Ez a két oldal így direktben nyilván nem összeegyeztethető – kéne viszont egy olyan világnézet, ami egyiket sem nyomja el. Egy olyan világnézet, ami mind a maréknyi kis homokunk szortírozását, mind a maréknyi kis homokunkban való gyönyörködést pártolja – és emellett arra is megpróbálja felhívni a figyelmet, hogy ez a maréknyi kis homokunkon túl még ott ám az egész sivatag attól, hogy nem veszünk tudomást róla.

A Buddha, az Istenség, ugyanolyan kényelmesen megfér egy digitális számítógép áramköreiben vagy egy motorkerékpár váltójának fogaskerekeiben, mint egy hegy tetején vagy egy virág szirmaiban.

The Buddha, the Godhead, resides quite as comfortably in the circuits of a digital computer or the gears of a cycle transmission as he does at the top of a mountain or in the petals of a flower.


A “rendszer”, amiben élünk, az igazából azok a hierarchiák összessége, amik mentén szétválogatjuk a homokszemeinket. A probléma csak az, hogy ebből a rendszerből aránytalan mennyiségben próbálunk kizárni bármilyen szubjektív befolyást. Nincs egy főgonosz a háttérben, aki azt akarná, hogy értelmetlen, jelentés nélküli életet éljünk – egyszerűen a jelenlegi rendszerünk szerkezete olyan, ami gyakorlatilag ezt követeli.

Mint ahogy Newton megreformált minden addigi fizikai elméletet, később Einstein állított minden addigi elméletet a feje tetejére. Ha tisztán racionálisan gondolkozunk, akkor ebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az igazság igazából az idő függvénye. Tetszőleges pillanatban létezik egy olyan elmélet, ami abszolút jobb, mint az összes többi. De az csak addig áll egy adott elméletre, amíg nem jön egy új, ami annál is abszolút jobb.

Ahogy követjük a tudományos módszert, úgy lesznek egyre újabb és újabb hipotézisek is. És ezzel egyre csak növeljük a valószínűségét, hogy valami jobbat találunk, mint ami eddig volt. Viszont akkor amivel most élünk, az nem az igazság – és ami utána jön, az sem az lesz. Pirsig szerint az egész tudomány egy intézményesített káosz.

Pedig ha egy kicsit más szemmel néznénk, igazából egy grillszett összeszerelése is “szobrászat”. Csak a tudomány és a művészet önkényes szétválasztása már annyira beleivódott az emberek fejébe, hogy ezt felvetni is nevetséges.

Eddig a túlélés, a kajahiány, a betegségek és társaik elfedték a technológia csúnyaságát, mert az anyagi szükségleteinken segítettek. De most, hogy (nagy általánosságban) az anyagi szükségleteink 99 és fél százalékban ki vannak elégítve, így már feltűnik: az esztétikai érzéknek és a léleknek mindenképp szenvedni kell a technológia csúnyaságától.

Ez racionalitással nem megoldható, mert a túlzott racionalitás épp a probléma része. Egyetemes megoldás látszólag nem létezik, csak ilyen egyéni elviselések, amikor az ember szándékosan kognitív disszonanciában él, és elfogadja, hogy a racionalitás az élete bizonyos részeire nem érhet el. De ez csak szőnyeg alá söprés – ami helyett inkább “kitágítani” kéne a racionalitást, hogy be tudja fogadni a lelki/művészi/stb. dolgokat.

Azért zavaros a jelenkor, mert a gondolkodásmódunk nem elég fejlett, hogy megbirkózzon a modern élményekkel és szituációkkal. A régi gondolatok már nem elegek – legalábbis a régi formájukban nem. És ahogy egyre tovább használjuk őket a garanciális idejükön túl, annál kevésbé magyarázzák a valóságunkat, ami közben hatalmas léptékkel változik (lásd Campbell).

Pirsig innen jön rá, hogy a kérdéseire eddig azért nem volt válasz, mert azok nem tudományos kérdések voltak, hanem filozofikusak, egy kvázi “magasabb” szinten. Nem konkrét problémákról kell gondolkozni (tudomány), hanem magáról a gondolkozásról, ezért elkezd filozófiát tanulni. És ezen keresztül merül fel először a Minőség gondolata is…


A Minőség (nagy M-mel)

Pirsig a tanulmányai hátterében retorikát tanít, ahol kissé unorthodox módszerekkel kísérletezik. Egy ponton például osztályzat nélküli rendszert vezetett be, amivel átvilágítható az oktatási rendszer képmutatása. Hiszen elvileg ugye mindenki azért van ott, hogy tanuljon – de igazából a túlnyomó többség azért van ott, hogy jó jegyet kapjon, diplomázzon, jó állása legyen, stb.

Na most ha nincs jegy, akkor csak az marad a kurzuson, akit érdekel, mert ő úgyis csinálná. Akit meg nem érdekel, az gyakorlatilag saját magát buktatja ki, mert érdeklődés hiányában majd nem csinálja, nem érti, és nem is jár be. Ez viszont olyan élethez vezet, ahol idővel majd megtalálja, hogy mi érdekli – és arra majd bejár. Ez a kísérlete látszólag népszerűtlen, de statisztikailag összevetve kiderül, hogy pont a gyengén teljesítők szemében népszerűtlen – az erős diákok pedig inkább pozitívumként látják.

A baj csak annyi, hogy a jegyek hiánya szépen megmutatja azt is, ha a tanítás nem megfelelő. Osztályzatokkal könnyű azt az illúziót kelteni, hogy van, aki tanul, van, aki nem. Ám ha nincs osztályzat, akkor mindenkiben felmerül a kérdés, hogy mit is tanul? Ha pedig Pirsig pont azt akarja megtanítani velük, hogy saját magukba nézzenek a válaszokért, akkor ő tulajdonképpen mit is tanít nekik? Érezte, hogy van ebben az egészben valami, csak a megvalósítás nem sikerült…


Annak ellenére, hogy nem tudta definiálni a Minőséget, felismeri azért képes. És a diákjai is. Ezáltal arra biztatta őket, hogy a Minőséget célozzák minden beadandóval, ne azokat a konkrét, racionális tippeket, amiket segédletnek tanít. Elvégre egy írás akkor is lehet jó, ha nem egy órán tanult irányelvet követve készül – és attól még lehet borzasztó, hogy szó szerint követi az órán tanult irányelvet. Ez már nagyon szépen működött, csak azt nem értette, hogy miért.


Elvileg az esztétika az a filozófián belül, ami ezt a Minőséges kérdést kergeti – amit Pirsig kellően utálatosnak is tartott a tanulmányai során, mert hát kik ezek az emberek, akik a Minőséget racionális keretek közé akarják szorítani a maguk kis véleményeivel. Azzal, hogy ő definiálhatatlannak kiáltotta ki a Minőséget, gyakorlatilag eltörölte az egész esztétikát, mint tudományt.

De attól, hogy nem definiálható, még egyértelműen létező dolog. Ennek bizonyítására a realista módszert használja: Lássuk be valaminek a létezését úgy, hogy elképzeljük, milyen lenne, ha nem lenne.

  • Minőség nélkül nincs művészet (minek a kép a falra, ha a fal is ugyanolyan jó);
  • Nincs sport (minek gyorsan futni, ha lassan is ugyanolyan jó);
  • Nincs szórakozás (minek elmenni egy koncertre, ha otthon csendben ülni is ugyanolyan jó)…

Egy funkcionális, de kb. értelmetlen életig jutunk, ami (szerencsére! egyelőre?) nagyon nem kompatibilis a világgal. Vagyis a Minőség igenis létezik, még ha nincs is definiálva. És itt milyen szépen szét is hullik a világ, ha a racionalista késünkkel ez a törésvonal mentén vágunk.

Ezért is lehet a Minőség az első esélyes valami közösre a klasszikus és a romantikus világ között, hiszen mindkettő ismeri és használja a fogalmat. Csak míg a romantikus önmagáért értékeli, addig a klasszikus megpróbálja a késével ezt is felvágni és darabjaiban vizsgálni. Azzal, hogy meggátolta a definiálást, Pirsig igazából arra kényszerítette a klasszikusan gondolkozó diákjait, hogy ők is romantikus(abb)an tekintsenek a Minőségre, ezért volt hatásos.


És akkor ez a bizonyos Minőség objektív vagy szubjektív? Ha objektív, akkor miért nem lehet mérni? Ha pedig szubjektív, akkor embere válogatja, bármire rámondható, és mi helye egy egyetemi tananyagban?

Na itt következik a mentális áttörés: Pirsig végül arra jut, hogy már a kérdés torzít, mert bele van építve a feltételezés, hogy a Minőséget vagy a tárgy, vagy az alany teremti. De mi van, ha a Minőség az az esemény, ami igazából a tárgyat és az alanyt “teremti”? Mondjuk mert az alany akkor kerül tudatába a tárgynak, a tárgy pedig akkor kerül az alany megfigyelése alá.

Szóval a cél egy “kicsit” tágul: nem is csak a tudományos és a művészi nézeteket akarjuk egyesíteni, hanem most már a vallást is idevesszük. Hiszen ha tényleg a Minőség egyesíti az alanyt a tárggyal, akkor a Minőség ugyanaz az “Egy”, mint Isten, a Tao, vagy Buddha (ha nem ugyanaz lenne, akkor ugye már nem Egy lenne, hanem Kettő, ami megint a dualitás, ahonnan jövünk). Tehát ha a Minőség minden forrása, akkor az a vallást is bevonja a képbe, aminek a tudomány kocka-szemlélete és a művészet vagány-szemlélete csak kivetülései.


És itt most húzzunk is gyorsan egy vonalat, mert ahogy maga Pirsig is mondja:

Szerintem a metafizika akkor jó, ha javítja a hétköznapi életet; különben felejtsd el.

I think metaphysics is good if it improves everyday life; otherwise forget it.

Szóval akinek akad erre vallásosabb/spirituálisabb hajlama, az nyugodtan gondolja tovább az itt felmerült utalásokat abban a kontextusban. Ki tudja, hátha maga Isten is egy árnyaltabb képet kap – sőt, talán innentől már nem is egy felhőn ülő szakállas bácsi képét ölti? Node a többiekkel menjünk tovább a felismerés praktikus vonatkozásai felé. A fő tanulság pedig (szokás szerint) megtévesztően egyszerű: törődnünk kell azzal, amit csinálunk, mert az egyesíti az alanyt a tárggyal.

A tradicionális gondolkodásmód klasszikus hátulütője, hogy rossznak éljük meg az elakadást bármilyen probléma megoldása során. Ez ezért van, mert különbözőnek tekintjük magunkat a problémától, amit épp megoldani igyekszünk. És persze, természetesnek tűnik egy motor javítása során, hogy én én vagyok, nem a motor – de ez csak azért természetes, mert ez a modern világ nézőpontbeli alapértelmezése. Ettől nem feltétlen lesz igaz, és pláne nem lesz hasznos.

Mert jó, oké, a motor csak pár fém meg műanyag alkatrész. De akkor én meg csak pár csont és izomrost vagyok? Miért ne lehetne, hogy a motor mentális modellje összeolvadjon az én tudatommal, és miközben a mélyebb megértés által magam tökéletes(ebb)é teszem, azáltal a motort is megjavítom.

Ugyanennek a tradicionális gondolkodásmódnak a romantikus hátulütője a rondaság, amit a modern világban látunk. Pedig semmilyen tárgyban nincs eredendő rondaság – a Minőség nem a tárgy, és nem is az alany tulajdonsága, hanem a viszonyuké. Szóval ha valami “szar”, akkor az azért szar, mert nem érzünk vele egy-séget, sem a gyártásnál, sem a birtoklásnál, sem a használatnál.

Nem menekülni kell a technológia elől, csak más megvilágításba helyezni a hozzá viszonyuló kapcsolatunkat. Például amikor először vagyunk képesek átrepülni az óceánt, vagy először lépünk a Holdra, akkor könnyű látni, hogy a technológia a Természet (tárgy) és az Ember (alany) egységéből valami olyat alkot, ami mindkettőt felülmúlja. De ugyanezt kéne éreznünk akkor is, amikor csak megélezünk egy kést, vagy megvarrunk egy ruhát… Vagy épp megjavítunk egy motort.

Mindent lehet szépen csinálni – és ehhez az kell, hogy egyszerre legyünk képesek látni, mi a szép (romantikus szemlélet), és hogy a lépéseket is tudjuk, amikkel odajuthatunk (klasszikus szemlélet). A tudományban megy a vak kísérletezés, mert nincs racionális megfogalmazása a megérzésnek, a művészet pedig nagyon vékony, mert csak az esztétikára koncentrál és nem nyúl le a dolgok megértéséig.

A lényeg tehát, hogy az alanyt és a tárgyat ne válasszuk szét a fejünkben. Ez vezet egy olyan belső nyugalomhoz, ami aztán jó értékrendet diktál; ami aztán jó gondolatokat ébreszt; amik aztán jó tettekhez vezetnek; amiknek az eredményeként a magunk körüli világot is olyanra formálhatjuk, ami összhangban van a belső békénkkel. Ezen keresztül jutunk el a régi közhelyig, miszerint ha a világot akarjuk megváltoztatni, először magunkat változtassuk meg.

És ezzel nagyon szépen kapcsolódunk a társadalmi reformokhoz, illetve bármilyen interperszonális stratégiához. A politikai változás már csak a szociális értékrend kimenete; a szociális értékrend pedig az egyéni értékrendek kimenete. Ne a végén akarjunk kezdeni – kezdjünk az elején!

Mások beszélhetnek az emberiség sorsának kiteljesítéséről. Én csak a motorjavításról akarok beszélni. Azt gondolom, hogy az én mondandóm tartósabb értéket képvisel.

Other people can talk about how to expand the destiny of mankind. I just want to talk about how to fix a motorcycle. I think that what I have to say has more lasting value.


A jelen megélése

Bónusz kör gyanánt ide gyűjtöttem a kedvenc “zen” idézeteimet a könyvből, amik remélhetőleg nem csak nekem szemléltetik hatásosan, miért is lenne fontos megtanulnunk pont ott jól érezni magunkat, ahol épp vagyunk.


Jó időt szeretnénk futni, de mi ezt inkább “jóban” mérjük, nem “időben”, és amint ezt a hangsúlyváltást megteszi az ember, minden megváltozik.

We want to make good time, but for us now this is measured with emphasis on “good” rather than “time” and when you make that shift in emphasis the whole approach changes.


Az igazság ott kopogtat az ajtódon, mire te azt mondod “Menj innen, épp az igazságot keresem!”, az pedig odébb áll.

The truth knocks on the door and you say, “Go away, I’m looking for the truth,” and so it goes away.


Egyszer, mikor kb. tíz éves lehettem, mi is megálltunk így az út mellett és vagy fél tekercs filmet elhasználtam a fényképezőből. Amikor előhívattuk őket, sírtam. Semmi nem volt rajtuk.

Once when I was about ten we stopped like this by the road and I used half a roll of film taking pictures. And when the pictures came back I cried. There wasn’t anything there.

Mármint: semmi nem volt rajtuk abból az élményből, amit az a látvány akkor és ott nyújtott. Na ezért kell megélni a pillanatot, nem pedig megpróbálni megörökíteni – az utóbbi úgysem fog sikerülni.


Hegyet mászni a lehető legkisebb erőfeszítéssel és vágyakozás nélkül érdemes. Határozza meg a saját természeted a sebességedet. Ha nyughatatlan vagy, gyorsíts. Ha kifulladtál, lassíts. Így a nyugtalanság és a kifulladás közti egyensúlyban mászod a hegyet. És amikor végre már nem előre gondolkozol, minden lépés magában is egy páratlan esemény lesz, nem csak eszköz egy cél érdekében. Ennek a levélnek fűrészes a széle. Ez a kő instabilnak tűnik. Innen nehezebben látni a havat, pedig közelebb van. Az ilyesmit amúgy is észre kéne venned. Sekélyes, ha kizárólag egy jövőbeli cél érdekében élsz. A hegyoldalon található az élet, nem a csúcson.

Mountains should be climbed with as little effort as possible and without desire. The reality of your own nature should determine the speed. If you become restless, speed up. If you become winded, slow down. You climb the mountain in an equilibrium between restlessness and exhaustion. Then, when you’re no longer thinking ahead, each footstep isn’t just a means to an end but a unique event in itself. This leaf has jagged edges. This rock looks loose. From this place the snow is less visible, even though closer. These are things you should notice anyway. To live only for some future goal is shallow. It’s the sides of the mountain which sustain life, not the top.

Ennél jobb magyarázatot keresve sem találhatnék a blog-ütemem visszalassítására


Az ego-hegymászó […] itt van, de még sincs itt. Visszautasítja az itt-et, elégedetlen vele, már feljebb szeretne tartani az ösvényen, de mikor felér, akkor is ugyanolyan elégedetlen lesz, mert akkor már az lesz az “itt”.

The ego-climber […] is here but he’s not here. He rejects the here, is unhappy with it, wants to be farther up the trail but when he gets there will be just as unhappy because then it will be “here.”


A múlt nem emlékezhet a múltra. A jövő nem teremtheti a jövőt. Ez a pillanat, itt és most, nem kevesebb mint a teljes összessége mindennek, ami csak létezik.

The past cannot remember the past. The future can’t generate the future. The cutting edge of this instant right here and now is always nothing less than the totality of everything there is.


Összefoglalás

Ha elég kis darabokra lebontjuk, akkor Pirsig végülis nem mond sok újat. Viszont itt megint inkább az számít, ahogy mondja, illetve amilyen mentális vágásokkal az oda vezető lebontást végzi – és hogy azáltal hátha pont most jut be a fejünkbe a “régi” mondanivaló. Számomra:

  • Nagyon szépen, mégis praktikusan festi meg az alany/tárgy dualitás hátrányait;
  • Ad mellé egy kezelési hozzáállást, ami a mélyebb metafizikai részletek nélkül is elmegy egy általánosan alkalmazható, “józan paraszti ész” jellegű tanácsnak;
  • A metafizikai részekkel együtt pedig eljutunk akár “Az Egy”-hez, ami nézőponttól függően akár spirituális/vallásos élményt is nyújthat;
  • Végül a jelen megélésének fontossága (és bármilyen más viselkedésforma hihetetlen ostobasága) csak úgy süt a sorok közül.

A körítésként szolgáló úti mese nem annyira az én asztalom. Az meg főleg nem, hogy egy viszonylag még megérthető intellektuális krízist egészen a mentális összeomlásig visz a szerző. De ha mindennek mögé nézünk, bőven akad itt gondolkodnivaló.