Amy Blackstone - Szándékosan gyermekmentes
A felnőtt nőkre úgy tekint a világ, mintha vagy már anyák lennének, vagy anyák akarnának lenni. Más opció nincs. Ilyen alap hozzáállás mellett pedig nem csoda, hogy a legtöbb közéletben szereplő nő egyszerűen előnyére használhatja az anyaságát, mondván hogy ez bizonyítéka a gondoskodó jellemüknek, empátiájuknak, és hogy ezáltal milyen személyes számukra a jövő – mert hát a gyermekek, jajj, a gyermekeink! És persze, természetesen lehet valaki egyszerre anya, és olyan törődő/gondoskodó/empatikus ember, akinek számít a jövő generáció sorsa. A baj az állítás ki nem mondott, de erősen sugallt fonákjával van, miszerint a gyermektelen nők nem gondoskodók, önzőek, és szarnak a jövőre. Ez így, enyhén szólva, nem túl jó.
Habár a nőkön csattan jobban az ostor, a téma általános. Elvégre a termékenységgel kapcsolatos döntés (és annak társadalmi és politikai következményei) mindenkit érintenek. Az öregedés és a gondviselés szükségessége univerzális kérdések. A munka/élet egyensúly megtalálása mindenkinél felmerül. Arról nem is beszélve, hogy férfiként sem tudom számon tartani, hányszor és hányan zaklattak már a gyerek témakörrel.
Beszéljünk hát egy kicsit a gyerekvállalásról, és annak sokszor el nem ismert opcionalitásáról, Amy Blackstone - Szándékosan gyermekmentes (eredeti címén Childfree by Choice) könyve segítségével. Mert habár a fogamzásgátlás mára már sokkal megbízhatóbb, mint a múlt században, a gyerekvállalás természetességét még nem sikerült hátrahagyni. A tartalom a következőképp alakul:
- A mozgalom megszületése
- Az önző választás
- Az anyai ösztön mítosza
- Megkövült családkép
- Egy gyerek az egész falu felelőssége
- Idős kor egy nem idősekre tervezett világban
A mozgalom megszületése
A ficergés valahogy az 1970-es években kezdődött, amikor kb. ez volt az identitás politika és a környezeti aktivizmus csúcsa. Itt kezdtük nyilvánosan megkérdőjelezni azt az általánosan elfogadott véleményt, miszerint a gyerektelen emberek élete értelmetlen. És ahogy terjedt az egyre jobb és elérhetőbb fogamzásgátlás, úgy terjedt a mozgalom is, miszerint a szülőség inkább választás, és nem egy előre elrendelt sors.
Sokan persze ezt akkoriban sem fogadták szívesen, és habár azóta javult némileg a helyzet, az előítélet továbbra is köszöni, jól van. Vallásos kontextusban például mire is számítunk, ha a házasság explicit célja a gyerek, és a nem gyarapodási céllal megejtett szexuális együttlét gyakran bűnös élvezet.
Ez mondjuk tök logikus, ha megnézzük, kinek mi az érdeke. A egyháznak nyilván az, hogy a hithű követőkből mindig legyen utánpótlás. És nem sokkal ezelőttig a családnak is, mert a gyerek tulajdonképpen egy befektetés volt a jövőbe; relatíve kis függőségi idő után már dolgoztathatták őket a földeken, és rendelkezhettek a keresetükkel. Csak hát manapság ez már nagyon nem így megy – olyannyira, hogy átbillentünk a másik irányba, és elterjedt a “helikopter szülőség”. Akinek pedig nem ez áll az univerzuma középpontjában, az önző és éretlen.
Még egy fokkal rosszabb, amikor “náci light” üzemmódban, a rasszhatárok mentén buzdítjuk honfitársainkat, hogy tessék szaporodni, mert akkor a “mieink” lennének egyre nagyobb arányban. És közben azt teljesen figyelmen kívül hagyjuk, hogy a világ így is mennyire túlterhelt. Már 2011-ben 7 milliárdnál tartottunk, ami azóta is napi 200.000-rel nő! Nem elírás – napi. Fel kéne ismerni, hogy mindenki a mieink! És mindenkinek, egységesen inkább a kevesebb felé kéne hajlania, mindenki érdekében.
Azért tegyük hozzá, hogy az elmúlt fél évszázadban sok minden fejlődött. A fogamzásgátlás elérhetősége, az abortusz legális lehetősége, vagy az eleve nem feltétlen heteroszexuális kapcsolatok elfogadása egyre inkább teret nyernek a világon. Illetve a nagyobb egyenlőség és a több lehetőség miatt egyre több nő találja meg az “élete értelmét” a gyerekvállaláson kívül (vagy, legalábbis, mellett).
De sajnos még most is ott tartunk, hogy orvosi diagnózisok kimondatlan (és sokszor akár maga az orvos által is tudatalatti elfogultságot tartalmazó) része az a feltételezés, hogy egy nő gyereket akar. Volt például, ahol az önkéntes sterilizáció négy év adminisztrációs küzdelemmel járt egy fiatal nőnek, míg ugyanezt egy hasonló korú férfi 40 perc alatt megoldhatta. Az abortusz önkéntes “válsághelyzet” kihirdetéséhez és kötelező tanácsadásokon való részvételhez van kötve, és akkor is csak a 12. hétig. Arról már nem is beszélve, hogy szociális szempontból sokkal gyakoribbak a “mikor lesz baba” vagy a “hány gyerek van”, mint az, hogy “van-e gyerek”, vagy hogy “terveztek-e gyereket”. Szóval azért bőőőven van itt még hova fejlődni – vagy sajnos visszafejlődni, lásd USA Roe v. Wade.
Az önző választás
Egy egészen friss, 2015-ös pápai kinyilatkoztatás szerint “Aki úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket, az önző”. Mert hát nominálisan a gyerek az emberi sors, a faj fenntartása, a közjó, az Isteni akarat – vagy épp majd a mi gyerekünk gyógyítaná meg a rákot. De vigyázzunk, mert “nominálisan” a gyerektelenek is sorolhatják a túlnépesedést, vagy a jelenlegi világpolitikai helyzetet (amibe ép ésszel ki hoz gyereket, kérdem én?).
Ha elég közelről nézzük, bármilyen döntés tűnhet önzőnek. A gyerekteleneknél ezt nyilván nem kell részletezni – az ilyen vádakkal napi szinten szembesülnek. Aki autonómiát, spontaneitást, vagy épp párkapcsolati fókuszt szeretne a gyerek helyett, az nyilván csak magára gondol. De kérdezzük csak meg a gyerekeseket, hogy miért van gyerekük, és ha őszinték, akkor nem elhanyagolható százalékban jönnek majd a válaszok, hogy CSOK, vagy az öregkori gondoskodásba való befektetés, vagy a saját életképük megvalósítása.
Mert ők így képzelik az életüket, amibe a gyereknek nem sok beleszólása van. Mert nekik nyújt majd kiteljesedést és szeretetet és tennivalót (nem ritkán a karrierből való kiábrándulás után), és belőlük lesz még egy kicsi változat, és ők húzhatnak akár gazdasági hasznot is belőle. De ez persze nem gátolja meg a többségüket, hogy azért kényelmesen, a morális magas ló hátáról fikázzák a gyerekteleneket – akik semmivel nem önzőbbek, csak mást akarnak, és ezért szembe merészelnek úszni az árral. Szóval az önzőzéssel kapcsolatban: vagy mindkét csoport az, vagy egyik sem. Az marhára nem fair, hogy az egyik igen, a másik nem.
Egy újabb durva egyenlőtlenség a munka-élet egyensúly megtalálásában lelhető fel. Gyakori tévképzet ugyanis, hogy a gyerektelenek ideje “szabad”, ezért őket jobban lehet terhelni. A gyerek gyakorlatilag egy megkérdőjelezhetetlen adu ász, amit szinte bármire rá lehet vágni. Szülőknél érdekes módon nem gáz, ha pont időben lelépnek a melóból, mert hát a kis Bendegúznak furulya fellépése van, de a gyerektelen nyugodtan maradhat tovább.
Amit itt nem veszünk figyelembe, az az, hogy a munka-élet egyensúlynál az “élet” rész nem egyenlő azzal, hogy “gyerek”. Ha én gyerek helyett azt választom, hogy kompetitív vonatkerékpumpáló leszek, és nekem minden nap pontosan edzésre kell járnom, az tulajdonképpen miben is más, minthogy a gyerekért kell mennem az oviba? Mármint a munka szempontjából? Választottam valamit a munkán kívüli életstílusommal kapcsolatban, és ezt illene tiszteletben tartani a választás részleteitől függetlenül.
Arra amúgy a szülőknek is érdemes lenne emlékeznie, hogy a munka/élet egyensúlyból az “élet” nem egyenlő “gyerek”. Az egyéb önkéntes vállalások, barátok, hobbik, vagy ön-gondoskodás is része (vagy legalábbis része kéne hogy legyen) az életnek, és ezek is mind ütközhetnek a munkával. És még mielőtt bárki félreértené: véletlen sem mondjuk, hogy a gyerekeseknek ne járjon flexibilitás. Csak azt mondjuk, hogy mindenkinek járjon flexibilitás.
Lássuk meg, hogy nem vagyunk annyira különbözőek, és inkább próbáljunk együttműködni, ne? Szülők és nem-szülők összehasonlításakor tanulmányok mutatják, hogy:
- Kb. egyforma arányban vallják saját magukat önzőnek vagy sem;
- Kb. egyforma arányban önkénteskednek vagy vesznek részt a közösségi életben; és
- A gyerektelen nők 80%-ának életében is fontos szerepet töltenek be a gyerekek – csak nem a sajátjuk.
A nyilvános ítélkezés szemszögéből sem vagyunk komplett ellentétek. Néha a szülők is megkapják a mutogatást, ha például nem vállalják látványosan, hogy a gyerek áll az univerzumuk középpontjában. Vagy ha “csak” egy gyerekük van (ami majdnem olyan rossz, mintha nem is lenne). Vagy ha túl sok van, mert akkor meg már az az önző és felelőtlen.
Mellesleg megjegyezzük, hogy megfelelő megvilágításban az önzőség sem feltétlen kell, hogy negatív jelző legyen. Elvégre az önzőségnek előfeltétele, hogy kellően ismerjük magunkat (hogy tudjuk, mit akarunk), és hogy kellően asszertívek legyünk (hogy meg is tudjuk szerezni). Főleg érvényes ez akkor, ha a tetejébe a társadalmi nyomás ellenére kell mindezt megtennünk. Ez így elsőre eléggé úgy hangzik, mint amit Abraham Maslow önmegvalósításnak nevezett, nem?
Az anyai ösztön mítosza
Sajnos eléggé elfogadott nézet, hogy nőség = anyaság. És aki nem anya, az valahogy kevésbé nő. És igen, ezt jó is, ha hangosan kimondjuk, mert úgy talán könnyebben hallatszik, hogy mennyire abszurd. De még aki viccelődik is azzal, hogy neki nincsenek anyai ösztönei, az is csak magáról mer beszélni – mert azt már túl nagy eretnekség lenne megkérdőjelezni, hogy az “anyai ösztön” egyáltalán létezik-e.
Már pedig egy tudományágakon átívelő (mondhatnám, interdiszciplináris) kutatás konklúziója szerint “nincs semmiféle tudományos bizonyítéka, hogy létezne egy anyai ösztön, ami automatikusan arra késztetné a nőket, hogy gyereket vállaljanak, vagy hogy érzelmesebbek legyenek a férfiaknál, vagy ami a férfiaknál nagyobb gondoskodási és gyereknevelési képességet ruházna rájuk”. És érdekes módon az 1300 oldalas Anyaság Enciklopédiájában sem szerepel róla bejegyzés. Mondhatjuk, hogy az anyai ösztön egy a közös, kulturális tudatunk képzelgései közül.
Az ellenkezőjét viszont elég könnyű belátni. Ha tényleg emberi konstans lenne az anyai ösztön, akkor:
-
Nem változnának a szülési szokások és az átlag gyerekszámok ilyen intenzíven a különböző kultúrák között (de változnak!)
-
Nem lenne ennyire kultúra függő az sem, hogy milyen a jó anyai viselkedés (de az!)
-
A női esélyegyenlőség nem vezetett volna éles gyerekvállalási hanyatláshoz (de vezetett!)
-
A társadalomnak nem lenne szüksége a fogamzásgátlással, az abortusszal, vagy az újszülöttek elhagyásával foglalkozni (de ezek mégis jelen vannak!)
Az anyai ösztön nem más, mint anyai szocializálódás. A lányoknak kis koruktól azt tanítjuk, hogy az anyaság az életük egyik legfontosabb mérföldköve, miközben családalapítással és gyerekgondozással kapcsolatos játékokat nyomunk a kezükbe. Azokat a fiúkat azonban erősen diszkrimináljuk, akik erre húznának, mert ez egy tradicionálisan női szerep. Most mi van, most buzi vagy vagy mi vagy?
Ám annak ellenére, hogy mítosz, az anyai ösztön nőkre gyakorolt hatását nem söpörhetjük a szőnyeg alá, mert az sajnos nagyon is valódi. Kb. mint egy ártatlan vádlott elítélésénél – lehet, hogy nem követett el semmit, de ha a bíróság azt hiszi, hogy igen, akkor bizony börtönbe megy. A férfiak még csak megússzák, mert a kapcsolatokban is sokszor inkább úgy van beállítva, hogy a nő rángatta bele őket a gyerek témába. Sőt, van akinél pont hogy irigyelt pozíció a gyerektelenség, mert “megúszta”. De a nőknek ez igen nagy nyomást helyez a társadalmi megítélésére. A lényegi különbség, hogy a férfiak férfi-ságát (és férfiasságát) valahogy senki nem kérdőjelezi meg, ha nincs gyerekük. Bezzeg ha leszbikus az ember lánya, akkor meg pont azért kapja a megítélést, ha gyereket akar. Erre a logikára varrjon gombot az “anyai ösztön”.
Ahelyett, hogy a gyermekmentes nők “igazi nőiességén” töprengenénk, a jobb kérdés talán az lenne, hogy miért is próbálunk annyira elszántan szűk és korlátozó szabályokat erőltetni a nőiességre. Van olyan nő, aki az anyaságot választja; van, aki nem. Egy “igazi” nő azzá válik, amivé akar.
Rather than pondering whether childfree women qualify as “real” women, perhaps the better question is why we are so hell-bent on forcing narrow and constricting rules on what makes a woman. Some women choose to be mothers; others do not. Real women are whoever they wish to be.
Megkövült családkép
Nem is vagyunk tisztában vele, de a családról alkotott ideálunkat sokszor archaikus, egyszerre nem is létező, és akár ellentmondásos forrásokból szedjük. Mert persze volt korszak, amikor az anya-gyerek kapcsolat volt mindennek a közepe, de cserébe el is fogadták, hogy akkor a férjjel való viszony “fizet” ezért. És volt, amikor individuálisabb és/vagy párkapcsolat-orientáltabb volt a fókusz, viszont akkor meg elfogadták, hogy a gyerek nem kap annyi babusgatást. Ezekből mára sikerült egy olyan keveréket kikotyvasztani, hogy az ideális nőnek minden téren is mindennek kell lennie – és közben persze már a munkaerő piacon is álljon helyt. Sok szerencsét!
A család kompozíciója szintén elég kötött séma mentén mozog az emberek fejében. Abba most bele sem megyünk, hogy az egész heteronormatív dolog (vagyis egy nem azonos neművel való kapcsolat) mennyire alap elvárás, pedig nem kéne annak lennie. De ezen felül is marad még kritérium – mert hát attól, hogy egy tradicionális férfi vesz el egy tradicionális nőt, ez még nem tekinthető családalapításnak, csak majd ha jön a gyerek.
Már az progresszív nézetnek minősül, miszerint a barátaink is lehetnek a választott családunk. Arról már nem is beszélve, hogy ebbe a körbe akár a háziállatok is beletartozhatnak. Kutatások mutatják ki, hogy nagyon hasonló a ragaszkodási és szeretet kifejezési forma, ami az ilyen kapcsolatban kialakul; és hasonlóan elégítik ki a gondoskodás és viszont szeretve levés iránti vágyat. A lényeg, hogy a meginterjúvolt gyerektelenek (legyenek szinglik vagy párkapcsolatban élők) közül szinte senki nem tekintette magát család nélkülinek. Szóval ha valaki annak tekinti őket, akkor talán érdemesebb lenne neki felülvizsgálnia a családról alkotott nézeteit és definícióit, nem pedig ráerőltetni a többiekre a sajátját.
A szobanövények az új háziállatok. A háziállatok az új gyerekek. A gyerekek az új egzotikus állatok.
Plants are the new pets. Pets are the new kids. Kids are the new exotic animals.
A társadalom aktuálisabb és általánosabb vizsgálatánál a reprodukcióhoz érdemes egy szélesebb megfogalmazás. Ez létezik is, mert a szociológusok szemében a reprodukció lehet biológiai (amiben a gyerektelenek nyilván nem vesznek részt), vagy lehet szociális. Az utóbbihoz tartozik bármiféle szerepkör, tett, vagy felelősségvállalás, amivel embertársaink társadalmi beilleszkedését elősegítjük. Lásd tanárok, mentorok, lelkipásztorok, önkéntesek, nagynéni/nagybácsi/keresztszülő szerepkör, stb. Sőt, ez nem is kell, hogy feltétlen csak a gyerekekre vonatkozzon – az idősek vagy fogyatékkal élők gondozása, ha nem is szó szerint társadalmi reprodukció, de mégis közel áll a szülő jellegű viselkedéshez.
Próbáljunk hát egy kicsit flexibilisebben gondolni erre az alapvető intézményre. A család jó esetben az “oda tartozás” érzéséről, a szociális támogatásról, a közös felelősségvállalásról és a szeretetről szól. Ahol ez teljesül, ott családdal van dolgunk.
Egy gyerek az egész falu felelőssége
Mint a szélesebb reprodukció fogalomnál is mondtuk, a gyereket nem csak a szülők nevelik. És ebben, meglepetés, a gyerekteleneknek is nagy szerepük van. Mondjuk azt már elöljáróban megjegyezzük: ez nem mentegetőzés! Nem kell megmagyarázni, hogy miért nem vállal gyereket az ember, és nem kell hangos “De én szeretem a gyerekeket!” felkiáltásokkal kompenzálni. Pláne hogy az ilyen mentegetőzés csak tovább erősíti a sztereotípiát, miszerint a gyerektelenek nem szeretik a gyerekeket.
Szóval nem mentegetőzünk; csak mellékesen megjegyezzük, hogy ez a sztereotípia objektíven hamis. Egy felmérésben például olyanokat kérdeztek a résztvevő nőktől, hogy mennyire tekintik tehernek a gyerekgondozást, mennyire tekintik nehézségnek a karrier melletti gyereknevelést, vagy hogy mennyire tekintik a “gyermekáldást” az élet egyik legnagyobb örömének. És a válaszok alapján egyik kérdés sem jelzett statisztikailag jelentős különbséget a szülők és a gyerektelenek között. Ezt más kutatások is alátámasztják, ahol mindkét csoport hasonlóan vélekedett a gyereknevelés költségeiről, kellemetlenségeiről és kötöttségeiről. Ha valahol, akkor inkább a nemek között volt különbség – a férfiak az anyagi teher miatt aggódtak jobban, míg a nők a párkapcsolatukra jutó fókusz miatt. De a szülők és a gyerektelenek sokkal hasonlóbban gondolkoznak, mint hinnénk.
Gondoljunk csak arra a sok, potenciálisan gyerektelen karrierre, ahol erős a gyerek kapcsolat. Tanár, óvónő, terapeuta, szociális munkás, védőnő, gyerekorvos; hosszú a lista. Közülük sokan nyilatkozták, hogy pont a gyerektelenségük miatt tudnak annyira jelen lenni és 100%-ot adni magukból a gyerekekkel végzett munka során – mert utána van idejük a töltődésre, és nem folyamatosan egy gyerek-centrikus kontextusban forog az életük.
De ugyanez a nagynéni/nagybácsi szerepkörre, függetlenül az olyan biológiai apróságoktól, mint hogy tényleg a nagynénijük vagy nagybácsijuk vagyunk-e. Sőt, a gyerektelen nagynénik/nagybácsik átlagosan többet költenek a unokaöcsikékre és hugicákra, illetve több időt és energiát is szánnak rájuk, mint a gyerekesek. Az ilyen kapcsolatok a gyerkőcöknek is jók:
Ha vannak olyan törődő felnőttek is az életükben, akik nem a szüleik, az javítja a gyerekek önbizalmát, iskolai teljesítményét és szociális képességeit.
Having caring adults who are not their parents involved in their lives improves kids’ confidence, grades, and social skills.
A gyermekmentes felnőttek egyedi pozícióban vannak ahhoz, hogy egy különleges és fontos kapcsolatot alakítsanak ki mások gyerekeivel pont azért, mert gyermekmentesek. És ez a (volt) gyerekek visszajelzéseiből is tükröződik, akik saját bevallásuk szerint nagyon más jellegű kapcsolatot ápoltak a nagynéni/nagybácsi figurájukkal, mint a szüleikkel. Látszólag egyenrangúbb társakként kezelhettek egy másik felnőttet, ami az alapértelmezett szülő-gyerek modell mellett egy értékes perspektíva a fejlődésük során.
Vagyis igazából mindenki jól jár, ha hagyjuk, hogy olyanok is gyerektelenek maradjanak, akik amúgy nagyszerű szülők lennének. Akik pedig tényleg nem ennyire gyerek-pozitívak (mert természetesen olyanok is vannak), azokra meg miért akarnánk gyereket tukmálni? Mellesleg köztük is sokkal gyakoribb, aki egyszerűen kényelmetlenül érzi magát velük. Vagy átfogóan, minden embert kerülő módon introvertált, és nem csak a gyerekekre pikkel. Vagy bírja a gyerekeket, de csak kis dózisban, aminek kell, hogy vége lehessen az én-idejük megőrzéséhez. A lényeg, hogy ezeket a hozzáállásokat értelmetlen azzal azonosítani, hogy nem szeretik (vagy egyenesen utálják) a gyerekeket csak azért, mert nincs sajátjuk.
Idős kor egy nem idősekre tervezett világban
“Egyedül fogsz meghalni”! Elég intim téma, de a gyermekmentes emberek számára ez sajnos nem csak legjobb barátokkal és közeli családtagokkal folytatott mély lélekbúvárkodások során merül ám fel. Sokszor szó szerinti idegenek sem szégyellik megosztani ezt a nagy büdös semmi alapján formált véleményüket.
Ebbe ugye bele van építve az a feltételezés, hogy az ő gyerekeik majd törődnek velük idős korukban – ami közel sem garantált, és nagyon is függ a kapcsolatuk minőségétől, nem csak a meglététől. Egy amerikai statisztika szerint például a családok 20%-át érinti az “elidegenedés”, ahol a gyerekek abszolút nem tartják a kapcsolatot a szüleikkel. Szóval aki szimbolikus befektetésként tekint a gyerekeire, annak a tőzsde sem lenne sokkal nagyobb kockázat. Benne van továbbá az a feltételezés is, hogy a gyerekteleneknek pedig nem lesznek egyéb kapcsolataik – mert hát hogy is lennének, ha olyan önzőek és ridegek, hogy nincs gyerekük.
A közhiedelemmel ellentétben a felmérések azt mutatják, hogy az idősebb, szándékosan gyerektelenek emberek körében a megbánás helyett általában épp hogy egyre megerősödik a meggyőződés, hogy számukra ez volt a helyes döntés. Vagyis úgy tűnik, hogy inkább a gyerekesek nyilatkoznak a potenciális megbánásról a gyerektelenek nevében. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekesek esetében is milyen könnyen előfordulhat a megbánás, hogy szülők lettek – csak erről nem divatos beszélni.
Illetve nem mutatható ki életminőségbeli különbség sem az idősebb gyerekesek és gyerektelenek között. Sem anyagi, sem pszichológiai, sem szociális téren. Nulla az eltérés aközött, hogy egy gyerekes vagy egy gyerektelen mekkora eséllyel köt ki az idősek otthonában. És egész pontosan nulla a statisztikai bizonyíték arra is, hogy a gyerektelenség növelné a magányt vagy a depressziót. Sőt, a gyerekek és a boldogság összefüggéseinek vizsgálatánál általában a gyerektelenek jönnek ki felül.
Egy másik örök klasszikus, hogy “Ki fog gondoskodni rólad”? Hát, azt még pontosan nem tudom – de ha lennének gyerekeim, akkor sem szeretném a nyakukba akasztani magam, hogy kb. 40 évesen fel kelljen adniuk a saját szabadságukat azért, hogy engem babusgassanak. De nyugodjunk meg, gyerekek hiányában az egyéb családi, házastársi, és főleg baráti kapcsolatok arányosan erősödnek, és így végeredményben a gyerektelenek is kiépítik maguknak ugyanazt (vagy legalábbis egy hasonló erősségű) szociális védőhálót, aminek a terhét a szülőség mítosza egyértelműen a gyerekek vállára helyezi:
-
Akár másokkal összeköltözés és egymás segítése (szociálisan, anyagilag, és környezetvédelmi szempontból is fenntartható közösségeket létrehozva);
-
Akár fiatalok és idősek közti szimbiózis (gondozási segítség cserébe lakhatási segítségért, ilyesmi);
-
Akár professzionális segítség megfizetése – amire jobban lesz is keret, ha nem viszi el a gyerek.
Ahogy a gyereknevelés is egy falu felelőssége volt, úgy az idős gondozásnak is annak kéne lennie. Ebben természetesen nagy szerepet játszhatnak a felnőtt gyerekek, ha vannak, de nem kizárólag az ő dolguk, és nélkülük is abszolút lehetséges.
Összefoglalás
Habár sokkal jobban az anekdoták és a személyes vélemények felé billen a mérleg a könyvben, mint gondoltam, ez mégsem megy (teljesen) a tudományosság rovására. Ha képesek vagyunk az elfogultságunkat és a társadalmi alapértelmezésbe vetett vak hitünket félretenni egy pillanatra, a változatos kutatások és felmérések elég egyértelmű képet festenek.
És mellesleg a szerző szubjektív megjegyzéseiből és blogos kommentjeiből is számos értékes meglátást lehetett kikotorni. A kedvenc analógiám: a szándékosan gyerektelenek ugyanannyira “szalasztják el az esélyüket” és “maradnak ki”, mint bárki más, aki nem csinál valami olyat, ami nem érdekli.
Ugyanazért nem fogok holnap reggel arra ébredni, hogy hirtelen anya akarok lenni, mint amiért arra sem fogok ébredni, hogy hirtelen űrhajós akarok lenni. Számomra mindkettő munka volna. Munka, amire alkalmatlan vagyok; munka, ami boldogtalanná tenne.
– Rachel, komment a https://werenothavingababy.com blogon
I know that I’m not going to wake up tomorrow and want to be a mother the same way I know I’m not going to wake up tomorrow and want to be an astronaut. To me they are both jobs. Jobs that I am ill-suited for, jobs that would make me unhappy.
A lényeg tehát, még egyszer, mellébeszélés nélkül: a gyerekvállalás opcionális. Ez jelenti egyrészt, hogy tessék kellő tiszteletben tartani azt, aki a nemet választja. Másrészt, nem kevésbé hangsúlyosan, jelenti azt is, hogy aki viszont az igent választja, annak tessék választani az igent, nem csak úgy belesodródni, mert az a természetes.