Feleségem egyik kedvenc, rendszeresen követett YouTube csatornája a (t)edd magad szabaddá, amire (a névből gondolom nyilvánvalóan) az étkezés témakörén keresztül talált rá. Én bevallom, a videókat készítő páros főbb, kajával kapcsolatos üzenetéről egyelőre nem tudok túl sokat. Bár azt épp hallottam fél füllel, hogy járható vegán opciókat kínálnak (amik ugye akkor is hasznosak lehetnek, ha valaki időnként urambocsá’ húst is eszik mellette), és hogy a stressz- és kalóriaszámolás-mentes, egészségesen a “helyén kezelt” étkezési szokásokat hirdetnek. Ez már kb. önmagában is pirospont. De most nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy ebből a meglepő forrásból kaptam pár napja egy váratlan, de annál hatásosabb és szívesebben fogadott jótanácsot a kiégés elkerülésével kapcsolatban. Konkrétan innen – de a releváns rész pár nagyon enyhe szóból-írásba letisztítással és kiemeléssel szerepeljen itt is:

Nekem az működik, hogy annyira visszafogni magam, és annyira keveset csinálni, amitől már félek, mert azt gondolom, hogy ez nem fog eljuttatni “oda”. Pedig az a tapasztalatom, hogy pont ez az, ami fenntartható. Hogy olyan keveset csinálok – magamhoz képest, nyilván – hogy arról nehezen tudom elképzelni, hogy [általa valaha is] elérem a célomat. Viszont pont ez a hozzáállás, amit tudok konzisztensen csinálni, úgyhogy hosszú távon ez fogja meghozni az eredményt.

Erről sokaknak eszébe juthat a közismert Bill Gates idézet:

A legtöbb ember túlbecsüli, hogy mire képes egy év alatt; és alulbecsüli, hogy mire képes tíz év alatt.

– Bill Gates

Most people overestimate what they can do in one year and underestimate what they can do in ten years.

De igazából ugyanerről volt szó a Művészet háborújában kreatív téren, vagy az Extrém korai nyugdíjnál anyagi téren. Bizonyos szemszögből már a Sztoikusok is erről beszélnek, amikor a napról napra munkát magasztalják az alkalmankénti kiemelkedő teljesítménnyel szemben. Mint sokszor szajkózzuk, nincs új a Nap alatt.

Ami viszont szintén gyakran előkerül (lásd mondjuk Campbell), az az, hogy a már unalomig ismételt, klisé szintre süllyedt igazságoknál pont nem az a lényeg, hogy új legyen, hanem hogy egy új megvilágításba helyezzük – hogy egy új szemszögből legyünk képesek látni, és ezáltal frissen tartani a fejünkben a mögöttes mondanivalóját. És nekem épp ezt adta a fent linkelt videó: egy hatásos megfogalmazást egy régi ötlethez. Különösen azzal talált be, hogy használja a “félelem” szót, és ezzel megragadja, amivel az elmúlt hetekben/hónapokban küszködtem.

Egyszerűen félek, hogy amit csinálok, az nem lesz elég. Jó az, jó az; csak kevés. És mindemellett sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy a belátható közeljövőben a félelmem ellenére sem fogok tudni többet csinálni – már most is minden foszladozik a széleknél.

Na itt kell a hit. És nem a felhőn ülő szakállas bácsi féle, hanem az önmagunkba vetett. Hinni kell, hogy nincs is szükség többre. Hogy a konzisztencia többet nyom a latba, mint a tempó. Hogy ha csinálom, akkor menni fog az – még akkor is, ha napi szinten csak “félelmetesen keveset” teszek hozzá.

Egy jó mentális gyakorlat erre, ha megpróbálunk a változatosság kedvéért mondjuk nem csak a múlt hónapig, hanem a Bill Gates idézet mintájára tíz évet visszatekinteni. Mennyit változott azóta az életünk, a körülményeink, az értékrendünk? Ugye, hogy sokat. Ez pedig remélem Nektek is olyan megnyugtató, önbizalom gerjesztő vállon veregetésként szolgál majd, mint nekem.

Elvégre ha az előző évtizedben tudott velünk fordulni a világ, akkor a következőben miért ne tudna? Szóval ha az kell, akkor igenis csináljuk “félelmetesen lassan” – a fontos, hogy csináljuk fenntarthatóan. És remélhetőleg tíz év távlatából majd erre a félelmünkre is csak egy nosztalgikus félmosollyal gondolunk vissza, messze a mostani céljainkon túlról, épp valami újat kergetve…