Ha a múlton rágódás és a jövőn aggódás varázsütésre kiesnének a képből, akkor csak a jelen megélése maradna. Ez pedig azért lenne jó, mert amúgy is csak a jelenben tehetünk bármit, amivel befolyásolhatjuk a jövőt – és csak a jelenben bizonyíthatjuk, hogy bármit is tanultunk a múltból. Minden olyan mentális technika hasznos tehát, ami a múltból vagy a jövőből a jelenbe rángatja a tudatunkat. Ennek örömére a mai bejegyzésben a leggyakrabban használt múltból jelenbe terelő trükkömet szeretném veletek (egy jó kacskaringós sztorin keresztül) megosztani.

Erős filozófiai/spirituális/meditatív felütés után némi kontextus: egyik kedvenc, és mára már kb. rojtosra újranézett sorozatom a Community (magyarul “Balfékek” címen futott). Alkotója, Dan Harmon azóta a Rick és Morty-n keresztül vált még (el)ismertebbé, de már a Community-ben is ott volt az a szokatlan, beteg, intelligens, popkultúra-utalásokkal teletömött meta-humora, ami nálam például nagyon beüt. A sorozat középpontjában egy főiskolai spanyol tanulócsoport áll, de nekünk most elég csak az egyik taggal megismerkednünk: Abed Nadir egy film és TV-mániás karakter, aki (azóta már talán Deadpool-osnak nevezhetően) előszeretettel töri át a negyedik falat. Látszólag tisztában van vele, hogy ők mind egy sorozat szereplői, az iskolai szemesztereket évadoknak nevezi, és gyakran próbál filmes fogásokat átemelni a “valós” életükbe.

Ez a jellemvonása talán a 6. évad 10. epizódjában jön elő a legviccesebben, ahol a csoport egy lakókocsi-túra során elszámolja a benzint és lerobbannak a vadonban. Abed itt folyton igyekszik “vissza-flashback-elni” 3 héttel korábbanra (mint ahogy azt a filmekben szokták), hogy ezzel segítsen elkerülni egy még nagyobb konfliktust. Elvégre ha egy három felvonásos darabban már az első felvonás végén lerobbannak a lakókocsival, akkor rendszerint a második felvonás végére egy még nagyobb krízis várható a forgatókönyvben – viszont ha az első felvonás egy flashback, akkor a lerobbanás már a második felvonás lenne, és nem következne egy ennél is rosszabb szitu. (Igen, én önszántamból ilyeneket nézek.)

Persze, ahogy a többiek Abed-et is rendszeresen emlékeztetik, a flashback csak egy történetmesélési módszer, nem valódi időutazás. Hiába szeretne utólag visszaemlékezni arra a meeting-re, ahol ezt az utat tervezték, ott már semmit nem tehet, ami a jelenlegi helyzetükre hatással lehetne. Viszont Abed eddigre teljesen belegabalyodik ebbe az egész flashback-elősdibe és szép szóval már menthetetlen.

Itt érkezik a csoport zseniális javaslata: képzelje azt, hogy a jelen pillanat maga is egy flashback! Az igazi történet a jövőben játszódik, és Abed onnan utazott vissza ebbe a pillanatba, hogy segíthessen elkerülni a bajt. Ezt követi egy (számomra mindig hangosan felröhögős) jelenet, ahol egy ősz hajú, fehér szakállú “Űr-öreg Abed” szemléli a lakókocsi romjait harminc szabvány galaktikus időegységgel később. Megállapítja, hogy ami itt történt, az annyira szomorú – pedig olyan megelőzhető lett volna. De sebaj, majd ő “visszanyúl az elméjével” és sínre teszi a dolgokat.

A sztori persze szívmelengető happy end-del zárul. A konfliktus maga most mindegy is; a lényeg, hogy Abed az új nézőpontjával és hozzáállásával felvértezve már simán képes megoldani. Mindössze annyi kellett, hogy átbillentse a jelenbeli búslakodását a jövőbe. Mert hát amíg a jelenből nem lehet a múltba visszaugrani javítani a történteken, addig a képzelt jövőből pont vissza lehet ugrani a jelenbe és eleve nem úgy viselkedni, ami miatt majd búslakodnunk kellene.

Be kell vallanom: ahhoz képest, hogy a Community elvileg egy könnyed komédia sorozat, meglepően gyakran használom ezt a viccnek szánt mentális trükköt a hétköznapjaim során a jelen megélésének örömtelibbé változtatására. Sokan azt lamentáljuk például, hogy miért nem vagyunk már fiatalok – pedig amikor ezt kimondjuk, épp akkor vagyunk a legfiatalabbak, amik onnantól kezdve valaha is leszünk. Mennyivel jobb lenne már nem a mostban fájlalni, hogy nem mehetünk vissza, és ehelyett azt képzelni, hogy a jövőben fájlaljuk, hogy nem most vagyunk. És aztán varázsütésre most leszünk.

Tudom, nagyon “meta”, nagyon kocka szemlélet – de akinek ez a gondolat betalál, az szerintem az egész hátralévő életében hasznát fogja venni. Próbáljátok ki! Meglátjátok, milyen felszabadító érzés.