Egy korábbi séta alkalmával érdekes párhuzamba botlottam. Akörül lehetett ez, amikor még a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészetét olvastam – vagy legalábbis frissek voltak a fejemben Pirsig mentális megpróbáltatásai. Erre jött a város szélén, kvázi már a “pusztában” álló szerszámtároló, vagy vagon, vagy lakókocsi, vagy akármi is legyen az, ami egyből Alexander Supertramp “Varázsbuszára” emlékeztetett. A hab a tortán pedig A zabhegyező Holden Caulfield-je. És hogy mi bennük a közös? Az, hogy mind ráfaragtak a fanatizmusukra.

Robert Pirsig filozófiai munkásságát ugye tárgyaltuk. De itt most nem is az a lényeg, amit csinált, hanem ahogy csinálta. Annyira mélyen beleásta magát a világ metafizikai értelmezésébe, illetve az alanyi és a tárgyi dualitás összeegyeztetésébe, hogy a végén gyakorlatilag szó szerint beleőrült. Szép és jó, ha az ember nem csak úgy sodródik az élet hullámain, de azért talán az üres szobában és néma csendben gubbasztó, magunk alá hugyozó vegetálásig sem kéne elvinni az egzisztenciális krízisünket.

Chris McCandles a katatónia helyett inkább a menekülést választotta. Őt Jon Krakauer – Út a vadonba című könyvéből, vagy az abból készült 2007-es filmből ismerhetjük, ahol is Chris, a társadalom perverz modernitása ellen tüntetve, az érettségije után egyszerűen hátrahagyta a civilizációt. Stoppolt, túrázott, evezett, kempingezett, “csavargott”. Amit elvi alapon meg is értek, és amivel praktikus szempontból még nem is lenne semmi baj, ha tudná a határt. De nem, neki egyedül, relatíve tapasztalatlanul, megfelelő felszerelés és élelem nélkül kell az Alaszkai vadonba mennie, télen. Ott is maradt szegény – hiába találta meg a “Varázsbuszt” egy átmeneti menedéknek. Szóval habár hatásos reklám az egyszerű, jelenbeli életnek, nehéz nem kesernyés szájízzel távozni a kasszától.

Holden Caulfield egy sokkal visszafogottabb, mégis hasonló példa. Annyira vigasztalhatatlanul ragaszkodott az emberi kapcsolatok nyers hamis-talanságához, hogy cserébe pont azt a flexibilitást adta fel, ami lehetővé tette volna az emberi kapcsolódást. Valamilyen szinten ez is az előző két delikvens modern bullshit elleni lázadása, és valamilyen szinten ezt is meg tudom érteni. Manapság valószínűleg tényleg messzebb sodródtunk a képmutatás és a manipuláció irányába, mint amennyire az evolúciós szempontból feltétlen szükséges. De ez azért nem jelenti, hogy a gyermeki ártatlanság a végtelenségig kihúzható, vagy hogy a kompromisszumkészség kikerülhető. Mondjuk Holden legalább “csak” az elmegyógyban kötött ki, nem a temetőben…

Közös tanulságnak levonhatjuk tehát – és ha mást nem, már csak önvédelemből érdemes is levonni ezt a tanulságot: a nemes cél és a jó háttér motiváció nem védenek meg attól, hogy túlzásba vigyük. Ha nem ellensúlyozza őket az ember némi mértékletességgel és józan paraszti ésszel, akkor bele fog őrülni (vagy halni). Különösen vonatkozik ez a magasztos ideálokra, mert ott kap el legerősebben a morális felsőbbrendűség gépszíja. Ha például egy filozófia megtestesítése a cél, akkor legyünk inkább Seneca-féle moderáltak…

És igen, látom a poszt iróniáját. Legtöbbször pont az ellen prédikálok, hogy ne engedjünk a társadalmi alapértelmezésnek; hogy ne engedjük letörni a lelkesedésünket és a különcségünket; hogy merjünk kiállni az értékeinkért. De hát többek között ezért is olyan jó dolog az olvasás. Mert így más kárára átpillanthatunk a ló másik oldalára, és láthatjuk, hogy bizony ott sem olyan zöld a fű, mint a prospektuson. Nem tán megint az arany középút lesz a megoldás? Bakker, ez az Arisztotelész tudott valamit…