A blog kezdete óta meglepően gyakran kerülök szembe a halállal, legalábbis elméleti szinten. Legyen ez az egészséges életmódon keresztül (ahol elodázni próbáljuk), a történelmen és politikán keresztül (ahol tanulni próbálunk belőle), az absztraktabb filozófiákon keresztül (ahol az értelmén, vagy az utána következőkön töprengünk), az ökológián keresztül (ahol globálisabb kontextusban vizsgáljuk), vagy akár a produktivitáson keresztül (ahol a hagyatékunkat építjük). Számomra azonban továbbra is vitathatatlanul a Sztoicizmus az elsődleges halál-asszociáció.

Eddig a “halál, mint motivációs forrás” gondolata épült be leginkább a hétköznapi gondolkodásomba. Hiszen minél élesebben tisztában vagyunk vele, mennyire korlátozott is az időnk, annál nehezebb lesz csak úgy belebambulni a létbe. Annál határozottabban fogjuk rugdosni a saját kis seggünket, hogy ne pazaroljuk el a lehetőségünket és kezdjünk magunkkal valamit.

A saját vagy mások halálára készülés, valamint a jelenség természetességének (sőt, szükségességének) általános elfogadása viszont… Hát, mondjuk úgy, folyamatban. Habár igyekszem, egyelőre kb. ugyanannyira vagyok filozófiai szempontból “erényes” a témában, mint aki szembecsuk-fülbefog lálálá nem vesz róla tudomást, mert még úgyis hol van az. De azzal legalább tudatában vagyok, hogy ezzel dolgom van, és dolgozok is rajta. Memento mori.

Azon viszont nehéz dolgozni, amivel nincs is tisztában az ember. Mondjuk ha tudat alatt bent ragad egy feltételezés, amit elfelejtünk megkérdőjelezni. Na, hát most frissen kaptam egy olyan pofont az univerzumtól, ami ráébresztett egy ilyen tudat alatt bent ragadt feltételezésemre. Rájöttem ugyanis, hogy habár egyre inkább természetesként és az élet részeként tudok tekinteni rá, azt az apró részletet mégsem sikerült kiverni a fejemből, hogy a halálnak az idős korral kell összetartoznia.

Tegnap jött a hír, hogy egy kedves gimnáziumi osztálytársam meghalt. Arra konkrétan nem emlékszem, hogy évvesztes volt-e (és egy hölgytől ugye soha nem kérdezzük a korát) de akkor is. Barátok közt is legfeljebb 33±1 éves volt – még legalább kétszer ennyi időre előre betáblázott tervvel és ambícióval. És ma meg már egyszerűen nincs. Baszki!

Intellektuálisan belegondolva természetesen nem nagy újdonság, hogy fiatalon is eltávozhatunk. Csak hát egyesek (én) olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy az élet erre nem igazán hívja fel a figyelmüket. Szóval jah, ez most elég erősen mellbe vágott. Elég erősen rámutat a Sztoikus hiányosságaimra és ezek pótlásának fontosságára. És elég erősen átértékelteti velem jó pár másik emberi kapcsolatomat – főleg hogy mennyire veszem őket természetesnek.

Amúgy is azt éreztem, hogy rendezetlen tartozásom van régi diáktársam felé, aki pár éve önzetlenül segített a blog marketinges szemléletű átnézésében és egy fillért nem volt hajlandó elfogadni érte. Most pedig nem elég, hogy ez a tartozásom rendezetlen marad, még a tetejébe végszóként is tanított velem valamit. Ezt nem felejtem ám el.