Bruce Bueno de Mesquita & Alastair Smith - Diktátorok kézikönyve
Első ránézésre ritkán logikus, hogy a nyilvánvalóan korrupt, csaló, hazug, [illeszd ide a kedvenc negatív jelződet] politikusok hogy maradnak hatalmi pozícióban olyan sokáig. Hogy lehet egy erőforrásokban gazdag ország lakossága szegény? Hogy lehet egy rendszeres természeti csapások által sújtott terület felkészületlen az N+1-edik alkalommal is? Hogy kaphatnak egy gazdasági összeomlás során a milliomosok segélyt, amíg a kis cégek tönkremennek?
Az ilyen vezetőket és szituációkat szeretjük démonizálni, hogy aztán nyugodtan hihessük: mi nem tennénk ilyeneket. Pedig ha alánézünk, akkor vannak azért a politikának is szabályai, amiket a vezetőknek be kell tartaniuk. Sőt: mivel ezek általános “uralkodási szabályok”, ezért az üzleti, családi, vagy szinte bármilyen szervezeti életre vonatkoznak. És addig nem érthetjük meg (és pláne nem tehetjük “rendbe”) a hatalmi viszonyokat, amíg nem értjük a szabályokat. Úgyhogy ezekről tanulunk most egy kicsit Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith – Diktátorok kézikönyve című könyve segítségével.
A tartalom a következőképp alakul:
- A politika szabályai
- A szabályok megnyilvánulása:
- És akkor mit lehet tenni?
A politika szabályai
Kezdjük ott, hogy a politikai szabályok egyáltalán nem bonyolultak – csak enyhén más megvilágításba kell helyeznünk az egész világképünket. A politika a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól. Ennyi. Tényleg.
A politikai túlélés legfőbb záloga pedig az, hogy minél kevesebb embertől függjön a hatalmon maradás. Ilyenkor ugyanis szinte tetszés szerint megszabható az adóztatás mennyisége – a többség morgása ellenére is, elvégre a többség nem kell az újraválasztáshoz. Az innen befolyó bevételből aztán szépen finanszírozható a kis belső kör lojalitásának fenntartása. És még néhány stadionra is futja majd, khhhmmm…
Ezek az igazi mozgató rugók, nem a hazafiság vagy bármi egyéb magasztos ideológia. Ezért minél hamarabb abba kéne hagynunk, hogy naivan a közjóról vagy a nemzeti érdekekről beszélünk. Beszéljük a konkrét hatalmon lévő egyénekről és az ő egyéni, személyes, emberi, önző érdekeikről.
Az első felvetésünk, hogy Superman-t megszégyenítő természetfeletti erő hiányában senki senki nem képes egyedül vezetni egy országot (vagy akár egy vállalatot). Példánk XIV. Lajos, avagy a “Napkirály”, aki (a közhiedelemmel talán ellentétben) nagyon nem egyedül csinálta a dolgokat, és nagyon nem csak a saját kénye-kedve szerint. Lehet, hogy a nép szemében ő az abszolút hatalom, de közben ő is azzal volt elfoglalva, hogy kiktől függ a hatalma. A régi arisztokrácia befolyását felhígította a köznép bevonásával, illetve szó szerint (az élőhelyüket is beleértve) magához kötötte őket. Mondhatni egyszerre volt jelen a répa és a bot:
- Répa: ha úgy viselkednek, ahogy a királynak jó, akkor lesz csak nekik is jó;
- Bot: ha pedig nem, akkor most már sokkal nagyobb körből pótolhatók, és ezért könnyebben tehetők el láb alól.
Avagy a szerzők hasonlatával:
Senki nem uralkodik egyedül; senkinek nincs abszolút hatalma. Csak az változik, hogy hány hátat kell vakarni, és hogy mekkora a kínálat a vakarható hátakból.
No one rules alone; no one has absolute authority. All that varies is how many backs have to be scratched and how big the supply of backs available for scratching.
Ha ezt elfogadjuk, akkor a vezéren kívülre fordíthatjuk a tekintetünket. A hatalma alapját képző többieket pedig három politikai dimenzió mentén oszthatjuk fel. Vannak a:
-
Névleges választók: mindenki, aki elvileg beleszólhat a választás eredményébe – vagyis általában minden szavazásra jogosult felnőtt; a
-
Valós választók: a névleges választók azon részhalmaza, akik ténylegesen kiválasztják a vezetőt (mondjuk jelöléssel, akire egyáltalán szavazni lehet) – vagyis általában egy párt tagjai; és végül a
-
Nyerő koalíció: a valós választók azon (szűk) részhalmaza, akiktől a vezető politikai életben maradása függ – vagyis az a pár ember, akinek hatalma lenne megbuktatni a vezetőt, és ezt a vezető is tudja.
Ez a hármas kb. a mellőzhető / befolyásos / esszenciális nevezéktannal jellemezhető a legegyértelműbben. És innentől többségében ezekről a csoportokról lesz szó, mert ez a 3 dimenzió szinte önmagában meghatározza, hogy egy adott országban milyen lesz a politika, mit úszhat meg a vezető szárazon, kinek “felel”, és hogy az alattvalói életminősége milyen is lesz alatta.
Minél több az esszenciális, annál kevésbé lefizethetőek – elvégre a pénz véges, és sokfelé osztva már nagyon vékonyka szeletek maradnának. Így ilyenkor ténylegesen a “nép” érdekeit kell általánosan szem előtt tartani, már csak politikai önérdekből is. Ím a demokrácia.
Viszont minél kevesebb az esszenciális, annál jobban megteheti a vezető, hogy őket lefizeti, míg a többiek szívnak. Ím a diktatúra.
A demokrácia és a diktatúra között nincs éles határ – illetve demokrácia és demokrácia között is lehetnek hatalmas különbségek. Ami meghatározó, hogy milyen arányban vannak a mellőzhetők, a befolyásosok, és az esszenciálisok.
Mellesleg az is a 3 dimenzión múlik, hogy a beszedett adókból a vezető mennyit tarthat meg magának. Ha a befolyásosak száma sokkal nagyobb, mint az esszenciálisoké (vagyis, könnyen lehetne másik esszenciálist választani), akkor az esszenciálisok nem mernek majd annyira ficeregni – ezért a vezető jobban lefölözhet mindent. Ha viszont nem nagy a különbség (mert mondjuk a befolyásosok és az esszenciálisok is kevesen vannak, lásd katonai diktatúra vagy monarchia; vagy mindketten sokan vannak, lásd demokrácia), akkor “igazságosabbnak” kell lennie.
Ennyi előkészítés után készen állunk kimondani az 5 alapvető politikai szabályt a vezetők szemszögéből:
-
Az esszenciálisok legyenek minél kevesebben!
-
A mellőzhetők legyenek minél többen!
-
Irányítsuk a pénz áramlását tudatosan – nem az a fontosabb, hogy nagyobb legyen a torta, hanem hogy mi vágjuk a szeleteket!
-
Fizessünk az esszenciálisoknak pont annyit a hűségükért, amennyit muszáj, és ne többet!
-
Annyit viszont mindig fizessünk nekik, amennyi a hűségükért kell – vagyis, a nép érdekében ugyan ne vegyünk ki egy fillért se a támogatóink zsebéből!
Innentől pedig lássuk, hogyan magyarázzák ezek a szabályok a különböző politikai szituációkat és viselkedéseket…
Hatalomra kerülés
A hatalom átvételéhez először is le kell váltanunk a jelenleg hatalmon lévőt.
A kihalás, vagy akár csak az előszele (betegség, öregség, stb.) könnyen vezet olyan jó időzítésekhez, ahol egy addig kudarcra ítélt hatalomátvételi kísérlet is sikerülni fog – mert a koalíció egy halottól már nem kaphatja majd meg a jussát, ezért utat enged valaki újnak. “A király halott; éljen soká a király!” Öröklésnél általában az a jobb befektetés a koalíciónak, ha a folytonosságra tesznek – hogy majd a fiú is olyan lesz, mint az apa. De ugyanez vonatkozhat formálisan kijelölt utódokra is.
Ha épp nincs a vezetőben annyi jó érzés, hogy magától meghal, akkor vagy az ő koalíciójának lefizetése, vagy a külső erőszak marad, mint opció. A belső erőszakhoz kell a koalíció támogatása, mert (definíció szerint) ők képesek tartani a jelenlegi rendet – vagyis azt a nép nem nagyon tudja felborítani, ha ők nem hagyják. Hathat viszont egy pénzügyi krízis, mert az esszenciálisokat nem fogja túlzottan érdekelni, hogy épp miért nem kapják a jussukat; inkább olyan után néznek, akinél majd megint kapnák.
A hatalom átvétele után (jó esetben azonnal) következik a kormányzati eszközök átvétele. Magyarán mondva: Hol a pénz?! Diktatúrákban a sebesség a lényeg – egy hatalmi vákuum esetén ugyanis egyszerre valószínűleg számtalan olyan lehetséges koalíció létezik, aki át tudná venni a hatalmat. Aki ezek közül először át is veszi (kincstár, sereg, stb.), az utána a többi lehetségest már könnyen elnyomhatja. Végül pedig rátérhetünk a saját koalíciónk kialakításához, akik aztán majd a helyünkön is tartanak.
Ha ez mind egy kicsit archaikusan vagy diktatórikusan hangzott, ne aggódjunk: demokráciáknál is ugyanezek az elvek alapján megy minden, csak ott nincs akkora sietség a szabályok miatt. És a szabályokat be is tartják, mert egy normális demokráciában a névleges és a tényleges választók szinte ugyanazok, és a koalíció is elég nagy. Ezért publikus javakkal lehet leginkább “lefizetni” őket. Ami viszont mindenkinek jó, ezért a nép sem igyekszik beleköpni a levesbe. És a koalíciónak is várhatóan kb. ugyanennyire lesz jó ezután is, vagyis nincs extra nagy hűség. És mivel sokan kellenek, így a leváltás félelme sem akkora. Szóval a staféta átadás szép nyugiban zajlik, nem hullanak fejek – de a háttér motivációk továbbra is ugyanazokra az alapszabályokra vezethetők vissza.
Hatalmon maradás
A legfontosabb a lojális koalíció. De nem ám feltétlen azok, akik segítettek hatalomra jutni – mert oda jutni és ott maradni két nagyon különböző dolog. Elvégre az esszenciálisok szemszögéből:
Miután az előző vezetőt megbuktatták, onnantól csak idő kérdése, mire ráeszmélnek, hogy ezt újra megtehetik.
After toppling the previous leader, it’s only a matter of time until they realize that they can do the same again.
Sokkal jobb az olyan esszenciális, aki inkompetens de lojális, mint aki kompetens, de ezért cserébe potenciális rivális lehet. Ha pedig mindenképp kompetens segédek kellenek, akkor biztosítsuk be, hogy nem vehetik át a helyünket. Vérvonalas jellegű körökben erre voltak az eunuch-ok. Vagy vallási diktatúrákban a más vallású tanácsadók. Vagy ugye ilyenek a széles esszenciális-utánpótlásra épülő látszat-választások is, ahol a vezető nyilván nem változik ugyan, de az esszenciálisait így elméletileg legálisan lecserélgetheti, így azok jobban viselkednek majd.
Persze a demokráciában sem angyalok élnek. A csalásnál mit sem számít, hogy morálisan “rossz”, ha egyszer az szükséges a hatalmon maradáshoz. Gondoljunk itt a szavazók körének korlátozására, a másik párt oldalára hajló szavazóhelyek kompromittálására, a szavazási körzetek alakjának mesterséges átformálására, a gyülekezési tilalomra, a nem is annyira szabad médiára, stb. Emlékezzünk Greene-re: aki nem hajlandó csalni a győzelemért, az gyakran kikap az olyanokkal szemben, akiknek nincsenek ilyen fenntartásaik.
Sok ország példáján keresztül végigmegyünk, hogy a rendszer “kijátszásával” legális úton is milyen undorító helyzeteket lehet kialakítani. Szerintem a legszemléletesebb Tanzánia, ahol az (államilag támogatott) sokpártrendszer miatt akár a szavazatok kb. 10 százalékával is nyerhet a jelenlegi vezető jelöltje egy-egy körzetben. És mivel extra kisebbségi jelölések miatt a körzetekből is kevesebb mint a felénél elég a győzelem a parlamenti többséghez, így az össznépi szavazatnak akár az 5, azaz öt százalékával is nyerhetnek. Öt! És ez legális. És az emberek nem háborodnak fel rajta eléggé, hogy tegyenek ellene akármit is. Ezen a ponton igencsak nehezen haladok a könyvvel, mert közben nem tudok nem a Fidesz-re gondolni – részben elismerően, de azért mégis inkább undorral.
Bevételek
A bevételek kezelése egy inverz Robin Hood – ahol épp a szegényektől veszünk el. Mert hát miután lefizettük az esszenciálisokat, valahonnan vissza kellene tudni tölteni az államkasszát. Itt jön képbe az adóztatás, ami ugye mindenkitől jön, de általában aránytalanul az esszenciálisok zsebében köt ki.
Nem mindegy azonban, hogy mennyi az annyi. Ha túl sok az adó, akkor idővel nulla lesz a bevétel, mert senki nem akar majd azért dolgozni, hogy a kormánynak fizethesse be a bevétele oroszlán részét. Ha viszont túl kevés, akkor meg azért lesz nulla a bevétel – hiába dolgozik mindenki gőzerővel, mert meg is tarthatja. Valahol a kettő között van az arany középút. Bár ezt az autokráciák hajlamosak túlnyomni (még a gazdasági veszteség ellenére is), mert politikailag annál stabilabb és lojálisabb bázist nyújt.
De félreértés ne essék: a demokráciákban is ugyanezt csinálnák, ha csinálhatnák. Csak mivel ott nagyobb az esszenciálisok/befolyásosak tábora, ezért jobban korlátozott, hogy meddig mehetnek el. Nagy különbség mégis az autokráciák és a demokráciák között a progresszív adóztatás. Például jobb esetben aki egy bizonyos küszöb alatt keres, annak nincs (vagy jelentősen kevesebb az) adó; autokráciákban mindenkit “fejnek”.
Kibúvó lehet, ha erőforrásokban gazdag az ország, mert az erőforrás akkor is értékes, ha túl van adóztatva. Sőt, ha külső cégek bányásszák ki (és fizetnek érte busásan), akkor még az emberek produktivitása is mindegy, el lehet nyomni őket ezerrel. Ezért kéne az ilyen “emberileg fejletlenebb” országok segítése érdekében inkább magasabb adókat és vámokat kivetni az érintett erőforrásokra – hogy ne legyen rájuk akkora kereslet, ezért a forrás-kormányoknak jobban kelljen adóbevételre támaszkodnia, ami miatt már nem bánhatnának annyira lábtörlőként a néppel.
Minél kisebb az esszenciálisok aránya, annál szívesebben vesz fel kölcsönöket az állam. Ilyenkor az esszenciálisok aránytalanul nagyot szakíthatnak az azonnali extra pénzből, a többiek meg viselhetik a kamat terheket. És különben is: aki nem vesz fel hitelt, annak kisebb lesz a kerete, hogy lefizesse az esszenciálisokat. Így pedig veszélybe kerül az olyan trónbitorlókkal szemben, akik nem szégyellnének hitelt felvenni, és ezáltal jobb potenciális jussot nyújtani a támogatóiknak.
Vagyis: a kölcsönök elengedése is csak oda vezet, hogy a vezető (az újonnan felszabadult kapacitásnak köszönhetően) még több kölcsönt vehet fel az esszenciálisok lefizetésére. Ha azt akarjuk, hogy a vezetőnek is érdeke legyen a demokratizáció, akkor a pénzügyi krízis egy jó módszer – csak hát ez a hitel elengedés ellentéte.
Kiadások
Sokan vélik, hogy előbb legyenek gazdagok az államok, és majd akkor szabadok/demokratikusak is lehetnek. De ez sajnos a gyakorlatban nem függ össze ennyire erősen. Vannak szegényen is demokratizálódó országok – akik utána általában a gazdagodás felé is gyorsabban haladnak. És vannak amúgy relatíve gazdag országok is, ahol ez inkább csak akadályozta a felszabadulást.
A publikus javakból (mint például az infrastruktúra, az oktatás vagy az egészségügy) mindig csak annyi van, amennyi muszáj, hogy ne lázadjon a nép. Épp csak annyi, hogy tudják végezni a dolgukat; hogy legyen adó bevétel. Ezért autokráciákban általában jóval kevesebb minden – egyszerűen mert ott megtehetik.
Alapvető oktatás ott is akad, mert az kell a hatékony munkához, de felsőoktatás már ritkán. Elvégre ki akarná, hogy az emberek önállóan gondolkozni kezdjenek? Alapvető egészségügy ott is akad, hogy megőrizze a felnőttek munkaképességét, de mondjuk a gyerekek halandósága le van szarva. Elvégre ők nem termelnek, ugye?
Két további kedvenc példám az autokrata költekezés logikai alátámasztására:
-
A szerzők megvizsgálták minden országban a fővárostól a reptérig tartó táv arányát közúton kontra légvonalban, és ez az arány látványosan alacsonyabb volt a diktatúrákban. Vagyis arra természetesen volt pénz, hogy egy esetleges felkelés esetén a vezérkar gyorsan menekülhessen.
-
Vizsgálták továbbá a földrengések miatti halálos áldozatok számát, ami viszont sokkal magasabb a diktatúrákban. És hát persze, a mellőzhetők nyomora náluk nem okoz leváltási félelmet, mint egy demokráciában, így nyilván ők tehetik meg, hogy nem foglalkoznak túl sokat az építkezési biztonsági előírásokkal.
A diktatúrákkal szemben a demokraták nem szeretik a segélyeket, mert azok tisztán jelzik a választóiknak, hogy rosszul teszik a dolgukat, és ezért leváltásra érettek. Illetve (szintén a diktatúrákkal szemben) a demokraták sokkal jobban törődnek a “közjóval”. De ettől függetlenül ugyanazt a politikai túlélési játszmát játsszák, mint a diktátorok – csak nekik a relatíve nagy esszenciális bázis miatt így éri meg játszani.
Privát javak
Az autokrata privát jutalmakról gondolom mindenkinek van egy alap elképzelése Kocsik, házak, hajók, repülők – zsé. Ami talán egy kicsit furább, hogy a diktátorok sokszor szándékosan nem is direktben fizetnek egy-egy rétegnek, hanem inkább hagyják, hogy szabadon korrupt-kodhassanak (lásd például orosz rendőrségi botrányok). Így a réteg tagjai maguknak szedhetik a saját adóikat, ami miatt lojálisak lesznek a rendszerhez, ami ezt hagyja. És ha mégsem, akkor “korrupció” vádjával gyorsan eltehetők láb alól.
Ugyanez a módi bármiféle üzleti vagy épp sport szervezetben is, ahol egy aránytalanul kis társaság kezében van egy sokkal nagyobb tömeg sorsa (lásd Nemzetközi Olimpiai Bizottság vagy épp FIFA). Itt is szépen látszik, hogy nem vizsgálni/tiltani/korlátozni kéne a kenőpénzeket, hanem egyszerűen megnövelni a tényleges szavazattal bírók számát – mondjuk a tizen-párról egy tizen-ezres létszámra… Onnantól már nem menne a lefizetéses stratégia (egyszerűen nem lenne rá pénz), így maradna a tényleges érdem alapján való elbírálás.
Látszólag a demokráciák ugye nem ennyire korruptak, de hiba lenne azt gondolni, hogy ott nincsenek privát javak a háttérben. Lehet ugyan, hogy a bevételek kisebb százaléka megy az elit lefizetésére, mert a nagyja a népet kell hogy szolgálja. De a nagyobb produktivitás miatt itt nagyobb az összbevétel, és így egy nagyobb torta kisebb szelete is lehet nagyobb abszolút értékben, mint a diktatúrák kizsákmányolása. És különben sem a nyers pénz a lényeg – a demokraták privát jutalmai leggyakrabban torzított rendeletek, amik habár látszólag a teljes népet szolgálják, az esszenciálisokat aránytalanul jobban.
Na és ami ezután marad, az az a pénz, ami a szeretett vezető belátására van bízva. Ebből lehet igazán kapzsi, vagy ebből lehet nagylelkű a néppel. Vannak diktatúrák, ahol az istencsászár jóindulatából a nép is részesül – de ez ott is csak a maradékból lehetséges. Ha az esszenciálisai privát javaiból próbálja lenyúlni, akkor hamar az utcán (vagy akár a hullaházban) találhatja magát.
Külső segély
Kezdjük azt hinni, hogy a demokráciák milyen pozitív fényben tűnnek fel még az esetlegesen sanda hátsó szándékok ellenére is. Hát akkor most kapaszkodjunk, mert a segély az a témakör, ahol kedvenc altruistáink is igazán “ördögibe” fordulnak. Kezdjük ott, hogy ha hátrahagyjuk a naiv moralitás talaját, akkor egyáltalán miért létezik segély? Erre pedig ugyanaz a válasz, mint eddig mindenre: hogy a hatalmasok megtarthassák a hatalmukat.
Sokkal jobban magyaráz mindent, ha úgy tekintünk a segélyekre, mint szívességekért fizetett díjra, és nem mint a szegénység enyhítésének eszközére.
[Things are] much easier to explain by looking at aid as a payment for favors rather than a tool for alleviating poverty.
Jól alátámasztja ezt, hogy a statisztikák szerint ki ad kinek segélyt – és hogy a segély hatására változik-e az ottani átlagemberek sora? Általában demokráciák adnak, mert náluk számít a népszerű politika a sok esszenciális miatt. És általában autokráciáknak, mert ott olcsó megvásárolni valami olyat, ami az autokrácia lakóinak rossz – ugye ott kevés az esszenciális, és őket relatíve könnyű kompenzálni valami olyanért, ami a népüknek szar. Szóval igenis változik a nép sora – csak gyakran nem a jó irányba!
Na és mennyi a segélyek összege? Az alsó határ az, amennyivel a fogadó fél kompenzálni tudja az esszenciálisait a cserébe elvárt szívesség esetleges kellemetlen következményeiért. Mondjuk ha fejenként 100 forint kárt okoz az országban az új rendelet, de én több mint 100-at kapok azért, hogy elfogadjam, akkor felőlem mehet, nem?
A felső határ pedig az, amennyit a donor esszenciálisai még szívesebben költenének erre a szívességre a készpénz helyett. Mondjuk ha fejenként 100 forintért béke lehet a Közel-Keleten, akkor mehet; de ha csak fejenként 100.000.000 forintért, akkor valljuk be, a legtöbben inkább zsebbe kérnénk.
Ha ez a két határ közé sikerül bealkudozni az összeget, akkor a segéllyel mindkét ország jól járhat – ezért létezik egyáltalán. Az már sajnos mellékes, hogy közben a segélyezett nép gyakran épp hogy jól megszívja. Sőt, még ha tényleg a szegénység enyhítésére is megy a pénz, akkor is általában oda, ahova a kormánynak amúgy is költenie kellett volna, legalább egy minimális szint fenntartására. Így viszont, hogy mások kiveszik a kezükből a felelősséget, az erre fordítandó pénzt annál nyugodtabban tömhetik a koalíciójuk (vagy a saját nadrágjuk) zsebébe.
Sokkal jobb lenne, ha a segélyt nem előre, hanem utólag adnánk, amikor konkrétan felmutatható a változás. Ez természeti katasztrófák esetén nyilván trükkösebb, de a jelenlegi rendszerben a segélyek sajnos csak pont azt érik el, hogy a vezetők annál könnyebben söpörhessék a szőnyeg alá a problémáikat.
És hogy mit tanulhatunk ebből a nemzetépítésről? Leginkább azt, hogy a demokráciáknak nem érdeke “demokratizálni” más államokat, mert utána nehezebb lesz megvenni őket, ha valami olyat akarnának, ami a donornak nincs ínyére. Lehangoló, nem?
Lázadás
Eddig leginkább arról volt szó, hogy az esszenciálisok támogatása hiányában hogy dől meg a kormány. De ritkább esetekben a nép felkelése is elég lehet (akár úgy is, ha amúgy az esszenciálisok nem akarnák engedni).
Ha nagyon durva az elnyomás, akkor valószínűleg vagy fizikailag nem is képesek, vagy egyszerűen nem lesznek hajlandók – mondjuk mert szépen előre van vetítve nekik, hogy milyen brutális büntetés/halál vár rájuk, és akár a családjukra is, ha megpróbálják. Ha meg nincs elnyomás, akkor ugye miért is ficeregne az ember? Ezért a sikeres tömeges fellázadás inkább az ilyen arany középút helyzetekben gyakoribb. Ahol elég szar a helyzet, hogy megérje a javításáért kockáztatni, de nem elég szar, hogy az ember ne is merjen kockáztatni.
Ebből következik, hogy egy vezető két módon fojthatja el már csírájában a felkelést. Vagy annyira el-demokratizálódik, hogy a lázadás értelmét veszti, vagy annyira el-diktátorosodik, hogy a lázadás kb. lehetetlenné válik. Ez a döntés persze nagyban függ attól is, hogy mennyire bízhat a vezér a seregben, hogy az majd elfojtja a népet, ha az mégis megindulna.
Persze akkor is kell egy kiváltó “szikra”, ami lehet egy pofátlanul elcsalt választás, egy természeti katasztrófa, egy gazdasági gödör (ami miatt a vezér már nem tudja fizetni az esszenciálisait), stb. De sajnos ilyenkor is gyakori, hogy csak egy diktátor-csere történik.
Felmerülhet a kérdés, hogy akkor ugyan hogy lehet úgy lázadni, hogy demokratizálódás legyen az eredménye? Hát, az nem könnyű. Például ha vannak természeti erőforrások az országban, akkor szinte eleve kudarcra van ítélve az egész. Biztató viszont, ha eleve csak egy nagyobb koalíció hátán sikerül leváltani a rendszert.
Kívülről pedig úgy lehetne rávenni egy országot a demokratizálódásra, ha a már demokratikus országok feltételekhez kötnék a segélyüket és a kereskedelmüket. De ez, mint láttuk, senkinek nem érdeke – és ezért (még) nincs is rá megoldás.
Háború
A szerzők leegyszerűsített politikai nézete még a háborúkra is szépen kivetíthető – sok-sok példán keresztül, de én most csak a lényeget szűrném ki. Szun-ce az autokratáknak jó lehet, de a modern demokráciák nem véletlen nem követik a tanácsát. Ott ugyanis az a mondás, hogy gyorsan, rövid konfliktusra készülve kell lecsapni; inkább feladni, ha nem megy; és privát javakkal motiválni a harcosokat. Ezzel szemben a demokráciák elve az, hogy megfontoltan; viszont ha belemegyünk, akkor onnantól (szinte) bármi áron; és a nép érdekében.
Egyszerűen a demokráciákban megtehetik a politikusok, hogy eleget költenek a háborúra. És hogy aztán vigyáznak is a katonáikra – mert még győzelem esetén is jöhet a leválasztásuk, ha túl nagyok a veszteségek. Az autokráciákban inkább az esszenciálisok lefizetésére kell a pénz, és pont azzal billentenék ki magukat, ha előlük vennék azt el a háború javára. A katonák meg ott dögöljenek meg.
Tekinthetjük úgy, hogy a demokratáknak a háború is mindössze egy újabb szívesség “vásárlás”, mint a segélyek – csak itt kikényszerítve és erővel betartatva. Az autokratáknak ehelyett a háború nem több, mint plusz terület/erőforrás/stb. szerzési lehetőség, ezért egy bizonyos ponton túl nem éri meg.
És akkor mit lehet tenni?
Eddig, a tisztánlátás végett, azzal foglalkoztunk, hogy mi van; nem pedig azzal, hogy mi kéne hogy legyen! Arra most, az eddigiek fényében térünk rá egy kicsit. De most is csak tágra nyitott szemmel, naiv és utópikus álmodozás nélkül. Olyan ugyanis nem lesz soha, hogy mindenkinek jó. És olyat sem mondunk, ami, habár sokaknak jó lenne, de nem áll mindenkinek érdekében, akinek a támogatása szükséges a változáshoz. Na jó, és akkor így mi marad?
A vezér és az esszenciálisok is kevés esszenciálist akarnak, amíg kevés az esszenciális. De van egy “átbillenési pont”, ahonnan kezdve a vezér és az esszenciálisok érdekei szétválnak. A vezér (jó politikusként) továbbra is kitart az egyes számú aranyszabály mellett, miszerint legyen kicsi az esszenciálisok száma. Az esszenciálisoknak viszont ezen a ponton túl már annál több jut, minél jobb a népnek – mert már eleve annyira sokfelé oszlana a privát zsebpénzük, hogy egyre jobban kezd számítani az általános jólét az ő szempontjukból is.
Ezt az “éket” kell egyre inkább beverni a vezér és az esszenciálisok közé egészen addig, amíg egy demokrácia nem stabilizálódik ki a történetből. Sőt, ezzel odáig is eljuthatunk, ahol már a gazdasági növekedés és produktivitás miatt akkor sem érné meg visszacsökkenteni az esszenciálisok számát, ha az csak konkrétan egyetlen ember lenne – innen már nem lesz visszacsúszás.
Az egyes számú taktika tehát, hogy próbáljuk kihasználni az olyan helyzeteket, amikor az esszenciálisoknak is érdekükben áll bővülni. Ez a könyv szavaival olyankor valószínű, ha “új a főnök, haldoklik a régi főnök, vagy csőd van”. Ilyenkor vannak az esszenciálisok a legnagyobb veszélyben, és ezért ilyenkor a legnyitottabbak arra, hogy inkább a bővítés felé billenjenek (amiben nagyobb valószínűséggel benne maradhatnak ők is az átállási turbulencia után). Így csökkenhet ugyan a privát jutalmuk aránya, de a valamennyi jobb, mint a semennyi.
Ugyanígy az esszenciálisok aránya miatt figyeljünk oda nagyon minden olyan törvényi változtatásra, ami a választási körzetek alakját, vagy a választási szabályokat bármilyen formában érinti. Illetve tudatosítsuk magunkban, hogy egy választás nem csak attól lesz ám fair és szabad, hogy a szavazóknak tényleg volt esélyük szavazni, és a számlálásnál nem csaltak. Csalhattak már korábban is, amikor a szabad média vagy a kampányfinanszírozás irányításával etikátlan előnyt adnak maguknak a választás előtt. Khmm… Magyarország! Khmmm!
Összefoglalás
Gyerekkorom tipikus, akkoriban sokszor Torgyánt parodizáló vicceire Nagypapám mindig könyökből vágta rá, hogy “Ne politizálj!” Ami nyilván arra vonatkozott, hogy amíg nem értem, mi folyik a háttérben, addig ne is szóljak bele. A gond csak az, hogy én szerintem ebből (mint elég sok korai tapasztalatomból) a rossz leckét vontam le – ahelyett, hogy elkezdtem volna kiérdemelni a beleszólás jogát, inkább teljesen el is fordultam az egész témától.
Az volt tehát a célom a Mesquita-Smith páros könyvével, hogy hosszú évek “fejet a homokba” stratégiája után végre egy kis politikai alapozáson is túlessek. És hát mit mondjak, túlestem. Fájt. Eleve nem indultam túl rózsás képpel az emberi természetet illetően, de itt időnként még az én cinizmus-kvótámnál is sikerült kibaszni a biztosítékot.
De hát ez a valóság – és ami azt sikerül jobban megérteni, hátsó mozgatórugókkal egyetemben, az csak jó lehet, nem? Ha a fentiekből mindössze egy lecke marad meg, az legyen a következő: minél több embertől függ a vezér uralma, annál jobb lesz mindenkinek. Szavazzunk és reformáljunk ennek fényében!