A keményebb munka önmagában nem lesz elég – nem ártana jól is érezni magunkat közben. És ezt nem csak azért ám, hogy kellemes legyen. Azért, mert kísérletekkel igazolható, hogy a jó érzések fejlesztik a kreativitásunkat, növelik az ellenállóképességünket és kiszélesítik az érzékelésünket (vagyis több infót veszünk észre és dolgozunk fel). Egy konkrét problémát például kimutathatóan nagyobb arányban oldották meg azok, akik cukorkát kaptak előtte, pedig az elején véletlenszerűen válogatták szét a csoportokat.

Sőt, a jó érzések még a negatívak oldására is jók lehetnek – mint mondjuk abban a kísérletben, ahol először mesterségesen felzaklatták a résztvevőket, és aztán különböző hangulatú filmeket nézettek velük, miközben mérték, hogy milyen gyorsan állnak vissza az alapállapotba. Tippelhetünk, hogy a pozitív film volt-e a győztes.

Vagyis már a legelején visszhangozzuk Shawn Achor tanulságát: a jó érzések vezetnek a sikerhez, és nem a siker a jó érzésekhez. Ezt a témát boncolgatjuk ma egy kicsit tovább Ali Abdaal - Könnyen, jól, hatékonyan (eredetileg Feel Good Productivity) című könyve segítségével, ahol egy valag hasznos tippet kapunk a jóleső produktivitáshoz, három kategóriába osztva:

  • Először jönnek az energiaforrások, amik megadják a lökést, hogy csináljuk a dolgunkat,
  • Aztán jönnek a blokkoló tényezők, amik általában az útba állnak – és hogy hogyan birkózhatunk meg velük, és
  • Végül jön a 3 típusú kiégés, és hogy mit kezdjünk velük, hogy hosszú távon is fenntartható legyen a produktivitásunk.

Vágjunk is bele!


Energizálás

Az első szekcióban azt nézzük meg, hogy hogyan töltődhetünk fel energiával és lelkesedéssel – aminek következtében szinte nem is tudunk majd nem haladni a dolgainkkal.

Játék

Richard Feynman amerikai fizikus azért szerezhetett Nobel díjat a kvantum-elektrodinamika területén, mert egy kiégése során megengedte magának, hogy bármivel foglalkozzon, és “csak úgy” eljátszott a pörgő tányérok ötletével. És akad még számos Nobel díjas, aki saját bevallása szerint is csak “játszadozott” valami területtel, és jé, mi esett ki belőle. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy a komolyság jelentősen túlértékelt. Sokkal jobban járnánk, – a kiégés ellen, de konkrétan a produktivitásunk szempontjából is – ha játékosabban állnánk hozzá a világhoz.

Az elsődleges dolog, amit ennek érdekében tehetünk: találjunk kalandokat a mindennapjainkban! Abdaal (nagy World of Warcraft játékosként) azt javasolja, hogy találjuk meg a “class”-unkat (legyen az gyűjtő, versenyző, felfedező, alkotó, mesélő, bohóc, rendező, sportoló vagy bármi más). Egyszerűen merjük követni a kíváncsiságunkat és keressük meg, hol a móka.

Emlékezni rá, mi is az a játékosság, és aztán beépíteni a mindennapjainkba – valószínűleg ezek a legfontosabb hozzávalók egy kiteljesedett élethez.

– Stuart Brown, pszichológus

Gyakorlati tippként felmerül egy “varázs” post-it cetli használata, ami periodikusan emlékeztethet a saját felelősségünkre a játékosság megtalálásában. Elég, ha egyetlen kérdés/mantra áll rajta: “Hogy nézne ez ki, ha jó móka lenne?” Ami tulajdonképpen a Mary Poppins-ból származó híres idézet, egy kicsit letisztítva: “Minden elvégzendő munkában van egy szeletnyi móka. Ha ezt a mókát megtaláljuk, akkor a munka egyből játékká változik.” Így hátha sikerül a folyamatot élvezni, nem az eredményét (lásd Flow).

Egy másik hatásos stratégia, ha lejjebb rakjuk a metaforikus lécet. Ami közvetlenül a stresszt oldja ugyan, de ezáltal közvetetten mégis a játékosságot segíti elő. Ehhez viszont elengedhetetlen a kudarc átértelmezése (lásd Dweck). Például egy NASA-s kódolási kísérletben ha odaírták, hogy “a rossz válasz mínusz 5 pont”, akkor a résztvevők fele annyit se próbálkoztak, és 16%-kal kevesebben oldották meg ugyanazt a feladatot.

Mi lenne, ha mi inkább úgy gondolnánk rá, hogy kapunk 5 pontot, csak mert próbálkoztunk? Ha valami nem jött össze a karrieres útkeresésünkben, az nem kudarc, hanem csak egy új adatpont. De ugyanez vállalkozásra, nyelvtanulásra, szociális kapcsolatokra – a próbálkozás a lényeg. Az őszinte beleélés és az erőfeszítés az, ami eredményt hoz. A menet közbeni komolyság pedig túlértékelt. Optimális esetben valahova a leszarom és a halálosan komolyan veszem közti arany középútra kéne belőni magunkat, ahol rendesen “odatesszük” magunkat, de attól kellően lazák maradunk.


Irányítás

A szekció címe eredetileg “power”, vagyis “hatalom”, de inkább olyan értelmében, mint “personal empowerment”. Vagyis nem több hatalmat akarunk, csak felismerni azt, ami már van. Azt viszont meg gyakorolni.

A szerző a Netflix példájával indít, miszerint a HR-hez való radikálisan más hozzáállásuk vezetett a sikerhez – ezzel rámutatva, hogy minket is mennyire meglódíthat, ha nálunk az irányítás. Fel kell ismernünk, hogy szabadok vagyunk olyanra formálni a teendőinket, amilyenre akarjuk, de cserébe akkor a felelősséget is vállaljuk, hogy azért egy adott cél felé haladunk általuk. Ez kb. a mikromenedzsment ellentéte – makro-menedzsment?

A gyeplő kézbevételéhez először is generáljunk önbizalmat, mert:

Ha elhiszed, hogy képes vagy rá, azzal már meg is tetted az első lépést afelé, hogy képes legyél rá.

Believing you can is the first step to making sure you actually can.

Lásd a hivatkozott tanulmány, ahol az önbizalomra kondícionált alanyok sokkal jobban teljesítettek, mint a kételyre kondícionáltak (pedig az elején itt is random osztották fel őket). Ha kell, szó szerint hype-oljuk fel magunkat, mert a pozitív self-talk működik. Szinte semmi különbség aközött, hogy magabiztosak vagyunk, vagy magabiztosnak tettetjük magunkat. Kérdezzük meg magunktól, “Hogy nézne ki, ha magabiztosan csinálnám?” – és aztán csináljuk úgy.

Természetesen nem muszáj mindent egyedül, vákuumban. Ha már láttuk, hogy valaki másnak megy, akkor utána sokkal könnyebb elhinni, hogy nekünk is fog. Akár találjunk példaképeket, és beszéljünk velük (vagy aszinkron fogyasszuk valahogy a mondanivalójukat, khmmm, kacsintás). Ezzel tudat alatt – vagy akár tudatosan – felépíthetjük magunkban, hogy ha nekik megy, akkor nekem miért ne?

Az önbizalommal párhuzamosan azért fejlesszük a képességeinket is. És itt pont az lenne a hangsúlyos, hogy ne másokon keresztül, hanem a saját tetteinket keresztül. Csináljuk eleget, és akkor jobban fog menni – sőt, egyre magabiztosabbak leszünk, hogy legközelebb is menni fog. Sokat segíthet, ha képesek vagyunk folyamatosan kezdőként tekinteni magunkra, mert akkor nem lesznek olyan erősen elkönyvelt hiteink arról, hogy mi hogyan működik, és egyszerűen próbálkozhatunk (lásd Waitzkin és a kezdő hozzáállás).

Az is a képességeinket fejleszti, ha tanítjuk – mert azzal menet közben mi magunk is jobban megtanuljuk. Pláne ha kellően egyszerűen kell tudnunk elmagyarázni valamit. Na vajon ez a blog miért is létezik? Persze nem kell gurunak vagy megmondóembernek lenni – elég, ha útmutató vagy kalauz vagy esettanulmány az ember gyereke. De az viszont meg lelkifurka nélkül lehet, és legyen.

Aki tanít, az tanul.

– Seneca

Qui docet discit.

És ha már megvan az önbizalom és a szaktudás is, akkor vállaljunk felelősséget a munkánkért. Tudjunk különbséget tenni a külső vs. belső motiváció (avagy, angolosan, a must vs. have to) között. Amikből ugye a belső adja a nagyobb (és tartósabb) löketet. A belső motiváció egyik legfőbb alapanyaga pedig az autonómia – vagyis hogy a mi kezünkben az irányítás. És szinte mindig több irányítás van a kezünkben, mint elsőre gondoljuk.

Ha a “mit” nem is opcionális, a “hogyan” legtöbbször igenis az. Attól, hogy nincs teljes szabad kezünk, még ne csapjunk durcásan az asztalra, hogy “Ááh, akkor mindegy”! Irányítsuk azt, amit tudunk, és egyből motiváltabbak leszünk abban is, amit nem irányíthatunk. Gondoljuk végig, hogyan tudnánk változtatni a szemléletmódunkon, hogy a következő utat járjuk be:

Ezt kell csinálnom ⇒ azt választom, hogy ezt csinálom ⇒ ezt csinálHATom ⇒ abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt csinálhatom.


Emberek

Az utolsó energizáló tényező pedig az emberekkel való együttműködés. Ugye az önerőből sikeres ember mítoszát már korábban szétoszlattuk (lásd Arnie beszéde) – most csak azt tesszük hozzá, hogy másokkal a tetejébe menet közben is jobbnak élhetjük meg az utat. A szerző három tippet ajánl a hatékonyabb együttműködésekhez.

Egyrészt: találjuk meg a közegünket, és aztán férjünk hozzá ahhoz a közösségi zsenialitáshoz, ami egyedül lehetetlen lenne. Brian Eno szóhasználatával élve ez a “Scenius”, avagy Scene Genius. Vegyüljünk benne, mert bizonyos emberi kapcsolatok nagyon is energizálóak lehetnek a produktivitásunkra és a motivációnkra nézve. Tekintsünk az itteni emberekre bajtársként – nem kell, hogy zéró-összegű játék legyen az élet! Lehet úgy is “együtt” dolgozni, hogy mind kb. külön-külön dolgozunk, csak csapatmunkának érezzük. Nem egymás ellen dolgounk, és nem is csak úgy párhuzamosan egymás mellett, hanem együtt – akkor is, ha nincs a klasszikus “csoport feladat” módon felosztva a munka.

Másrészt: segítsünk másoknak – amivel, mellesleg, magunknak is segítünk. A mentorprogramok résztvevőinél konzisztens a visszajelzés, miszerint azért segítenek, mert attól ők maguk is boldogabbak, kiteljesedetebbek, energizáltabbak. Szóval “kövessünk el” bátran random kedvességeket, még ha csak puszta önérdekből is (lásd Emőke). Sőt, ez visszafelé is működik. Merjünk segítséget kérni, hogy rajtunk is (kicsit kevésbé random) kedvességet kövessenek el mások. Az ún. “Benjamin Franklin hatás” szerint így pont hogy jobb színben tekint majd ránk az, akitől segítséget kérünk – ha megfelelően kérjük, tranzakcionalitás helyett pozitívan, a véleményét értékelve, stb.

Harmadrészt pedig: inkább TÚL-kommunikáljunk, mint alul. Az ugye nem is volt kérdés, hogy az emberekkel való együttműködés alapja a kommunikáció. Itt most csak annyit mondunk, hogy valószínűleg több kell belőle, mint gondoljuk. Osszuk meg a jót is, és a rosszat is, mert ahogy (többek között) egy svéd közmondás tartja: “A megosztott öröm kettős öröm, a megosztott bánat fél bánat.”

Pozitív ügyben legyünk aktívak és konstruktívak. Negatív ügyben pedig legyünk nyitottak és objektívek. Na nem feltétlen “őszinték”, mert abban már az is benne lenne, hogy mi tudjuk az igazat, amit most megosztunk. A nyitottság sokkal jobban fedi, hogy megosztjuk a véleményünket – hogy mi hogy látjuk. Az objektivitással kapcsolatban pedig az a fontos, hogy ne szőjünk bele egyből ítéletet (lásd erőszakmentes kommunikáció).


Blokk-oldás

A halasztgatásból könnyen kibillent a motiváció – és még motiváció se kell, ha van kellő mennyiségű fegyelem. Abdaal viszont egy negyedik elemet is kapcsol ehhez a lánchoz: feloldani azt a blokkot, ami miatt egyáltalán halasztgatunk.

Gondoljunk csak bele. Ha el vagyunk akadva, és nem csinálunk semmit, akkor nem lesz semmi. Ha megpróbáljuk meggyőzni magunkat, hogy ez nekünk miért fontos, akkor majd lesz kedvünk, és csináljuk. Ha fegyelmezetten viselkedünk, és a nem akarás ellenére is megcsináljuk, akkor kedvünk épp nem lesz, de meg lesz csinálva. Ha pedig előbb megnéznénk, hogy miért vagyunk elakadva, akkor a gyökér ok megszüntetésével a halasztgatást és a motiváció/fegyelem szükségességét is megkerülhetnénk.

Egy szemléletes példához képzeljük el, hogy kavics van a cipőnkben futás előtt. Ha emiatt elhalasztjuk a futást, akkor nem futunk. Ha telepumpáljuk magunkat motivációval, hogy a futás még a fájdalom ellenére is mennyire megéri, akkor lesz lelkesedés, lesz futás, de fájás is lesz bőven. Ha fegyelmezettek vagyunk, akkor leszarjuk a lelkesedést, megcsináljuk a futást, és közben szétdaráljuk a lábunkat. A blokk-oldás esetében pedig elgondolkozunk rajta, miért is fájna a futás – aztán kivesszük a kavicsot a cipőnkből, és mehetünk fájdalommentesen futni.

Na valami ehhez hasonló jön most. A játék/irányítás/emberek energizátorai arra jók, hogy hajtsanak. A blokk-oldók meg arra, hogy eltüntessék az akadályokat az útból.


Láss tisztán!

Ha nem tudjuk pontosan, hogy mit kellene csinálni, akkor sokkal kisebb az esélye, hogy nekifogunk. Túlbecsüljük, mennyire rosszul sülhet el; minden apró negatívumra rá-zoom-olunk; a megnyugtató, pozitív jelekre már nem marad figyelmünk; és inkább elhalasztjuk a döntést, így nem is változik semmi. Konkrétan létezik a szociológiában a bizonytalanságtűrés, mint metrika – és van, aki alapból jobban bírja. De ettől bárki csökkentheti a bizonytalanságot, hogy kisebb tűrésérték mellett is produktív lehessen. A megoldás: kérdéseket teszünk fel magunknak.

Az első kérdés: Miért? Nem kell tudni, hogy pontosan milyen lépések várnak ránk; azt kell tudni, hogy miért akarunk egyáltalán belefogni. Vegyünk példát a katonai parancsnokok stratégiájáról, akik nem feltétlen azt mondják meg, hogy mit csináljanak a katonák, hanem hogy mi a cél, és aztán a megvalósítás rájuk van bízva. Vagy ennek a továbbfejlesztése az “5-szörös miért”, ahol egyre hátrébb lépkedünk az ok-okozati láncon. Ezzel kivédhetjük a rövidtávú, szűklátókörű dolgokat, ha nem a fő célunkig jutunk vissza a “de miért?” többszöri kérdezgetésével. Ha viszont oda, akkor valószínűleg jó úton járunk.

A második kérdés: Mit? Itt kell a hosszú távot konkrét rövidtávra lebontani. Érdemes figyelni rá, hogy ún. “output célok” helyett “input célokat” tűzzünk ki. A hosszú táv nyilván lehet valamiféle output, de azt vezessük vissza, hogy “milyen cselekedetek és szokások vezetnek arrafelé”. És aztán az legyen a mit, hogy az ilyen dolgokat csináljuk (mert ezt tényleg mi irányítjuk). Illetve, hogy maximalizáljuk az irányításunk hatását, tartsunk “pre-mortem-et” – vagyis előre gondoljuk bele, hogy mi köphet a levesbe, és hogy ezt hogy kerülhetnénk el. Képzeljük mondjuk, hogy már egy hét múlva van, és mégsem fogtunk bele. Miért? És mit tehetnénk, hogy ezt a legvalószínűbb potenciális buktatót kivédjük? Ki segíthet? Stb.

Végül a harmadik kérdés: Mikor? Ha nem tudjuk, hogy valamit mikor kéne csinálni, akkor az nagy eséllyel nem lesz megcsinálva. Lásd James Clear atomi szokásai, azon belül is az implementációs szándék és a “ha..akkor triggerek”. Vagy egy másik opció az idő blokkolás – amikor úgy használjuk a naptárunkat, mint egy idő-büdzsét. Így sokkal könnyebben tudunk egy kívánt egyensúlyt kialakítani minden olyasmi között, ami szeretnénk, ha beleférne az életünkbe. Aztán ez persze egy ideál lesz, amit lehet, hogy soha nem tudunk majd pontosan, 100%-osan lekövetni. De már az nagy segítség, ha egyáltalán van mire aspirálni!


Meríts bátorságot!

A következő blokkoló tényező, amivel meg kell küzdenünk, az a félelem. Hiszen az amigdala mindenkinek küldi a jeleket. Ami jó, mert így nem lépünk ki az autók elé – az már viszont kevésbé jó, hogy valójában veszélytelen helyzeteket is gyakran veszélyesnek címkéz. Erre természetesen megoldás lehet a bátorság (amikor leszarom és félve is csinálom). De azért nem árthat megpróbálni megérteni a félelmeinket – hátha úgy könnyebb lesz szembenézni velük.

Egy tipp, hogy öntsük szavakba, pontosan mitől félünk. Ez persze nem szünteti meg a félelmet, de segít észrevenni, ha az amigdalánk épp aránytalanul, indokolatlanul túlműködik. Segíthet, ha harmadik személybe helyezzük, és kb. személytelenítjük – például egy, az én helyzetemben lévő személy mitől félne?

Egy másik tipp, hogy vizsáljuk felül, milyen címkéket aggatunk magunkra. Lehet azért nem fogunk bele valamibe, mert ütközik a magunkról alkotott képünkkel. De semmiből nem tart ám máshogy címkézni magunkat – ami, érdekes és kb. önbeteljesítő jóslat jelleggel, a viselkedésünket is befolyásolhatja.

Aztán, ha már értjük a félelmeinket, csökkentsük a hatásukat. Ehhez a legfontosabb, hogy ne katasztrofizáljunk! Használjuk a 10/10/10 szabályt: ha tényleg rosszul sül el, amitől félünk, az számít-e majd 10 perc/hét/év múlva? Ez segít majd a helyén kezelni a potenciális súlyát, és sokmindenbe tudunk bátrabban belefogni (mert az se lesz katasztrófa, ha nem jön be).

Illetve kérdőjelezzük meg az önbizalom szükségességét úgy egyáltalán. Mármint persze, hogy jobb lenne magabiztosan csinálni – de anélkül nem lehet? Mi van, ha mondjuk most csak megpróbálom, tét nélkül, és majd (jó sok) idővel később leszek benne profi? Na ugye.

Az így megértett és csökkentett hatású félelmeken pedig ideje felülkerekedni. Amit nyugodtan tehetünk abban a megnyugtató tudatban, hogy nincs rajtunk reflektorfény! Mások sokkal inkább szarnak ránk, mint gondolnánk… Sooookkal inkább! Önmagunk felvállalásánál először mind attól tartunk, hogy jajj, mit fognak gondolni – és aztán relatíve gyorsan rájövünk, hogy leginkább semmit. Észre se vesznek. Nem kavarunk mi akkora hullámokat, hogy az regisztrálódjon mások elfoglalt hétköznapjai közepette. Szóval nyugi, nincs rajtunk reflektorfény.

Vagy ha mégis, konkrétan tényleg reflektorfényben találnánk magunkat, akkor használjunk alteregot. Ha mi nem merünk valamit csinálni, akkor képzeljünk el egy karaktert, aki merné. És aztán játsszuk el azt a karaktert. Ezt a jelenséget Batman-hatásként is szokták emlegetni. A név egy gyerekekkel végzett kísérletből ered, ahol ha Batman-nek vagy Dóra, a felfedezőnek képzelték magukat, akkor sokkal fegyelmezettebben és tovább koncentráltak egy adott feladatra. Nekünk miért ne lehetne egy alteregonk?


Vágj bele!

Egy pici fizika korrepetálással kezdünk Newton első törvényével kapcsolatban, ugyanis a tehetetlenség nem csak a testek mozgására, hanem a produktivitásra is érvényes. Ha nem csinálunk semmit, akkor könnyű továbbra is nem csinálni semmit. Ha meg már bennevagyunk valamiben, akkor könnyű tovább haladni vele. Ami sok energiát igényel, az az állapotváltás – a harmadik blokkoló tehát a tehetetlenség.

A legyőzésének elsődleges módszere a súrlódás csökkentése, hogy könnyű legyen belefogni (lásd Atomi szokások). Alakítsuk olyanra a környezetünket, hogy amit szeretnénk, az csak karnyújtásnyira legyen – és amit meg nem szeretnénk, az pont hogy kényelmetlenül távol. Gyakorlati tippekért használjuk a “környezet dizájn” keresőkifejezést.

A belekezdés nehézségéhez pedig használjuk az 5 perces szabályt és lendüljünk át (lásd DeLonzor). Így még a környezettervezésen felül is könnyebb lesz belekezdeni, mert nem akkora elköteleződésnek éljük meg. Ha már belekezdtünk, nagy valószínűséggel úgyis tovább fogjuk csinálni. De ha tényleg nem akaródzik, akkor meg 5 perc és ráhagyjuk… Akkor is haladtunk 5 percet, ami pont 5 perccel több, mint a nulla!

A semmittevés legjobb ellenszere, ha csinálunk valamit.

Ebben a szekcióban is kiemeljük, hogy mindig legyen egy jól meghatározott következő cselekedet, amivel haladhatunk. Kicsit “láss tisztán” ismétlés, de jah, ha már egyszer rávettük magunkat, hogy végre nekifogjunk, akkor nehogy már az legyen a gond, hogy “De minek is fogjunk neki?”. Ha meg már csináljuk, akkor kövessük a haladást! Írásnál hány oldal született, tanulásnál hány fejezetet néztünk már át, edzésnél idő vagy ismétlésszám a gyakorlathoz, akármi. Persze jól válasszuk meg, mit mérünk, mert azt fogjuk elérni (lásd McNamara) – de valamit azért mérjünk, mert különben szintén azt érjük el, amit mérünk: semmit.

Ha úgy éreznénk, hogy ránk fér a külső segítség, akkor keressünk egy elszámoltatási társat vagy csoportot! A társaság energizáló erejéről ugye már beszéltünk, de ez tovább megy, mert kihasználja, hogy alapvetően szociális lények vagyunk, és a kötelességtudatunk mélyre nyúlik. Ha csak mi magunk vagyunk érintettek valamiben, azt nagyon könnyű lemondani egy hirtelen motiváció ingadozás ürügyén. Ha viszont valaki mást is belerángattunk (vagy valakinek már fizettünk érte, stb.) akkor a kötelességtudat és a beilleszkedési vágy sokkal nagyobb valószínűséggel átsegít majd a gödrökön.

Micsoda véletlen, hogy pont alapítottam egy ilyet “Integritás Labor” néven. Ha érdekelne, iratkozz fel a várólistára!

Belső segítség ügyében pedig az a legtöbb, amit tehetünk, hogy megbocsátjuk magunknak a tökéletlenségünket. Általában nem baj, ha egy kis halasztgatás becsúszik. A nagyobb baj az, ha emiatt haragszunk magunkra és ostorozzuk magunkat, mert abból csak még több halasztgatás lesz. Pont mint a szorongásnál: a szorongás önmagában nem baj, amíg a szorongásunkon nem kezdünk szorongani. A spirál maradjon ki, és akkor nagyságrendileg már jók vagyunk. Egy tipp: ünnepeljük az apró győzelmeket az apró vereségekkel szemben. Ugyanaz történt, de más sztorit szövünk köré, ami miatt talán a következőkben már produktívabbak leszünk.


Fenntartás

Az eddigiek már kb. megalapozzák a produktivitást. A játék + irányítás + emberek felpörgetnek, hogy csináljuk, a bizonytalanság + félelem + tehetetlenség eltüntetésével pedig szépen feloldjuk az utunkban álló akadályokat. De van még egy (vagyis, három) hiányzó láncszem, amitől fenntartható lesz ez a produktivitás. A kiégést ugyanis nem csak 18 órás napok, vagy másod/harmadállások anyagi kényszere okozhatják. Az a fontos, hogy mi hogyan éljük meg, amit csinálunk. Lehet, hogy túlvállaltuk magunkat. Lehet, hogy nem megfelelő mértékű időt szánunk a pihenésre és a töltődésre. És lehet egyszerű inkompatibilitás is – amikor már nem azt csináljuk, amit igazán szeretnénk. A továbbiakban erre a háromra keresünk megoldásokat.


Tartalékolás

LeBron James példáját hozzuk fel a fenntartható teljesítményre, aki hihetetlenül gyorsan tud sprintelni, mégis a legtöbbször csak sétál a pályán. Ezért bírta huszon-évig, évi 70 meccsel, míg az átlag évi 50 meccses tempóval is kiég kb. 5 év alatt. Nem mindig rohan, de amikor igen, akkor nagyon.

Ennek fényében próbáljuk mi is kevesebbet csinálni. Paradoxikusan hangozhat, de ez a hosszú távú produktivitás egyik kulcsa: nem sokat kell csinálni, hanem a jó dolgokat kell csinálni. Ehhez lehet hasznos eszköz egy energia befektetési portfólió megírása. Az lehet hosszú lista, hogy mi mindent szeretnénk “majd egyszer” csinálni, de az egy külön lista legyen, hogy most éppen mibe kéne menjen az energiánk. És ez az aktív lista maximum 4-5 elemű legyen – sőt, gyerekes és/vagy karrier fókuszú esetekben még kevesebb… Akár csak 1.

Ha ez megvan, utána minden másra mondjunk bátran, határozottan nemet az aktív listánkon kívül. Ez az a bizonyos, Derek Sivers által is hangoztatott “Hell yeah, or no.” Legyen marhára igen, vagy nem. Gondoljunk az “opportunity cost-ra”, vagyis hogy ezáltal mit nem csinálhatunk majd, ha erre igent mondunk. Időmenedzsment szempontból pedig ne verjük át magunkat, hogy X hét múlva majd biztos belefér, ezért rámondhatom kevésbé fontosra is az áment. Ha holnap nem férne bele, akkor 6 hét múlva sem, mert akkor is ugyanilyen lesz az életünk szerkezete (csak legfeljebb még nem konkretizálódott a naptárban).

A következő küldetés ellenállni a figyelemeltereléseknek. Egyrészt hogy be se szippantsanak. Ehhez adjunk szándékos súrlódást vagy nehézséget az olyan technológiákhoz, amik nem minket szolgálnak. Elvégre ezek is kontextusváltások, ezek is égetik a kognitív energiát, csak nem épp “hasznos”, vagy legalábbis nem a céljainkkal kongruens módon (lásd Digitális Minimalizmus. Másrészt, ha már “megbotlottunk”, akkor se legyen “úgyis mindegy”. Egy kis figyelem ingadozás nem a világ vége – sőt, kis mennyiségben akár felfrissítő, begyöpösödésből kirángató hatása is lehet. De ne legyünk úgy vele, hogy ha már nem tökéletes a produktivitásunk, akkor egye fene, menjen rá arra az öt perc telefon nyomkodásra még három óra. A szerző hasonlatával élve: ha az időjárás miatt pár fokkal állítani kell a repülőgép pályáját, és emiatt kicsit később érünk New York-ba, az nem baj. De ha az időjárás miatt nem is New York-ba repülünk, hanem Buenos Aires-be, az már baj.

Mindez persze csak a nem tervezett, figyelemelterelt szünetekre vonatkozik. Tervezett szünetet viszont tartsunk – többet, mint gondolnánk, hogy kellene. Az önreguláció egy (nagyon) véges erőforrás, és ha lemerítjük, akkor hiába tart ott az asztalunknál a jószándék.

A szünetek nem jutalomfalatok, hanem alapvető szükségletek.

Breaks aren’t a special treat. They’re an absolute necessity.

Ütemezzük hát be őket! Legyenek ezek is büszkén részei a napunknak: az időszakok, ahol nem csinálunk semmit. És a végére azért hozzátesszük, hogy időnként lehetnek ütemezetlenek is. Ez az, amikor engedünk az “energizáló figyelemeltereléseknek” – mert nem minden figyelemelterelés rossz. Még a kolostorokban is véletlenszerűen megszólal néha a meditációs harang (nem csak a meditáció kezdetekor), hogy kizökkentse a szerzeteseket. Hogy hirtelen tisztába kerüljenek vele, hol is vannak, mit is csinálnak, és jelen lehessenek. Na ha ez nekünk egy gyors beszélgetés egy baráttal/kollégával, az is működhet így. Csak utána ne felejtsünk el visszazökkenni.


Töltődés

Oké, oké, a töltődés fontos. De amikor töltődünk, akkor sem töltődünk. Lásd “doomscrolling” (amikor csak tekerjük a social media-t és jönnek szembe az érzelmileg extrém, kibillentő tartalmak), vagy binge watching (amikor agyatlanul daráljuk a sorozatokat, egyik epizódot a másik után), vagy a takeout-os szennykaja… Ahelyett, hogy mondjuk a hobbinkkal foglalkoznánk, mozognánk, vagy szocializálódnánk. Az, hogy mi tölt minket, és az, hogy mit vagyunk hajlamosak csinálni, amikor töltődésre vágyunk, az két eléggé különböző lista. Ezt próbáljuk most egy kicsit javítani a szerző tanácsaival.

Az első, hogy próbáljuk magunkat a kreatív töltődés irányába terelgetni. Ehhez olyan hobbikat ajánlunk, amik megfelelnek a CALM betűszónak: competence, autonomy, liberty, mellow – avagy kompetencia (hogy értenünk kelljen hozzá, és legyen mélysége), autonómia (hogy mi választhassuk meg, hogyan végezzük a tevékenységet), szabadság (hogy fejben el tudjon vonni az egyéb, külső kötelezettségeinktől) és lazaság (hogy ne legyen élet-halál tétje a dolognak). Találjunk valamit, amit nem is lehet agyatlanul végezni, de amiben megélhetjük magunkat, és amiből szándékosan kihagyjuk a teljesítménykényszert. De persze a projektjeink is lehetnek CALM-ok, ahol azért van végcél, de továbbra is lazán, szabadon és a képességeinket használva, kvázi flow-ban haladunk velük.

A második tipp a természetes töltődés – mert még a kórházi betegek is kimutathatóan gyorsabban gyógyultak, ha a természetre nézett az ablakuk. Sőt, akár csak ha egy természetet ábrázoló poszter volt az ablak helyén! Már a természet puszta érzetének regeneráló, stresszoldó, energizáló és kognitív felfrissítő hatása van. Használjuk! Vagy jöjjön a természet hozzánk (szoba design, növények, kert, természet hangok, stb.), vagy menjünk mi a természethez: sétáljunk!

Harmadik tippkét viszont még maga a produktivitás guru is beismeri, hogy néha kell az agyatlan töltődés, amikor nem tudatosan csinálunk valamit. De a semmittevésnek is megvan a módja! Például a külső ingerek helyett hagyjuk magunkat “álmodozni”. Hadd járjon az agyunk, amivel így esélyt adunk a tudatalattinknak, hogy felböfögjön egy-egy váratlan meglátást (ami időnként nagyon is hasznos lehet). De ha nem, akkor is töltődött a tudatos figyelem-irányítási kvótánk, hogy egy kicsit hagytuk kalandozni. Illetve nagyon fontos a flexibilitás, szóval hagyjuk magunkat néha direkt “kisiklani”. Legyen jogunk időnként sztrájkolni, beteget jelenteni, és kihagyni, amit tudjuk, hogy csinálni kéne. Nem kell perfekt teljesítmény, és a tökéletesre törekvés többet árt, mint használ. Csináljunk ma szándékosan kevesebbet, hogy holnap többet tudjunk (és akarjunk) majd.


Újratervezés

Itt érkezünk el a számomra egyik legérdekesebb szekcióhoz, mert végre valaki a produktivitás szférából, aki nem csak kergetne egyre feljebb a metaforikus létrán, hanem megkéri, hogy lépjünk hátra, és ellenőrizzük már, hogy a jó falhoz van-e támasztva. Mert ha a cselekedeteink és az értékrendünk kompatibilisek, akkor eleve több lesz az energiánk és nem kell majd annyi töltődés – ha viszont nem, akkor meg nem a hatékonysági stratégiákkal van dolgunk.

Korábban említettük a külső vs. belső (avagy elegánsabban megfogalmazva extrinzik vs. intrinzik) motiváció fajtákat, ahol nyilván az a jobb, ha valamit belső indíttatásból végzünk, nem csak külső kényszer hatására. De hasznos lehet, ha ezt a spektrumot egy kicsit részletesebben is kibontjuk:

  1. Az externál (avagy teljesen külső, “muszáj” jellegű) motivációnál csak a külső megtérülés számít;
  2. Az introjektált (avagy belsővé tett, “kellene” jellegű) motivációnál belül érzem, hogy rossz lenne, ha nem tenném;
  3. Az identifikált (avagy azonosított, “fontos számomra” jellegű) motivációnál értékesnem tartom, ami felé törekszek; és
  4. Az intrinzik (önmagában is jó, “szeretném” jellegű) motivációnál pedig már maga a csinálás is vonzó.

Na most ha fogyóban az intrinzik motivációnk, akkor számít, hogy milyen jellegű egyéb, külsőbb formára támaszkodhatunk. És habár nyilván nem realisztikus, hogy minden intrinzik legyen, a maradéknak is leginkább a 3-as szintű azonosítottnak kéne lennie. Vagyis jó esetben csak olyasmit csináljunk, amit tudunk a hosszú távú víziónkhoz kapcsolni – és/vagy amit csinálunk, abban valahogy találjuk meg, hogy hogyan tudjuk a hosszú távú víziónkhoz kapcsolni. Így lesznek az erőfeszítéseink szinkronban az értékeinkkel, és élhetünk majd autentikus életet.

A szerző gyakorlati javaslata, hogy bontsuk szét a tervezésünket az időablak mérete mentén:

  1. Hosszútávú tervezés: Alkalmazzuk a sztoicizmusból már jól ismert halál-fókuszt és a gyászbeszéd módszert – vagyis képzeljük el, mit szeretnénk hallani az életünk összegzésekor a temetésünkön, és vezessük azt vissza, hogy ahhoz most hogyan kéne élnünk. És ha ez nem stimmel a jelenlegi röppályánkkal, akkor merjünk változtatni.

    Vagy a visszavezetés helyett használatunk előrevetítést, ami tudatosítja velünk a várható következményeket. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi lenne 5 év múlva, ha minden úgy halad, mint most? Jó az úgy? Mi lenne egy alternatív életúton 5 év múlva, ha most váltanánk? Az jobb? És mi lenne egy radikálisan más életúton 5 év múlva? Az mégjobb?

  2. Középtávú tervezés: Iktassunk be rendszeres emlékeztetőket az értékeinkre, és hogy azokat hogyan építhetjük be az életünkbe! Tartsunk mondjuk évenkénti, kategorikus elégedettség felmérést, ahol 3x3 kategóriába soroljuk a dolgainkat: egészség (fizikai, mentális, spirituális), karrier (misszió, pénz, növekedés), kapcsolatok (család, románc, barátok). Nézzük meg, hogy ezeken belül hogy mi mennyire frankó – az eredmény segít majd megmutatni, hogy hova kellene több fókusz.

    Egy másik tipp az “optimista pre-mortem”, ahol leírjuk, milyen eredményeket szeretnénk mához egy évre ünnepelni. És aztán vezessük vissza, hogy ahhoz milyen szokásokat kéne beépíteni a mindennapokba.

  3. Rövidtávú tervezés: Az értékeink mindennapi megélése – ahol sajnos nagyon sokan elcsúszunk. Például mert túl gyorsan akarunk túl sokat. Érdemes ehelyett minél kisebb falatokra szeletelni azt a bizonyos elefántot, és annál könnyebb lesz megenni. Az előbbi egészség/karrier/kapcsolatok bontás itt is hasznos lehet.

    És a végére talán a legfontosabb tipp: merjünk kísérletezni! Legyünk a saját életünk kutatói. Válasszunk a hétköznapokban is mindig egy-egy olyan területet, ahol nem vagyunk elégedettek az életünkkel; fogalmazzunk meg egy kísérletet; és aztán… Próbáljuk ki, és nézzük meg, hogy mi lesz! Vállaljuk a felelősséget a saját életünk kikísérletezéséért, mert nagy a potenciális jutalom. De (Bagdy Emőke szavaival) a számla is nekünk lesz benyújtva, ha nem tesszük.


Összefoglalás

Abdaal elsődleges üzenete szerintem annyi, hogy nem csak izzadtságszagú, fogösszeszorított, katonai fegyelmű produktivitás létezik. Vagyis az általános hatékonyságunkra is vonatkozik az a kis tanmese, amit már Covey-nál vettünk:

Alanyunk életlen fűrésszel vág egy fát, így már öt órája csinálja, még sincs közel a végéhez. De amikor azt javasolják neki, hogy meg kéne élezni a fűrészt, arra “nyilván” nincs ideje, mert még ma ki kell vágnia a fát. Tekintve, hogy egy élesebb fűrésszel már eddig is végezhetett volna, jogosan mondhatjuk, hogy nem megélezni nincs ideje! Vagyis: soha ne merüljünk bele annyira abba, amit csinálunk, hogy ne tudjunk azon gondolkozni, hogy hogyan kellene csinálnunk.

A produktivitásunk vonatkozásában pedig az a fűrész megélezése, ha nem erőltetve, hanem jólesően (mondhatnám, boldogan) csináljuk, amit csinálunk. Ehhez tanultuk most meg, hogyan energizáljuk magunkat a játékosságunk megőrzésével, az irányítást kézbe véve és emberekkel együttműködve; hogyan oldhatjuk fel az utunkban álló blokkoló tényezőket tisztánlátással, bátorsággal és lendülettel; illetve hogyan tehetjük a haladásunkat fenntarthatóvá a tartalékolás, a töltődés és az integritás révén. Remélem ezek segítségével nektek is sikerül majd súrlódásmentesebben haladni a céljaitok felé!