Egy nemrégiben futó EU-s aláírásgyűjtő kezdeményezés juttatta eszembe, hogy habár nem épp jelentős média visszhanggal, de a háttérben azért továbbra is csordogál a garantált alapjövedelem mozgalom. Nem titkolt vesszőparipám, hogy a jelen technológiai fejlettsége mellett groteszknek tartom a munka szükségességét, és mindig örömmel veszem, ha valaki hajlandó kiállni ezért a jövőképért – vagy legalább hajlandó nem egyből nevetséges vágyálomnak bélyegezni. De attól, hogy én személy szerint hiszek benne, a szükséges szociális és/vagy közgazdasági háttérrel eddig nem rendelkeztem, hogy a Universal Basic Income (UBI) védelmére kelhessek.

Ezt a hiányosságot pótoljuk most Rutger Bregman segítségével, aki az Utópia realistáknak című könyvében néhány másik optimista kezdeményezéssel együtt az UBI-nak is előkészíti a mentális terepet. A (kissé átrendezett) tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

Ha nagy átlagban nézzük az emberiséget, az életminőség egészen a közelmúltig a béka segge alatt tanyázott. Az uralkodó és kiváltságos rétegektől eltekintve a többiek szegények, koszosak, éhesek, betegek és buták voltak. De az “extrém szegénység” az elmúlt 200 évben 94% környékéről 10% alá esett.

Az “átlag paraszt” élete nem sokat változott az 1800-as évekig, azóta viszont nagyot – jóval többet, mint előtte összesen. A középkoriak vágyálma egy Cockaigne nevű hely volt – egy igazi tejjel mézzel folyó kánaán, ahol a fizikai kényelem és a bőség váltja le a paraszti lét nehézségeit. Ennek fényében nézzük most magunkra.

Az állandóan elérhető gyors kaja vagy a légkondi csak a jéghegy csúcsa. Az éhezés és a betegségek relatíve eltűnőben, a várható élettartam és az általános oktatási szint rekordokat dönt… Plusz menet közben szó szerint olyan dolgaink vannak (agyműtét, implantátumok, protézisek, kihalt fajok DNS-alapú újjáélesztése), amik régen csoda számba mentek volna (a vak újra lát, a béna újra járni fog, és feltámadunk a halálból).

Vagyis bizonyos szemszögből megérkeztünk az Utópiába, gratulálunk mindenkinek! Már csak az a baj, hogy ha nincs “tovább”, akkor reggelente nem nagyon van miért kikelni az ágyból. Olyan közönséges, sivár vágyaink vannak, mint még egy kicsivel több luxus, még egy kicsivel több kütyü, még egy kicsit olajozottabb gazdaság. Vagy épp visszacsinálni a negatív mellékhatásait mind annak a már eddig is feleslegesen gyors ütemű haladásnak, amit eddig elértünk.

Sokan úgy látják, hogy a következő generációknak nem hogy jobb nem lesz, de akár rosszabb is lehet. De Bregman szerint a legnagyobb probléma nem is az, hogy jobb lesz-e vagy rosszabb – hanem hogy jelen pillanatban még a lelki szemeink előtt sem nagyon látjuk, hogy mi lehetne jobb. A haladás az utópiák megvalósítása. A legutóbbi kb. megvan, itt hát az ideje egy újabbnak!

Pillantásra sem méltó egy olyan világtérkép, amin nem szerepel Utópia, mert pont azt az országot hagyja ki, ahol az emberiség mindig kiköt. És ahányszor az emberiség odaér, azonnal tovább tekint, és, egy még jobb országot látva, újra vitorlát bont. A haladás az Utópiák megvalósítása.

– Oscar Wilde

A map of the world that does not include Utopia is not worth even glancing at, for it leaves out the one country at which Humanity is always landing. And when Humanity lands there, it looks out, and, seeing a better country, sets sail. Progress is the realization of Utopias.

Persze az utópiáknak is megvan a maguk veszélye. Sajnos a disztópikus fantáziák sem alaptalanok, és mindig lesznek fanatikusok, akik egy magasztos ideál megvalósításáért hajlandóak lesznek megborítani másik hármat. De ez nem mentség az alól, hogy egyáltalán álmodjunk a szebb jövőről. Manapság pedig pont ezt adjuk fel sokan – jelentős trend a beletörődés, és még akik ficeregnének, azok is csak szűkre beszabott keretek között. Már nem is merünk nagyban gondolkozni?

A reklámok, az állandó fogyasztás, a szenny kaják, az értelmetlen munkák, és hasonszőrű társaik leszívják az életenergiánkat, utána meg csak a tüneti kezelések maradnak orvosok, diéták és terapeuták formájában. Vagyis egy másik bizonyos szemszögből itt vagyunk a disztópiában – sajnos egyáltalán nem olyan messze Huxley vagy Orwell aggodalmaitól, mint kéne.

És mielőtt elkényeztetett panaszkodással vádolnának: senki nem mondja, hogy most nem “jó”. Pláne a múlthoz képest. Csak azt mondjuk, hogy egyes aspektusok túl jók, míg mások hanyagolásra kerültek, és ez kezd visszaütni. A kapitalizmus és a hihetetlen technológiai ugrások miatt sokáig megtehettük, hogy egy kb. politika és ideológia-mentes, semleges technokrácia hátán fejlődtünk fel a tejjel mézzel folyásig. De ha innen tovább akarunk lépni, ahhoz megint politika és ideológia kell majd. Álmodni egy jobb világról.

Nem egy kész Utópiára kéne vágynunk, hanem egy olyan világra, ahol élénk a képzelőerő és a remény.

– Bertrand Russel

It is not a finished Utopia that we ought to desire, but a world where imagination and hope are alive and active.


15 órás munkahét

John Maynard Keynes azt jósolta 1930-ból, hogy 100 éven belül mind csak 15 órát fogunk dolgozni hetente. És hogy a jövő legnagyobb problémája az lesz, hogy mit is fogunk kezdeni azzal a rengeteg szabadidővel. De már 150 évvel Keynes előtte is ott volt Benjamin Franklin, aki napi 4 órát emlegetett. Vagy John Stuart Mill a szabadidő kultúrájával – miszerint minél visszább kell tolni a munka kötelezettségeket, hogy helyette a művészetek és a tudományok haladhassanak.

A mostanában sztenderd napi 8 óráért is meg kellett küzdeni, mert a munkáltatók természetesen ellenálltak. De csak kellett valaki, aki bevezeti, és utána a többiek is meglátták, hogy van ennek értelme. A pihent, elégedett, szabadidővel rendelkező munkás a kevesebb időben is produktívabb. És mellette van ideje/pénze költeni is a gazdaságba. Ez pedig látszólag megalapozott egy haladásirányt.

Hihetetlennek hangozhat, de tényleg volt egy időszak, amikor annyira előre elkönyveltnek tűnt, hogy mára már ilyen maximum tizen-órákat, vagy heti 1-2 napot, vagy a túl-automatizálás miatt egyáltalán nem is fogunk dolgozni, hogy mindenki a túlzott unatkozáson aggódott. Kell majd a pszichológia, hogy segítsen megbirkózni. Meg hogy a semmittevés majd immoralitáshoz és bűnhöz vezet. De a 80-as évek környékén mintha valahogy elfeledkeztünk volna erről a trendről.

A munkahetek csökkenése élesen megállt (vagy akár vissza is fordult). És a feminista mozgalom egyik igencsak megkérdőjelezhető “sikere”, hogy ha az egyén helyett a családot nézzük, akkor pláne nőtt a kötelezettség. Mert az persze oké, hogy a nők is dolgozHASSANAK – de az már kevésbé oké, hogy ennek örömére egyből olyanná vedlett át a gazdaság, hogy gyakorlatilag dolgozniuk is KELLett. Vagy mondjuk ha ők dolgoznak, akkor helyettük a férfiaknak ne kelljen? Hát az se jött be.

Nagyanyámnak nem volt szavazati joga, anyámnak nem volt fogamzásgátlási lehetősége, nekem meg időm nincs.

– Mirjam Schöttelndreier, humorista

My grandma didn’t have the vote, my mom didn’t have the pill, and I don’t have any time.

További gond, hogy a “sztenderdnek” nevezett 8 órába a modern technológia miatti állandó elérhetőséget bele se számoltuk. Asimovnak annyiban igaza lett, hogy a pszichológusoknak rengeteg munkájuk lesz a munka miatt – de nem azért, mert halálra unjuk magunkat, hanem mert halálra dolgozzuk magunkat.

Az idő pénz – és habár először még nőhetett egyszerre a szabadidő és a fogyasztás, mostanában csak a fogyasztás nő. Ez az egyik leggyakoribb érvelés is a munka csökkentése ellen: össze fog omlani az életszínvonalunk! Jajj nekünk! De ahogy pár, egyelőre elszórt és majdhogynem véletlen kísérlet mutatja, még gazdaságilag sem rossz a 6 órás munkanap, vagy a 3 napos hét.

Nem is az a kérdés, hogy mit oldana meg a kevesebb munka, hanem az, hogy mit nem?!

  • Kevesebb stressz (számtalan kutatás mutatja, hogy aki kevesebbet dolgozik, az elégedettebb az életével);
  • Kevesebb káros anyag kibocsátás (a kevesebb felesleges termelés miatt);
  • Kevesebb baleset (a kevesebb hosszú műszak, kiégés és túldolgoztatás miatt);
  • Kisebb munkanélküliség (ha mondjuk egy állás részidőben több embert is kiszolgálna);
  • Valódi férfi/nő egyenlőség (ha így jobban jutna idő/energia a háztartási munkák osztására is);
  • Aktívabb idős populáció (akik így dolgozhatnának, ha akarnak, és ezzel levennének a fiatalok válláról, nem pedig a fiatalok fulladnának a munkába míg a dolgozni akaró időseket senki nem alkalmazza).

Gyakorlatilag ez is egyfajta vagyon újraelosztás, csak most időben. És a felmérések félreérthetetlenül mutatják is, hogy mélyen belül igen, légyszi, ezt akarjuk! Még akkor is, ha az esetleg valamekkora életszínvonal visszaeséssel járna. Azt nem mondja senki, hogy ne legyen semennyi munka, mert pszichológiai szempontból valóban fontos, hogy legyen – és hogy idős korban is hasznosnak érezzük magunkat, a társadalmi kollektíva részének, stb. De ne ennyi! Közel se ennyi!

Ehhez pedig először kultúra változás kell. Legyen vége annak, hogy villogunk a kiégéssel. Nem tudom, ki ismerős a “grindset” vagy a “struggle porn” kifejezésekkel, de sajnos mostanában inkább az a divat, ha valaki annyira tekeri a kis hörcsögkerekét, hogy közben majd’ elkopik.

A munka az olyanok mentsvára, akiknek nincs jobb dolguk.

– Oscar Wilde

Work is the refuge of people who have nothing better to do.

Legyen ehelyett közös cél és vízió, hogy tovább csökkenjen a munka. Ez feladja majd a leckét, mert A) el kell hinni, hogy lehetséges; B) meg kell tanulni nem lustaságként tekinteni rá; és C) nyilvánosan fel kell vállalni, hogy igazából tényleg ezt szeretnénk! Ideje leválasztani magunkat a protestáns moralitástól, hogy majd akkor semmirekellők leszünk, csak TV-zünk, lopjuk a napot, stb.

Ha majd a mentalitás és a közvélemény nagyobb egyetértésbe kerül, onnantól jöhet a politikai támogatás. Meg persze újra előkerülhet az oktatás szerepe, hiszen akkor majd egyre hangsúlyosabb lesz, hogy a munkaerőpiac mellett az életre készítsen. De ezek már csak a vonzatok – először hinnünk kell, hogy ez egy lehetséges, emberséges jövő.


Ingyen pénzt mindenkinek!

2009-ben a britek egy “radikális” kísérletre szánták el magukat. Feltűnt ugyanis nekik, hogy mindössze 13 Londoni hajléktalanjuk kb. évi 400,000 fontba kerültek az államnak rendőri/jogi/szociális költségekben. Ehelyett úgy döntöttek, mi lenne, ha mindegyikük kapna 3000 fontot, bármiféle kötöttség nélkül? Csökkentené-e ez vajon az összkiadást?

Még magunknak a kísérletben részt vevő szociális munkásoknak sem voltak nagy elvárásaik – mert biztos majd elverik drogokra, piára, és ilyesmikre. Ezután volt csak igazán meglepő, hogy átlagban kb. 800 fontot költöttek egy év alatt a 3000-ből, és ennek ellenére is 9-nek fedél került a feje fölé. Ha pedig eltekintünk a “fedéltől”, mind úton voltak valami jövő és cél felé, legyen az kertészkedés, főzési kurzus, stb. Elkezdték rendbe tenni az életüket, na. És ez az egész, a munkások bérével együtt is csak kb. 50 ezerbe fájt az államnak a rendszeres 400 ezer helyett. Az adatok fényében még a híres The Economist magazinnak is be kellett ismernie:

A leghatékonyabban talán úgy költhetünk pénzt a hajléktalanokra, ha odaadjuk nekik.

The most efficient way to spend money on the homeless might be to give it to them.

Valamiért úgy vagyunk vele, hogy a szegények nem tudnak jól bánni a pénzzel. Elvégre ha nem így lenne, akkor nem lennének szegények, nem? És oké, segítünk mi rajtuk, de csak indirekten, rengeteg papírmunkával, feltétellel, ellenőrzéssel, és munkába visszakergetéssel. Az “aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondást még nem sikerült hátrahagyni, mert hát az ingyen pénz lustává tesz.

Kivéve hogy a tapasztalat NEM ezt mutatja. A britek mellett ott a GiveDirectly vagy az Ugandai kormány is, akik ilyennel próbálkoznak – és megy. Az adatok léteznek, és a feltétel nélküli, ingyen pénz korrelációi: visszaesés a bűnözésben, a gyermek halandóságban, az alultápláltságban, a tinikori terhességekben és az iskolakerülésben; míg jelentős haladás az akadémiai teljesítményben, a gazdasági növekedésben és a nemek közti egyenlőségben.

Se nem halat adunk, se nem horgászni tanítunk – inkább pénzt adunk, és onnan majd mindenki magának megoldja. Mert ha hisszük, ha nem, a szegények szükségleteivel kapcsolatban maguk a szegények a legnagyobb szakértők.

Az a nagyszerű a pénzzel kapcsolatban, hogy az emberek azt vehetnek belőle, amire szükségük van – olyasmik helyett, amikre önjelölt szakértők szerint van szükségük.

The great thing about money is that people can use it to buy things they need instead of things that self-appointed experts think they need.

Mellesleg: a kísérletek 82%-ában az alkohol vagy dohány fogyasztás nem hogy növekedne, de csökken – mert mondjuk nem kell annyi azonnali élvezet által ható figyelemelterelés, ha az élet már nem annyira szar? Sőt, amikor kimondottan alkoholistáknak, drogosoknak és bűnözőknek adtak ingyen pénzt, azok is nagyrészt élelemre, ruhára és gyógyszerre költötték. Innen jön tehát Bregman utópia szemléletének második fele: nem csak ingyen pénzt, de mindenkinek! Minden feltétel nélkül! Ne legyen ilyen, hogy megérdemli-e, vagy hogy mire költi. Ez egy alapvető élhetési jog(gá kéne hogy váljon).


Hajléktalanság és 3. világ, mondhatnánk. De hogyan viselkedik az UBI egy modern környezetben? Nyugalom, erre is van már példa.

Egy Mincome nevű kísérlet során egy kiválasztott Canada-i kis községben bevezették, hogy senki nem eshet a szegénységi határ alá. És igen, ez még valamennyire feltételes, mert a határ feletti háztartások nem kaptak, de még így is ez az eddigi legnagyobb basic income kísérlet. Csak aztán a politika beleszólt, és hirtelen nem hogy a folytatására, de az addigi eredmények kielemzésére sem maradt keret.

És mit csinál ilyenkor a vezetői réteg? Nem kis mértékű előítélettel elkönyvelték, hogy nyilván nem volt sikeres, mert bármi ilyesmi hogy is lehetne. Szóval minek még költeni az elemzésre, ami majd úgyis ezt fogja mutatni.

Így porosodtak a kísérletből származó akták – egészen amíg egy kutató 30 évvel később elő nem kereste őket, és a saját szakállára neki nem esett az elemzésnek. És lássunk csodát, a Mincome sikeres volt. Attól féltek, hogy az emberek majd nem dolgoznak, és nagy családokat vállalnak. Ennek pont az ellenkezője történt: későbbi házasság, kevesebb gyerek, tovább iskolában maradás, és összességében alig pár százalékkal kevesebb munka. Plusz kimutathatóan egészségesebbek lettek a kevesebb kórházi látogatás és a kevesebb mentális probléma alapján.

Mi több, hasonló kezdeményezések az USA-ban is feltűntek, hasonló eredményekkel. De, hasonlóan, a politika ott is elbaltázta. Részben inkompetencia, részben telhetetlenség, részben egy statisztikai hiba, ami szerint a válások 50%-kal nőttek – amiről később kiderült hogy hibás, de addigra az ötlet jó hírének már mindegy volt.

Azóta pedig a közvélemény is sokkal inkább ellene fordult. Mint minden utópia, az UBI is ugyanazt a három ellenérvet kapja:

  • Lehetetlen (vagyis, nincs rá keret): Nope, közgazdászok számításai szerint gyakorlatilag minden fejlett országnak beleférne a költségvetésébe, ha akarná. A kusza segélyformák és az azokat fenntartó infrastruktúra költségén szinte elfutna az egész, a maradékot meg a hadászat, vagy a luxus vagyonok megadóztatósa simán kitenné.

  • Veszélyes (vagyis, nem maradna munkaerő): Nope, mint láttuk, sehol nem ez volt a reakció. Talán a művészek (akiket Bertrand Russel szerint “életükben lenézünk, haláluk után pedig magasztalunk”) elfordulnának a fizető munkától, de az is munka lenne a társadalom érdekében. A többiek pedig dolgoznának, csak végre olyasmit (és annyit, és akkor), amit/amennyit/amikor szeretnének.

  • Perverz (vagyis, disztópiába fog torkollani): Nope, épp hogy egy sokkal egyszerűbb, nyíltabb, és igazságosabb rendszer lenne, mint amik most vannak. Kell annál perverzebb, mint ami napjainkban egy ösztöndíj megpályázásához, vagy épp egy segélykérelem elbírálásához kell?

Minden utópia ugyanezeket a bírálatokat kapja – egészen addig, amíg be nem következik, mert onnantól egyből tökre magától értetődőnek tűnik. Legyen hát az UBI a “haladás osztaléka”, amire a kapitalizmusnak amúgy is törekednie kellett volna. Lehet, hogy most még science fiction-nek hangzik, de hát az összes optimista ötlet fantáziaként kezdi a pályafutását…

A jövő célja a teljes munkanélküliség, hogy játszhassunk.

– Arthur C. Clarke, sci-fi író

The goal of the future is full unemployment, so we can play.


Érték-követő adók

A sztrájk megéri – ha olyan munkát végez az ember, amire a társadalomnak tényleg szüksége van. Lásd a New York-i kukások 1968-as tüntetését, ami 6 nap alatt térdre kényszerítette a várost, vészhelyzetet hirdettek, és pár nappal későbbre érdekes módon asztalhoz ült velük a vezetés.

Viszont egyre többen végeznek olyan látszat “munkát”, aminél fel sem tűnne a sztrájk. Ez szerintem nem is egy rossz kritérium arra, hogy mennyire vagyunk fontosak valójában. Példának lásd az ír bankárok 1970-es tüntetését, ami gyakorlatilag 6 hónap után sem ért el semmit. Persze valamiféle “pénzügyi szektorra” szükség volt, de ezt az emberek bizalmi alapon, saját pénzt “gyártva”, a cserekereskedelemnél épp csak fél fokkal kifinomultabban, de mégis megoldották maguk. Szóval a tanulság, hogy habár pénzügyi szektor kell, bankok annyira nem – a velük járó hatalmas bónuszok és költségek meg még kevésbé!

Nagyon nem mindegy, hogy értéket teremtünk, vagy csak átrendezzük a már létező értéket egyik zsebből a másikba. És ezután jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon miért az érték teremtőknek a legszarabb a fizetése, míg az átrendezőknek a legmagasabb? Ez valamilyen szinten vele jár a fejlődéssel: ahogy az alapvető dolgok egyre hatékonyabbak lesznek, úgy lesznek egyre olcsóbbak, és egyre kevesebb embert igényelnek, így kerülnek a többiek a szolgáltatási szektorba. Ennek az áramlásnak alaposan a végén járunk, de azt továbbra sem merjük elfogadni, hogy a munka nem feltétlen az élet közepe, és így a bullshit állások aránya egyre csak nőni fog.

Így lesznek az ellenőröknek is ellenőrei, és olyanok, akik az ellenőrök ellenőreinek készítenek műszereket. Az emberek igazi feladata az lenne, hogy visszamennek az iskolába és folytatják, amin addig gondolkoztak, mielőtt jött valaki és azt mondta nekik, hogy dolgozniuk kell a megélhetésért.

– Buckminster Fuller

So we have inspectors of inspectors and people making instruments for inspectors to inspect inspectors. The true business of people should be to go back to school and think about whatever it was they were thinking about before somebody came along and told them they had to earn a living.

Ne keverjük azokat a területeket, ahol koncentrálódik a pénz, azokkal a területekkel, ahol keletkezik a valós érték. Pont a tanárok, a rendőrök, a tűzoltók, az orvosok, az ápolók, stb. szenvedik el a megszorításokat csak azért, hogy a bullshit vonalon még jobban menjen a szekér. Vagy hogy több legyen a segélyrendszerre, amit ugye már láttunk, hogy miért értelmetlen.

Ehelyett ötlet: jobban meg kéne adóztatni azokat a szektorokat, ahol valódi érték nem terem. Hogy ezzel az igazán tehetséges és motivált embereknek meg is érje olyan helyre tenni az energiáját, ahol a többieknek is megéri. Nem csak nagyobb szelet jutna mindenkinek a tortából, de még konkrétan a torta is nagyobb lenne.

Ne csak kövessük a trendeket, teremtsük őket. Ha elkerülhetetlennek hisszük a jelenlegi status quo-t, akkor a jövőre is csak úgy tudunk majd tekinteni, hogy hogyan lehetne még jobban kijátszani a rendszert. És ha pillanatnyilag épp a lélektelen lobbistáknak vagy az egoista bankároknak áll jól a szénája, akkor akarjunk mi is azok lenni? Vagy esetleg elgondolkozhatnánk, hogy miből szeretnénk megélni, és aztán hogy hogyan lehetne azt is realisztikus megélhetési móddá tenni.


Nyílt határok

Hogy merünk mi rövid munkahétről meg ingyen pénzről ábrándozni, amikor még mindig van, aki éhezik és hajléktalan? Hát, emellett persze őket is igyekszünk felhúzni. Hogy az segélyekkel miért nem annyira megy, arra ajánlom a Diktátorok kézikönyvét. De ha még el is jut az emberekig a segély, akkor is ki tudja, hogy tényleg azok az ingyenes könyvek vagy élelem szállítmányok vagy miegymás segítettek.

Ehelyett: randomizált kutatást mindenhez! Legyen egy teszt csoport, egy placebo csoport, és lássuk, az adatok mit mutatnak. Ne csak tippelgessünk, hogy mi lesz a jó – próbáljuk ki, és aztán csináljuk azt, ami demonstrálhatóan működik. Persze ez nem mindig könnyű (infrastruktúra, kormány együttműködés, mérhetőség, stb.), de ez kéne hogy legyen az alap, nem csak a karosszékből filozofálni.

És ha már adat-alapú döntések: lehet, hogy az ingyenes könyvek hatását nem tudjuk, de a nyílt határokét annál inkább. Ha minden szabadon áramolhatna, a termékektől kezdve az emberekig, az 7 különböző tanulmány szerint is mindenkinek jót tenne. Nem csak a szegényeknek, de nekünk is a fejlettebb vidékeken. Az országokon belüli egyenlőtlenség (amit eddig sirattunk, és persze durva) eltörpül a globális egyenlőtlenséghez képest, mert a lakhelyünk nagyban meghatározza a kereseti képességünket.

Ezt mindig visszadobja a fejlett világ, mert:

  • Jajj, elveszik az állásunkat – nope, kimutatható, hogy mindenkinek jobb lesz;
  • Jajj, alánk vágnak, és kevesebb lesz a mi bérünk is – nope, megint csak: kimutatható, hogy mindenkinek jobb lesz;
  • Rajtunk ragadnak – nope, a határok erőszakos betartatása pont ahhoz vezet, hogy kevésbé mennek vissza;
  • Ingyenélők, nem járulnak hozzá – nope, átlagosan több adójövedelmet produkálnak, mint a belföldi lakosok. Meg persze az is vicces, hogy egyszerre félünk attól, hogy túl lusták, és hogy elveszik az állásunkat.

Itt persze egyszerűsítünk valamennyire. Nincs figyelembe véve az integrációs hajlandóság, a kulturális különbségek, a vallási háttér, stb. De azt nem is mondta senki, hogy nehézségek nélkül menne az átállás. Azt viszont mondjuk, hogy hosszú távon mindenkinek megérné. Ahogy Joseph Carens, a nyílt határok egy vezető szószólója már 1987-ben megfogalmazta:

A szabad migráció talán nem azonnal elérhető, de egy olyan cél, ami felé törekednünk kellene.

Free migration may not be immediately achievable, but it is a goal toward which we should strive.


Az automatizálásról

Ahogy az igásló elvesztette az állását, úgy fogjuk mi is. A technológiai fejlődés kb. elkerülhetetlen, hiába félünk tőle, vagy hibáztatjuk a munkánk automatizálásáért. És ez idővel a diplomásokra is ugyanúgy érvényes lesz/lehet, mint a látszólag egyszerűbben gépiesíthető szakmákra! Szóval hiábavaló azon siránkozni, hogy bár ne lenne. Az igazi alternatíváink az UBI, vagy a széles körű munkanélküliség és a még élesebb egyenlőtlenség. Egyenlőtlenség, ami csak úgy megjegyezném, hogy napjainkban nagyobb, mint a rabszolgákra építő ókori Rómában! Tekintsük inkább ezt is egy nyomós érvnek az UBI mellett.

A jövő gyárában két alkalmazott lesz: egy ember és egy kutya. Az ember azért lesz ott, hogy etesse a kutyát. A kutya pedig azért, hogy ne engedje az embert a gépekhez nyúlni.

– Warren Bennis

The factory of the future will have only two employees, a man and a dog. The man will be there to feed the dog. The dog will be there to keep the man from touching the equipment.

Az automatizálástól való félelem persze nem újdonság. És mindig meg is nyugtatták a munkaerőpiacot azzal, hogy az új munkaterületek gyorsabban bukkannak fel, mint ahogy a régiek eltűnnének. Elvégre ma is olyan állásokkal vagyunk tele, amik nem hogy pár évtizede, de akár pár éve sem léteztek, nem?

Ez a trend azonban (sajnos?) visszafordulóban van: kb. az ezredforduló óta a produktivitás úgy nő rekord sebességgel, hogy közben az állások száma csökkenni kezdett. Ez gyanúsan egy második gépi forradalom. Csak nehogy mi legyünk a második ludditák, akik géprongálással és szabotálással akarják megoldani a munkájuk eltűnését.

Eddig ott voltak az új munkák, amik segítettek újra elosztani a fejlődés profitját a népesség között. Egyre egyenetlenebbül, tegyük hozzá – de valahogy azért mégis. Viszont ha nem lesznek munkák, mert mindent kiváltanak a gépek, akkor valahogy azért csak el kellene osztani a javakat.

Szóval, mit tehetünk? Rövid távon a magasan képzett munkaerő van a legkisebb veszélyben – részben talán ezért is hirdeti mindenki az oktatás fontosságát. De míg az első gépi forradalomnál elég volt az írástudatlan parasztokat olvasni tanítani, addig a mai fejlettségi szinthez (és a gyors változásokhoz) jelentősen több erőfeszítés kell. Mondhatjuk, hogy az alacsonyan lógó gyümölcsök már le vannak szedve. A jövő kulcsszava az újraelosztás lesz. Az időé (rövidebb munkahét), a pénzé (UBI), az adóké (munka helyett tőke alapon) és a lehetőségeké (nyílt határok)!

Ha nem vagyunk képesek elképzelni egy olyan világot, amiben máshogy mennek a dolgok, az csak a képzelőerőnk hiányára bizonyíték, nem a változás lehetetlenségére.

The inability to imagine a world in which things are different is only evidence of a poor imagination, not of the impossibility of change.


A szegénységről

Régóta ismert az erős korreláció a szegénység és a mentális betegségek között. De azt csak sejteni lehetett, hogy valóban van-e ok-okozati viszony – és ha igen, melyik az ok, és melyik az okozat. Ez pedig ugye nagyon nem mindegy, mert ha valaki a mentális problémái miatt szegény, akkor a pénz nem segít. Ha viszont a szegénysége miatt vannak mentális gondjai, akkor igen.

Erre a kérdésre ad választ az amerikai indiánok kaszinós bevételének szétosztása, ami gyakorlatilag egy modern, folyamatban lévő UBI előfutam. Ezt tanulmányozva pedig szépen kijött, hogy (lássunk csodát) a pénz segített a mentális gondokon. A kísérletben résztvevő diákok körében kevesebb lett a viselkedési probléma, csökkent az alkohol/drogfogyasztás, és javult az akadémiai teljesítmény (olyan szintre, ahol a “nem szegény” társaik átlaga szerint elvárható lenne). A géneken (vagyis, a mentális problémákra való hajlamon) nem lehet segíteni, de a szegénységen igen.

Mondhatjuk, hogy jó, oké, ezek a mentális problémák. De a szegények általánosságban is szarabb döntéseket hoznak, nem? Statisztikailag kimutatható, hogy több kölcsönt vesznek fel, kevesebbet fektetnek be, többet dohányoznak, kevesebbet edzenek, több alkoholt fogyasztanak, kevésbé egészségesen esznek, stb. És ez igaz is. De a fentiek fényében talán már sejtjük, hogy ez nem egy beégett személyiségjegy. Nem egy jellemhiba. Vagyis nem azért szegények, mert így viselkednek, hanem azért viselkednek így, mert szegények!

A valódi tettes nem az intelligencia, hanem a hiány mentalitás. A szegények hihetetlenül találékonyak tudnak lenni a rövid távú problémáik megoldásában. Ha egyszerűen szükségük van egy autóra, hogy be tudjanak járni vele a munkahelyre, akkor hitelt vesznek fel – hiába fizetnek rá rengeteget a kamatokon. És ha egyszerűen szükségük van élelemre, akkor akár lopni is képesek érte – hiába kockáztatják ezzel a jövőjüket. A hiány mentalitás extra opciókat fed fel az azonnali problémák megoldására, amik viszont cserébe a hosszú távot teszik tönkre. Ám amint beáll a hiány mentalitás, onnantól a fejben szinte csak a rövid táv létezik, a hosszú táv meg ott bassza meg.

Kb. olyan ez, mintha a gazdagok olyan számítógépek lennének, amiknek csak 1-2 programot kell egyszerre futtatniuk, míg a szegényeknek huszon-harmincat, mert folyton ott lebeg a fejük felett, hogy mi lesz vacsorára, vagy hogy lesz-e egyáltalán vacsorára valami. Vagyis a szegény ember nem azért hoz rosszabb döntéseket, mert hülye, hanem mert a szegénység kontextusában mások is olyan döntéseket hoznának (vagy legalábbis sokkal többen).

Hogy van-e erre kísérlet, kérdezhetnénk? Hát naná, hogy van. Véletlenszerűen válogatott embereket helyeztek egy váratlan kiadást szimuláló szituációba, miközben IQ teszteket töltettek velük. Egy kisebb kiadás esetén a gazdagok és a szegények kb. egyformán teljesítettek (mert az még mindkét csoportnak relatíve szívroham nélkül belefért volna a büdzsébe), viszont egy nagyobb kiadás mellett a szegények 13 ponttal kevesebbet teljesítettek. Tizenhárom! Ez megfelel egy teljes éjszakányi kialvatlanságnak vagy egy tartós alkoholizmusnak! Csak azzal, hogy elképzeltettek velük egy olyan kiadást, ami nem fér bele a költségvetésükbe.

Jó, és nem lehet, hogy csak pont véletlen “butább szegényeket” válogattak össze a nagyobb kiadást szimuláló tesztre? Öö, elvileg de. Tiszta szerencse, hogy egy nagyon hasonló kísérletet Indiai cukornád farmerekkel is elvégeztek, akik az év egyik részében gazdagok, a másikban pedig szegények (a tömbösített bevételük miatt). És (gondolom kitaláltátok) a szegény időszakukban ugyanazok az emberek is szarabbul teljesítenek a gazdag önmaguknál.

Erre csak még rátesz, hogy a segélyért vagy ösztöndíjakért folyamodás milyen bonyolult. Lehet, hogy ezzel azokat akarják elriasztani, akiknek nincs igazán szükségük a támogatásra, de helyette sajnos pont azokat riasztják el, akiknek a legjobban lenne – csak nincs mentális kapacitásuk ezzel is megbirkózni a minden egyéb bajuk mellett.

Az indián UBI elemzésből az látszott, hogy gyakorlatilag pénzt spórolt a közösségnek, ha beleszámolták a csökkent bűnözést, kórházi látogatást és iskolai évismétlésekből felszabaduló költségeket. Hasonlóan az Utah-i és a Holland “ingyen lakást a hajléktalanoknak” programok, amik olcsóbbra jöttek ki, mint amit addig az érintett hajléktalanokra költöttek rendőri/jogi/szociális költségekben (megint mint a brit kísérlet, ugye). Igazából a befektetett mennyiség duplája térült meg, és ez csak a kormány szemszöge, az egyén vagy a közösség gazdasága csak ráadás.

Mellesleg megjegyezzük: a “szegénység” relatív, és ez is az egyenlőtlenségre vezethető vissza. Az átlagos bevétel például egyáltalán nem korrelál a társadalmi problémákkal – egy relatíve szegény országban is lehet minden rendben, amíg az a szegénység egy bizonyos minimumon felül van. Mondjuk van mit enni, van hol lakni, van mit felvenni, ilyesmi. Viszont ha a társadalmi egyenlőtlenséget vetjük össze a szociális problémákkal, akkor egyből ott a szép lineáris korreláció! Valamekkora egyenlőtlenség nyilván szükséges és elvárható, de a modern világban túlságosan a ló másik oldalán vagyunk ahhoz, hogy ez számítson.

A szegénység nem a jellem hiánya, csak a pénzé.

Poverty is not a lack of character. It’s a lack of cash.


Az elkerülhetetlenségről

A 70-es évek USA-jában Nixon-ék látták a korábbi pozitív UBI precedenseket, és vészesen közel is kerültek egy változat megvalósításához. Erre jött a Speenhamland-i negatív precedens, ami megkérdőjelezett mindent, és visszaerősítette a “lusta szegények” sztereotípiát. Végül csak úgy sikerült (volna?) áthúzni a javaslatot, ha munkához kötött. Ez a narratíva-fordulat viszont idővel a teljes rendszer megvetéséhez vezetett, mert az emberek fejében az rakódott le, hogy csak az szorul segélyre, aki nem dolgozik rendesen, és ez milyen gáz már.

A Speenhamland riport egyértelműen elítéli az 150 évvel korábbi, angliai UBI kísérletet. És amint megszűnt, a riport állítása szerint az embereknek egyből helyrejött a morális és gazdasági érzéke, eltűnt a lustasága, és újra hasznos tagjai lettek a közösségnek. A baj csak az, hogy modern történészek szerint a riport nagyját már bármilyen visszajelzés gyűjtése vagy adatok elemzése előtt megírták, az elit véleménye szerint. Mai szemmel nézve teljesen elfogadhatatlan a benne lévő ok-okozati viszonyok tudományossága, a következtetések általánosíthatósága/validitása, stb. De a Mincome-os adatokkal ellentétben (amik helyesen lettek feldolgozva, még sincs szinte semmi hatásuk), itt a szemfényvesztésnek is erős hatása lett másfél évszázaddal később, amikor kisiklatta Nixon UBI kezdeményezését.

Nixon visszafordult, Carter már bele sem fogott, Clinton pedig visszaállította a segélyezést olyan szintre, ahol újra szívességként kezelték, nem jogként. Megint az egyén morális fejlesztése lett a cél, mint ahogy a Speenhamland-i elit is fröcsögte, és ez most is tart. És nem csak Amerikában…

Ahol találni szegényeket, ott mindig lesznek olyan nem-szegények is, akik a szegények kulturális alsórendűségén és életképtelenségén elmélkednek.

– Matt Bruenig

Anywhere you find poor people, you also find non-poor people theorizing their cultural inferiority and dysfunction.

De pontosan ilyenkor kell emlékezni, hogy ennek nem feltétlen kellett ám így történnie! Ugyanilyen lehetetlennek tűnt a női egyenjogúság, vagy a rabszolgaság eltörlése is, amíg be nem következtek.


A mérőszámokról

A társadalmi jólét de facto szabványa napjainkban a GDP, vagyis a Gross Domestic Product, az éves termékek és szolgáltatások összértéke. Ám ez egy csomó mindent nem számol! Hol számít például, hogy tiszta-e a levegő? Hogy mennyi az önkéntes/jótékonysági munka? Hogyan megy a gyereknevelés? Közösség építés? Akár bármiféle “fekete” munka, ami után nincs papírnyom?

Illetve: hol számít, hogy haladunk? Mert a technológiai fejlődés nem csak jobbá, hanem olcsóbbá is teszi a készülékeket. Ha ugyanannyit vennénk, mint tavaly, akkor is haladtunk volna, de a GDP nem hogy nullán lesz, hanem vissza is esik.

Nagyon vigyázni kell tehát, hogy milyen metrikára optimalizálunk, mert onnantól kezdve, hogy csak egy számra fókuszálunk, hatalmas faszságokra is hajlandóak leszünk, ha az épp növeli a számot egy kicsit. Hirtelen a dugók, a drogok, és a félrekefélés mind nagyszerű dolgokká válnak, mert csak úgy hajtják a vizet az olajvállalatok, a gyógyszercégek és a válóperes ügyvédek malmára. A mentális betegségeket egyből jobb lesz kezelni, mint megelőzni, mert az növeli a GDP-t – ugyanez az elhízásra, a környezetszennyezésre, a bűnözésre, stb. Kis túlzással mondhatni, hogy az egyik nap azért ássuk a gödröket, hogy másnap legyen mit betemetni.

Azt azért nem mondjuk, hogy a GDP halva született ötlet. Még most is kb. jól korrelál az általános jóléttel azokon a helyeken, ahol továbbra is az ételhiány miatt vannak éhezők és a házhiány miatt vannak hajléktalanok. És azt is jól mutatta, hogy ki mennyire háborúzhat – mert olyankor bizony tényleg nem árt kölcsönöket felvenni, extra robotban dolgozni, és akár egy kis környezetszennyezést is beáldozni a győzelemért. Viszont napjainkban, ahol béke van, és a gazdagság megüt egy bizonyos szintet (nevezzük ezt a “fejlett világnak”), ott a GDP egy borzasztóan perverz és káros metrika! Csak nyomja és nyomja a fogyasztói társadalmat, a boldogságot/biztonságot/egészséget/jólétet viszont annál kevésbé.

Minden kornak kell egy saját metrika. A 18. századnak ott volt a betakarított termés mennyisége. A 19. századnak ott volt a vasúthálózat hossza vagy a szénkitermelés mértéke. A 20. századnak ott volt a GDP. De most már a 21. század van, és illene a fejlődési metrikánkat is ehhez igazítani!

Milyen alternatívák léteznek? Egynek ott van például a boldogság index – de hát az se igazán realisztikus, hogy mindig boldogok legyünk, bárhogy is mérjük. Az “egyszer lent” fázisok is részei az életnek. És különben is, elégedetlenség hiányában semmi nem hajtana előre, a következő utópia felé. Lehetőségek még a Genuine Progress Indicator, az Index of Sustainable Economic Welfare, vagy a Human Development Index, de a szerző ezekkel szemben is szkeptikus egy kicsit, mert nem nagyon lehet egy számra visszavezetni a jólétet. Ami jobb lenne, az egy csokornyi metrika, amiket együtt nézünk. Illetve maga a számokra koncentrálás önmagában is lehet gond – annak a jele, hogy elvesztettük a víziónkat. Nem tudjuk, merre akarunk haladni, ezért tapogatózunk, és mérjük, hogy jobb lett-e, amerre léptünk. Vagyis a legjobb (bár eléggé megfoghatatlan) metrika talán az lenne, hogy milyen közel járunk a legközelebbi utópiához…


Utópikus gondolkodás

A kognitív disszonancia egy nagyon veszélyes jelenség. Bregman példának az 1954-es Chicago-i világvégét hozza fel, ami csak még erősebbé tette a szekta hitét, miután nem történt meg. Mert hát ha a világ ütközik a mélyen dédelgetett nézeteinkkel, akkor hajlamosak vagyunk inkább a valóságot újrakalibrálni, mint a nézeteinket felülvizsgálni.

És mielőtt legyintenénk, hogy ez csak az idióták mentsvára, vigyázzunk az ítélkezéssel: ehhez nem kell ám hülyének lenni! Sőt, az intelligensebb embereknek több mentális eszközük van védeni a nézeteiket, legyenek azok bármekkora faszságok. Vagyis az emberi haladás nyilván ott lesz a legnehézkesebb, ahol a legberögzültebb nézeteket kell kibillenteni.

Szóval akkor hogyan is lehet ezt megtenni? A történelmi példák fényében az ilyesmi legtöbbször sokkszerűen következik be. Amikor már akkora a nyomás az előző rendszer hibái miatt, hogy egyszerűen rákényszerülünk az újragondolásra. Csak hogy egy ilyen túlterhelődés eléggé kiszámíthatatlan és tervezhetetlen. Plusz, ilyenkor akár még jobban beleragadhatunk a régi hiteinkbe is, kb. azokba kapaszkodva a krízis közepette (lásd 2008-as banki összeomlás, amióta minden ugyanúgy megy).

Ezért fontos, hogy milyen alternatív gondolatok – öö, mondjuk úgy, “hevernek” a közelben. Mert ha nincsenek, akkor egyre inkább a technikai, hétköznapi, elkerülhetetlennek hitt problémák megoldásán fogunk agyalni ahelyett, hogy egyáltalán megkérdezzük magunktól, hogy ezt kéne-e csinálni. Hogy nem abszurd-e, ami most van?

Viszont az ilyen alternatív ötletek elültetéséhez és felhasználható fázisba nevelgetéséhez jelentős mennyiségű idő kell ám. Idő, meg persze egy valagnyi nyitott elméjű, kitartó, és kimondottan “utópikus” gondolkodású ember. Ettől lesz olyan fontos a szebb jövő képét már jó előre megfesteni, táplálni, és terjeszteni. Hogy amikor beüt a krízis, legyen alternatíva!


Összefoglalás

Hú, ez megint jó húsos lett. És a háttérben meghúzódó piaci és szociális összefüggésekbe még így sem mélyedünk bele igazán – ami nem is baj, mert azokat a részeket valószínűleg úgy sem érteném. A konkrét törvényalkotáshoz szükséges szintű letisztultságról szintén szó nincs. De szerintem ez nem is volt cél.

Cél volt viszont, hogy példákat lássunk egy pár látszólag nevetségesen optimista, naivan utópisztikus gondolatra. Kevesebb munka, ingyen pénz, érték- és egyenlőség-központúbb adóztatás, nyílt határok… És habár korlátozott hatáskörben, illetve korlátozott számban, de bizony mindnél láthattuk, hogy akár a gyakorlatban is működhetnek. A körülöttük keringő tévhitek pedig gyakran tök indokolatlanok.

Ezzel pedig eljutunk a könyv legfőbb céljához: hogy egyáltalán merjünk már álmodni! Akinek ez kézzelfogható adatok vagy próbakísérletek nélkül nem ment, az most kapott némi muníciót. És ha ezek csak egy kicsit is továbblökdösik a köztudatot az “Á, olyat nem lehet!” felől a “Vajon olyat nálunk hogyan lehetne?” felé, akkor szerintem a nehezén túl is vagyunk.