A mai bejegyzésben ismét az utópia/disztópia kategóriában kalandozunk: úti célunk Aldous Huxley klasszikusa, a Szép új világ. Akinek nem tetszett az 1984 erőszakon és félelmen alapuló diktatúrája, azt megnyugtatom, hogy itt pont az ellenkezőjét fogja kapni. Akinek viszont tetszett az 1984, mint kijózanító és elrettentő társadalmi jóslat, azt pedig azzal nyugtatom meg, hogy ez itt sem lesz másképp.

A fikció kategóriához hűen, itt is Spoiler warning! van érvényben az egész bejegyzés területén. Aki még nem olvasta, annak csak annyi a (szokásos) spoiler-mentes értékelésem, hogy olvassa el! Utána itt találkozunk.











Mondtam, hogy Spoiler warning? Ja igen? Akkor jó.









Mi történik?

Először is, hadd fessem meg nagy vonalakban a “szép új világ” távlati képét. Helyszínünk egy 25. század környéki London, ahol mindenki tökéletesen boldog; de csak mert mindenki tökéletesen birka. A genetikai manipuláción és az akár 96-os ikreken alapuló mesterséges ember-keltetéstől kezdve a hipnózis jellegű szerepkör kondicionáláson és általános drog kvótákon keresztül, egészen a tervezett elavulásig halálig – az élet minden egyes mozzanatát a kormány tartja a kezében. Isten helyett Ford-ot (mint a sorozatgyártás megálmodóját) és Freud-ot (mint a pszicho-manipuláció atyját) tisztelik, szigorú társadalmi kasztrendszert tartanak, személyes helikopterekkel röpködnek egyik szórakozástól a másikig, és bármiféle gátlás nélkül élik ki egymáson a szexuális vágyaikat. Minden szipi-szupi, nem?

Ebben a kontextusban találkozunk központi szereplőinkkel:

  • Bernard Marx egy kondicionálás szakértő az ember-keltetőben, elvileg a társadalom legfelső rétegéből, de valami genetikai mérnöki hiba miatt kevésbé tökéletes fizikummal – és ezzel együtt kevésbé vidám és társadalmilag elfogadható gondolatokkal. Nem vallja a “mindenki mindenkié” elvet; nem keres folyton társaságot; majdhogynem kisajátítani lenne kedve egy kiszemelt lányt. Akár a hősünk is lehetne az elnyomó rendszerrel szemben. Nem lesz; de lehetne.

  • Lenina Crowne Bernard kiszemelt pár-jelöltje, egy (mondjuk úgy) felső-középosztálybeli nő, aki szintén az ember-keltetőben dolgozik. Az ő szerepe (szerintem) leginkább az, hogy az új világ egy mintalakójának szemszögéből is láthassuk az eseményeket. Ő tükrözi a közvéleményt, a közízlést. Kicsit talán monogám-hajlamúbb, mint a nagy átlag, de ez sem kimondottabban jelent partner-hiányt. Emellett nem csak Bernard felé képvisel majd fontos szerelmi szálat…

  • Helmholtz Watson pedig Bernard egy szem barátja (fogjuk rá), aki íróként és oktatóként az érzelmi manipulációval foglalkozik. Ő sokkal mintapolgár-abb, mint a nyíltan kilógó cimborája, de azért benne is motoszkál valami, hogy az írás művészetének lebutításával valahogy folyton benne marad valami, amit nem tud kifejezni. Talán ezért is bírja Bernard-ot.

Ennyi alapozás után indulhat meg a cselekmény, amiben a sorsával elégedetlen Bernard egy Vadrezervátumban szeretné tölteni a vakációját, ahova a civilizáció karja nem ér el. Ezek azok a sivatagos, vagy épp dzsungeles területek, amiket kellően vonzó természeti erőforrások hiányában egyszerűen nem érte meg bevonni a modern világ szárnyai alá, így az ottaniakat hagyják, nos, “vadak” módján élni.

Nem általános azonban ilyen helyekre látogatni, így Bernard a Keltető igazgatójához fordul engedélyért. Ezt megkapja ugyan, de csak egy óvatosságra intő tanmesével karöltve, miszerint az igazgató is járt már ott, és el is vesztette egy balesetben az aktuális párját. Sőt, a figyelmeztetés mellé egy szó szerinti fenyegetés is jár: ha Bernard továbbra is ilyen antiszociálisan viselkedik, akkor a végén száműzetés lesz a sorsa.

Bernard Leninát is meghívja erre a nagy kalandra, amihez szerencsétlennek nem sok kedve van (mint ahogy magához Bernard-hoz sem), de a “mindenki mindenkié” elve alapján hogy is mondhatna nemet? Át is röppennek hát Malpais-ba, és jöhet a kultúr-sokk. A rezervátum ugyanis annyira látványosan “vad”, mintha tudatosan kompenzálnák a világ többi részének civilizáltságát. Szabadon keverednek a nyelvek, a vallások, és a szokások a törzsi/indián/azték/keresztény/miegymás spektrumról, de hőseinknek leginkább a higiénia hiánya és az esetenként látványos boldogtalanság feltűnő. Itt vannak más érzelmek is? Nahát.

Itt találkozunk John-nal, a “Vademberrel”, aki gyanúsan fehér bőrű, gyanúsan jól beszél angolul, és (máshol már betiltott) Shakespeare műveket olvas. És ha ez nem lenne elég, bemutatja az anyját, Lindát is, aki a civilizált világ egy expedíciójából rekedt itt évekkel ezelőtt egy baleset során, a fogamzásgátló tablettái nélkül, terhesen. Innen már Bernard-nak sem nehéz összetennie, hogy 2+2=4. Mert hát nem lehet esetleg, hogy egy szülőséget tabuszámba néző civilizáció látogatóiként pont a Londoni Keltető igazgatójának vadonban ragad zabigyerekébe futottak bele?! Egy-két háttér engedélyeztetés, és máris viszik őket vissza a “szép új világba”.


Ez a fordulat sokak életét forgatja fel fenekestül. A Keltető igazgatója például pont akkor szégyenül meg, amikor száműzetésbe akarná küldeni Bernard-ot, és így inkább neki kell eltűnnie a színről. Bernard ezzel szemben egy csapásra celeb lesz, mint a legújabb látványosságnak számító Vadember “kísérője” – és ezzel az új népszerűséggel együtt hirtelen a társadalommal kapcsolatos fenntartásai is varázslatos módon enyhülnek. Linda számára ez mindössze annyit jelent, hogy végre újra lesz hozzáférése a népi szuperdroghoz, a soma-hoz, és így végre piálás nélkül ütheti ki magát 0-24-ben.

John viszont egy egészen másféle civilizáltságra számított a Shakespeare alapú “oktatása” után, így neki egy fokozatos, de annál erősebb kiábrándulás következik. Az emberek nemhogy a fennkölt, de többnyire még az önálló gondolatokra is képtelennek bizonyulnak, ami a technológiai fejlettség ellenére egy különös visszamaradottságot sugall. És miután John nem hajlandó többé ilyen légkörben partik díszvendégeként smúzolni, Bernard csillaga is leáldozóba fordul. John leginkább talán Helmholtz-szal ért szót, akinek egy-két vicces részlettől eltekintve láthatóan jót tesz az eddig ismeretlen Shakespeare behatás. Végre valaki, aki ki tudta fejezni, amire Helmholtz képtelen.

John új életének egyetlen mentőöve a Lenina iránt érzett szerelme lenne, ám sajnos ott sem alakulnak fényesen a dolgok, hiszen a lány – khmm, mondjuk úgy, “könnyűvérűsége” nem igazán összeegyeztethető Shakespeare ideáljaival. Sokáig megy a tánc, ahol mindketten titokban epekednek a másik után, csak míg John ezt szemérmes megszeppenéssel teszi, addig Lenina számos egyéb párhuzamos partner mellől. Ez a patt helyzet akkor gyorsul nulláról százra, amikor Lenina (beleunva az állandó várakozásba) laza alkalmi szexet ajánl John-nak, aki ettől teljesen kiborul, szó szerint lekurvázza, és épp csak nem bántalmazza mérgében.

Erre a rózsás hangulatra tesz rá még egy lapáttal a hír, miszerint Linda haldoklik. Az orvosok előre megmondták ugyan, hogy a folyamatos soma fogyasztás miatt egy-két hónapon belül ez várható – mégsem tesz senki semmit. Sőt, mikor John meglátogatja a kórházban, senki nem érti, miért van úgy felzaklatva. Elvégre a halál egy természetes jelenség. Maga az intézmény is leginkább csak azért létezik, hogy a gyerekeket szoktathassák a halál természetességéhez. Ez láthatólag működik, mert a kis taknyosok mindenféle tisztelettudás nélkül randalíroznak miközben Linda a soma-kómából átcsúszik a túloldalra.

A kórházból kifelé menet John belefut az ott dolgozó, alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó, 84-es ikrekbe, akik a műszak végén vennék fel a napi soma-adagjukat. Ez nála az utolsó csepp a pohárban és egy egyszemélyes minitüntetést tart a nép lebutítása ellen. Elkezdi kidobálni az ablakon a drogot, amire az anyja halálán felül most már az egész társadalom romlottságát rávetíti.

Kezelés gyanánt először Bernard és Helmholtz, mint felelős gondviselők érnek a helyszínre, és itt érkezik el az igazság pillanata. Bernard, az ideiglenes celeb státuszából kijózanodva látja ugyan John tettének helyességét, de túlzottan fél a következményektől, hogy bele merjen keveredni. Helmholtz ezzel szemben végre magára talál, és felszabadultan veti bele magát a soma-kihajításba és az általános verekedésbe John oldalán.

Persze a bemutatott szintű elnyomást fenntartani képes rendszerben az ilyen lázadozás pusztán szimbolikus és az egész nem is tart túl sokáig. A kivonuló rendőrök soma-gázzal szépen lenyugtatnak mindenkit a picsába, és az elkövetők pedig mehetnek a nagyfőnök, Mustapha Mond színe elé büntetésért.

Mond a történtek ellenére egyáltalán nem dühös – sőt, szinte megértő. Elmondása szerint fiatalon ő sem igazán illett a rendszerbe, csak ő a lázadás helyett inkább azt választotta, hogy a rendszeren belül szerez hatalmat. Három különcünk itt végre egy olyan emberrel beszélheti ki a civilizációval kapcsolatos kételyeiket, aki mindkét oldal érveivel és értékeivel tisztában van (erre lentebb még visszatérünk). De attól, hogy harag nincs, a büntetés a status quo fenntartása érdekében természetesen nem maradhat el. Bernard és Helmholtz száműzetésbe kényszerül, amit az előbbi csapásként, míg az utóbbi áldásként él meg. John-nak viszont maradnia kell, mint “kísérleti alanynak” – gondolom hogy tesztelhessék, hogyan boldogul egy Vadember a civilizációban.


Az epilógus számomra egy “ezt nézni is rossz” jellegű eseménysor, amiben John először is elvonul a folyton boldog társadalomból a remeteség és az önellátás magányába. Csak hát ezt már tudná élvezni! És mivel a fejében az élvezetet a civilizált világ túlkapásai miatt morális rosszként azonosította, így szó szerint korbácsolni kezdi magát, nehogy már élvezze az életét.

További bonyodalom, hogy riporterek észreveszik ezt a szokatlan életmódot; interjúkat akarnak, és rejtett felvételeket készítenek. Így lesz a legújabb (kissé mazochista) szenzáció egy olyan érző-film, ahol a közönség átélheti John ön-korbácsolását. A kéretlen figyelem turistákat vonz, köztük Leninát, aki még itt is szeretné rendbe hozni a kapcsolatukat. John viszont teljesen elveszti a fejét, korbácsolni kezdi Leninát és magát is, amibe a tömeg is beszáll, és a túlfokozott érzelmekből egy olyan orgia keletkezik, ami John-t is magával sodorja.

Másnap is érkezik egy adag zarándok a remete kunyhóhoz az ismétlés reményében, de ők már csak egy gerendáról lógó Vadembert találnak, aki szégyenében és végső elkeseredésében nyilván csak ezt az egyetlen kiutat találta a szép új világ fogságából.


És ez mit is jelent?

Elöljáróban tisztázzuk: a mű már a címétől kezdve dugig van Shakespeare utalásokkal. A baj csak az, hogy Shakespeare műveivel én (egyelőre) még felületesen sem vagyok ismeretségben – az gondolom nem számít, hogy egyszer régen láttam Leonardo DiCaprio-t Romeo szerepében; vagy ha épp a popkultúrából sikerült átszivárognia, hogy a “Lenni vagy nem lenni” itt a kérdés. Szóval a bölcsész-ebb elemzést meghagyom a bölcsészeknek, és a továbbiakban csak azokról a tanulságokról írok egy kicsit, amik egy kocka informatikusnak is utat találtak a koponyájába.

Kezdjük talán ott, hogy Ford az új “Isten”, ami mondjuk egy elég szájbarágós motívum, de attól még szépen illeszkedik. A tömeggyártás, az automatizálás vagy épp a “gépként kezelés” szimbólumát megéri nekik a puszta emberi státuszon felülre emelni. És ebből akkor már jön tovább a tárgyiasság és a maximalizmus; az új jobb, mint a régi; a fogyasztói társadalom fullra feltekerve.

Ami látványosan hiányzik, az napjaink környezettudatos felhangjai, mert a szép új világban úgy is tudják padlógázzal pörgetni a gazdaságot, hogy közben azért beépítették az újrahasznosítást is a körforgásba és képesek tartani egy bizonyos egyensúlyt. Én személy szerint kimondottan örülök ennek a hiánynak, mert így egy sokkal egyénibb és személyesebb nézőpontból izolálhatjuk a fogyasztás, mint örömforrás morális következményeit. Amikor épp kinyírjuk a bolygót, akkor könnyű negatívumként gondolni a kacatokra – de csak a külső következmények miatt. Mi belül azért továbbra is akarnánk őket, és ezért továbbra is vesszük őket. Talán ezért tartunk ott, ahol tartunk. Ha viszont belegondolunk Huxley világába, és önmagunk érdekében veszünk vissza a külső örömöktől való függésünkből, az utána még a környezetnek is jót tehet.


Egy másik témakör a társadalmi stabilitás, mint abszolút végcél, és hogy hova juthatunk, ha az arany középút helyett ennyire elcsúszunk a végletesség felé. Ahogy Mustapha Mond is elmondja a záró monológjában: a művészet, a vallás, és a “szabad tudomány” is az instabilitásra épül.

A művészet rész még talán nyilvánvaló – ha nincs semmi baj/kétség/küszködés, akkor hogy értenénk meg, vagy látnánk bele akármit is. A vallásnál hasonlóan: ha nincs miért imádkozni, akkor mit számít, van-e kihez? A tudomány mondjuk elsőre kicsit furcsábbnak hangozhat, de a végén az is világossá válik: nem minden irányba kutakodhat az ember, ha nem akar újabb nyugtalanságot. Elvégre hiába automatizálhatnának mindent, ha az több időt adna az embereknek a gondolkodásra. Amit jó, igen, soma-val el lehet nyomni – de miért kockáztatnák az elégedetlenséget, ha a figyelemelterelés működik.

Kb. mondhatjuk, hogy az ember azért keresi az igazságot vagy a szépséget vagy Istent, mert a testi/világi örömök az idősödésével már nem töltik ki az űrt – vagy csak egyre kevésbé. Erre ők azt a megoldást adták, hogy ne legyen se öregség, se vége soha a testi örömöknek. Ezzel tulajdonképpen a szőnyeg alá söpörték az élet értelmét, és így mindjárt nem is olyan nehéz egy stabil társadalmat építeni. De megéri?


A következő erősen megkérdőjelezhető praktika a hipnotikus kondicionálás. Mert hát értem én, milyen jó lenne, ha mindenki eleve azt akarná csinálni, amit a társadalom amúgy is várna tőle. Lehet, hogy ezért a teljes szabadságát kell feladnia, de ha ennek nem is lesz tudtában, akkor az baj? A pozitív megerősítés amúgy is jobban működik hosszú távon, mint a negatív “bünti” a félrelépések esetén. Szépen összefoglalja ezt a következő részlet:

Ez a boldogság és az erkölcs titka – hogy szereted azt, amit tenned kell. Minden kondicionálás ezt célozza meg: rávenni az embereket, hogy szeressék az elkerülhetetlen társadalmi sorsukat.

That is the secret of happiness and virtue – liking what you’ve got to do. All conditioning aims at that: making people like their un-escapable social destiny.

Az idézet első fele még nem is lenne annyira borzalmas – elvégre a Sztoikusok is ilyesmit mondanak a sors elfogadásával (sőt, szeretetével) kapcsolatban. Amor fati. Csak hát az idézet második fele szépen elárulja, hogy itt a természetességhez semmi közünk, emberként játszunk Istent.

És ennek a tetejére jön a “mindenki mindenkié” elv, nehogy idő legyen elgondolkodni, hogy akkor ennek az egésznek mi értelme is van. Non-stop figyelemelterelés, értelmetlen munka, sportok, orgiák… Algernon után ismerős a szituáció: mentálisan felnőttek, de érzelmileg gyerekek. Itt persze nem egy fogyatékosság miatt, hanem mert minden vágyukat azonnal kielégítik; semmire nem kell várniuk, és ezért semmit nem is akarnak igazán. Ideális birkák a totális irányításhoz.

Ha pedig mégis bekúszna bármi boldogtalanság-morzsa, arra ott a napi soma-fejadag, amivel erőfeszítés nélküli eufória jár. Mustapha Mond szerint a soma “Kereszténység a könnyek nélkül”. Ettől azért ő maga is belátta, hogy az élet célja nagy valószínűséggel mégsem a puszta hedonista boldogság, hanem valami több, tudat fejlesztősebb, tudás növelősebb – csak hát ezt a jelen körülmények között nem szabad beismerni. Karl Marx hasonlata (miszerint “A vallás a nép ópiuma”) itt szépen fordítva szerepel: az ópium(-pótlék) lett a nép vallása.


A könyv extrém kontextusa újra rávilágított, hogy minden szubjektív és relatív. Amit helyesnek hiszünk, azt legtöbbször csak azért hisszük annak, mert az aktuális korban/kultúrában az van helyesnek kikiáltva.

Itt például pont a monogámia, a család vagy a terhesség gondolata az abszurd. Először Helmholtz is jót nevet Júlia szenvedésen a Rómeó és Júliából, mert egyszerűen annyira felfoghatatlan számára az egész szitu. Lenina meg pont azért kap fejmosást, mert szemtelenül már négy hónapja ugyanazzal a férfival jár. Ugyanígy a halál negativitása, és hogy Lindát hogy kezelték a kórházban.

És tényleg: ha belegondolunk, bármely “hétköznapi” szociális helyzetünkhöz adható egy olyan norma, amiben pont az lenne a szemöldök-emelgető. Ez talán nem is árt, mert ezek fényében talán a saját szokásaink sem lesznek többé annyira maguktól értetődőek.

Amikor az egész világ egy szakadék felé rohan, az tűnik őrültnek, aki a másik irányba szalad.

– C. S. Lewis

When the whole world is running towards a cliff, he who is running in the opposite direction appears to have lost his mind.


Érdemes még kitérnünk egy kicsit a főbb karakterek sorsára. Bernard-dal kapcsolatban az egyik legfontosabb idézet szerintem a következő:

A siker pezsegve szállt Bernard fejébe, és menet közben teljesen megbékítette (mint ahogy azt bármelyik jó kábítószer tenné) a világgal, amit addig nagyon is nem kielégítőnek tartott. Amíg a társadalom elismeri az érdemeit, részéről minden rendben.

Success went fizzily to Bernard’s head, and in the process completely reconciled him (as any good intoxicant should do) to a world which, up till then, he had found very unsatisfactory. In so far as it recognized him as important, the order of things was good.

Ez jól mutatja, hogy habár Bernard elégedetlenkedett a leglátványosabban a dolgok állásával kapcsolatban, mégsem gondolta ő ezt annyira komolyan. Na persze, elvi alapon továbbra is látta a korábbi negatívumokat, de ezek felett sokkal nyugodtabban tudott szemet hunyni amint a genetikai hátrányait hírnévvel és nő-hegyekkel kompenzálhatta. Helmholtz ezzel szemben egy halk, visszafogott kételkedést testesített meg – egészen addig, amíg az új ismeretei és az adódó lehetőség fényében nyilvánosan és büszkén nem állhatott a szabadság oldalára.

John-nak annyiban talán könnyebb dolga volt, hogy az alapvető kondicionálás hiányában eleve tisztábban láthatta a szociális kötöttségeket. De ettől még becsületére válik, hogy az érzéki kényeztetés ellenére is képes volt kitartani az elvei mellett. Ahol ő elrontotta (szerintem), az a végletesség. Nem tudok nem Salinger Holden-jére gondolni. Ha csak egy kicsit flexibilisebben tudta volna viselni a civilizált birkák zaklatását a remetesége első időszakában; ha csak egy kicsit engedélyezte volna magának a büntetlen boldogságot; akkor Thoreau is lehetett volna belőle, hulla helyett.


A Szép új világ végső kérdése talán az, hogy ez az egész akkor tulajdonképpen disztópia vagy utópia? A teljes elnyomás, a kormányzati irányítás és a szigorú kasztrendszer az előbbire utalna. De mégis mindenki boldog, szétnyugtatózott és szexuálisan kielégített – bizonyos szemszögből általános a jólét. Kárpótolja ez vajon a szabadság hiányát?

Illetve én biztatnék mindenkit, hogy gondoljunk bele: melyik illik jobban a mai világra, az 1984 vagy ez? A mai világra, ahol a gondolatrendőrség titkos kínzókamráinál sokkal gyakoribbak a lebutított, propaganda híradókkal tarkított valóságshow-k, a gyorskaják, a fájdalomcsillapítók, a pornó- és médiafüggőség… Nem azt mondom, hogy a hatalmasok erővel nem tudnának ketrecben tartani – de miért is strapálnák magukat feleslegesen? Ehelyett készítenek számunkra egy olyan ketrecet, ahol nem csak hogy jól érezzük magunkat, de legtöbbször még csak nem is tudatosul bennünk, hogy ketrecben vagyunk. Ezért is volt olyan ijesztő, amikor a könyv diákjai “nem szimplán igaznak, hanem axiomatikusnak, önmagától értetődőnek, teljesen vitathatatlannak” fogadták el a kormány irányelveit.

Ahogy élünk, az kb. már most egy low-tech Matrix, és ahogy a technológia előrehalad, úgy lesz majd lehetőség egyre pontosabban és mélyrehatóbban kielégíteni mindenkit – ha hajlandóak vagyunk feladni a szabadságunkat érte. Azt még meglátjuk, hogy mennyire tudunk, vagy egyáltalán akarunk, ellenállni a élvezetek általi figyelemelterelésnek; mindenkinek szíve joga meghozni a saját választását. De az azért semmiképp nem ártana, ha legalább tisztában lennénk ezzel a döntéssel, és nem csak vakon sodródnánk a társadalmi alapértelmezésbe.

Nincs menthetetlenebb rabszolga annál, mint aki hamisan hiszi, hogy szabad.

– Johann Wolfgang von Goethe

None are more hopelessly enslaved than those who falsely believe they are free.


Összefoglalás

Záró tanulságként nekem a Flow-ban megismert alapvetés rémlik fel, miszerint:

A tudatunk irányítása határozza meg az életünk minőségét.

– Csíkszentmihályi Mihály

Control of consciousness determines the quality of life.

Ilyen szemüveggel tekintve pedig egyértelmű, hogy az érzéki élvezetek (kapjuk azokat bármilyen sűrűn vagy sokáig) nem pótolhatják a szabad választást, a fejlődésre kényszerítő kudarcokat, vagy a küszködve kiharcolt győzelmeket. Mindegy tehát, hogy az arcunkon taposó csizmával vagy eufória-drogokkal és kondicionálással próbál ránk telepedni a rendszer – továbbra is az a cél, hogy inkább ne telepedjen már ránk ennyire. Ehhez pedig foggal-körömmel kell kapaszkodnunk az önálló gondolkodásra való képességünkbe. Manapság talán jobban, mint valaha.