Ha keményen dolgozunk, akkor sikeresek leszünk, és miután sikeresek lettünk, boldogok is leszünk. Ez a jelenleg aktuális alapformula, amit a szülőktől, az iskolából, a munkahelyről, vagy csak úgy általánosságban a társadalomtól összeszedünk. Ám ez sajnos egy abszolút torz modell, ami egyáltalán nem fedi a valóságot. Amint elérünk egy célt, egyből ott a következő, és így a boldogság mindig a metaforikus horizonton túlra csúszik.

A meglepően egyszerű, de logikus (és azóta már pszichológiai kísérletekkel is alátámasztott) megoldás: fordítsuk meg ezt az összefüggést! A boldogság sokkal inkább előrejelzője a sikernek, nem pedig az eredménye. Sőt, a boldog agy egy olyan teljesítmény löketet is ad, ami után annál könnyebben munkálkodhatunk a saját siker-definíciónk irányába.

Innen a mai könyv címe is: A boldogság egy versenyelőny. Szerzője, Shawn Achor amellett érvel benne, hogy aki eleve boldog, az hamarabb ér oda, ahova tart – arról nem is beszélve, hogy út közben sem érzi majd magát nyomorultul. Nem tudom, hogy vagytok vele, de mint bepörgés/kiégés/depi ciklusokra hajlamos balfék, nekem ez egy igen kecsegtető ajánlat. A tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

Achor Harvardi diákként, majd később koleszos felügyelőként első sorból nézhette, ahogy sokan pár hét alatt “kiábrándultak” az elit egyetem kiváltságából, és belesüppedtek a napról-napra apróságok negativitásába. Vessük ezt össze egy későbbi előadásturnéja során érintett kis Afrikai iskolával, ahova a diákok 95%-a őszinte örömmel járt. Ennyit számít a saját valóságunk megélésében a szemléletmód.

Az elme önmagában való, s képes a poklot mennyé, a mennyet pedig pokollá tenni.

– John Milton

The Mind is its own place, and in itself can make a heaven of hell, a hell of heaven.

Ezért is volt jó választás pont a Harvardon vizsgálni a boldogságot. Mert habár az ottani diákoknak látszólag semmi nincs az életükben, ami miatt boldogtalanok lehetnének, mégis ott mérik az egyik legmagasabb depresszió arányt. De a szerző nem a depiseket vizsgálata és próbálta visszahozni a “normálisra” (mint ami a klasszikus pszichológia megközelítése). Helyette inkább a pozitív irányba kilógó kivételeket vizsgálta. Vajon az a jóember mitől ilyen boldog, sikeres, és hogy viseli ilyen jól ugyanazokat a körülményeket, amik közt a többiek szenvednek?

Szükségünk van ezeknek a kivételeknek a tanulmányozására, mert ha mindig csak az átlagra koncentrálunk, akkor az elvárható eredmény is átlagos lesz. Sőt, igazából akkor is az átlag a fókusz, amikor a negatív kivételeket vizsgálják, mert ugye oda akarják visszahúzni a kedves pácienst. Csak hát ha a mai világban már az átlag is egy elég szar szintet képvisel, akkor miért lenne az a cél?

A végtelenségig tanulmányozhatjuk a gravitációt anélkül, hogy valaha is megtanulnánk repülni.

You can study gravity forever without learning how to fly.

Vagyis most nem az átlagig akarunk felérni, hanem magát az átlagot akarjuk felhúzni, mindenki javára. A recept három lépésből áll:

Először is higgyük el, hogy a boldogságunk alapszintje nem velünk született tulajdonság. A neuroplaszticitást sokáig vitatták, de most már kutatásokkal alátámasztott, és be kell látnunk, hogy puszta gondolatokkal igenis meg tudjuk változtatni a saját agyunk működését. További infóért lásd Dweck.

Másodszor: szívleljük meg a következő 7 mintát, amiket Achor 1600 Harvardi diák részletes tanulmányozása során figyelt meg, és aztán egy valag való világbeli szituációban is sikerrel alkalmazott.

Harmadszor pedig ne felejtsük el, hogy maga az infó önmagában nem lesz elég – csinálni is kéne a tippeket. Lásd alvás kutató anekdota, aki meg volt győződve, hogy az alvás mennyire jót tesz az öregedés kordában tartásának, és ő maga ennek ellenére mégsem aludt eleget, mert hát rengeteg dolga volt a laborban…


A boldogság előny

200 tanulmányt és 200.000+ embert érintő adathalmazok összevont tanulsága, hogy szépen látszik a korreláció a boldogság és egy valag másik mutató között, mint például a produktivitás, a fizetés, a teljesítmény, a kevesebb betegség, stb. De ugye mint (remélhetőleg) jól tudjuk, a korreláció nem feltétlen jelent ok-okozati viszonyt. És ha igen, akkor sem biztos, hogy melyik irányba – melyik váltja ki melyiket?

Lehet, hogy egyszerűen a nagyobb produktivitás és a magasabb fizetés miatt boldogabbak a vizsgált alanyok, nem? Hát, alaposabban átnyálazva: nem. Előbb nézték például a szubjektív boldogságot, és aztán további 1-2 évig követték az alanyok karrierjét, hogy megláthassák, a boldogabbak tényleg jobban, nos, “boldogulnak”-e. És határozottan igen.

Más kísérletekben szintén: úgy töltettek ki teszteket, hogy előre boldog kontra semleges hangulat alapján válogatták szét a csoportokat, és itt is szépen látszott a pozitív hatás. A boldogság konkrétan még a várható élettartamra is hat – lásd apácák naplójának szentimentum vizsgálata, és hogy a többnyire pozitív gondolkodásmódúak átlagban majd 10 évvel tovább éltek, mint a negatív vagy semleges észjárású kollegináik.

Egy szó mint száz, tényleg a boldogság van előbb, és csak aztán a siker. Kopernikuszhoz hasonló jelentőségű lehet ez az átállás is a fejünkben! Mert a boldogság bizony nem a siker körül kering, hanem pont fordítva!

Sőt, a félelem mentális “beszűkítő” hatásával szemben a boldogság/nyugalom/elégedettség nem csak neutrális, de konkrétan “kiszélesítő” hatású. Megnövekedett kreativitás, gondolkodási tempó és alkalmazkodóképesség, amit az agyunk hormonháztartása is alátámaszt.

Szép és jó persze a nagyívű boldogság, mint például az életcélunk felé építkezés, a fontos emberi kapcsolatok ápolása, a lehetőségek kiaknázása és az általános optimizmus. De már a kis, átlagos, hétköznapi pozitívumok is nagyon sokat számíthatnak a teljesítményünkben. És ha ezeket rendszeresen beépítjük a rutinunkba, akkor tartósan megemelhetik a boldogságunk alapszintjét.

Konkrét tippek:

  • Meditáljunk (lásd Thich Nhat Hanh).
  • Keressünk valamit, amit várhatunk.
  • Legyünk tudatosan kedvesek valaki mással (lásd Bagdy Emőke).
  • Alakítsunk ki egy pozitív környezetet.
  • Mozogjunk (lásd Fegyencedzés).
  • Költsünk, de ne dolgokra, hanem élményekre.
  • Csináljunk valami olyat, amiben jók vagyunk (lásd Flow).


A forgáspont és az erőkar

Libikókázás során nem kizárólag a súlyunkon múlik, hogy fel tudjuk-e emelni a másik oldalon ülőt, hanem azon is, hogy hol van a forgáspont (és hogy ezáltal mekkora az erőkar). A klasszikus játszótéren ez a pont nyilván épp középen van – ezért lehet, hogy a gyerkőcök nagy bánatára nem igazán lehet apuval/anyuval túl jót libikókázni. Ha viszont elmozdítanánk a forgáspontot a szülők irányába, hamar egyensúlyba hozhatnánk a helyzetet. Sőt, kellő eltolás mellett már a cingár kis ovisok is bárkit katapultálhatnának!

És akkor most mindezt az önfejlesztésre vetítve: ha megfelelő a szemléletmódunk (vagyis jó helyre tesszük a forgáspontot), akkor egyből nagyobb adag boldogságot tudunk kisajtolni az élményeinkből, habár maguk az élmények nem változnak. Csak nem a Sztoikus címkézés jön elő itt is? Nahát!

A pszichológia nem csak a szubjektív értelmezésünket változtathatja meg, hanem akár objektív hatásai is lehetnek. Lásd Placebo, ami ugye kétélű fegyver. Segíthet, ha mondjuk azt hisszük valamiről, hogy gyógyszer, és ezért jobban érezzük tőle magunkat. De árthat is: egy kísérletben bekötött szemű diákokkal elhitették, hogy csalánnal dörzsölik a bőrüket, és erre tényleg kiütéseket produkáltak, pedig a növény valami teljesen ártalmatlan gaz volt.

A valóságunkat a napi tevékenységeink mentális leképzése határozza meg, nem maguk a tevékenységek.

The mental construction of our daily activities, more than the activity itself, defines our reality.

Pár szemléletes példa:

  • Hotel takarítók felének elmondták, hogy ez milyen jó edzés, és lássunk csodát, pár hónap alatt elkezdtek fogyni és a koleszterin szintjük is csökkent – habár az aktivitás maradt ugyanaz, ők már nem ugyanúgy élték meg.

  • Ázsiai nők, akik 2 matek tesztet töltöttek, az egyiket “nőként” (akiknek ez ugye szexista sztereotípiák szerint nem kéne, hogy menjen), a másikat ázsiaiként (ahol meg pont nagyon is kéne, hogy menjen), és mekkora különbség – ugyanazok az emberek önmagukhoz hasonlított teljesítménye között!

  • Fekete amerikaiak teszteredményei Obama elnöksége előtt/után…

  • 75 éves bácsik orvosi leletekkel kimutatható “visszafiatalodása” egy hétnyi fiatal korukat szimuláló szerepjáték után.

Nagyon tetszett még Amy Wrzesniewski modellje, aki munka, karrier, és hivatás kategóriákba sorolta azt, amivel foglalkozunk. Leegyszerűsítve: a munkát a pénzért csináljuk, a karriert a sikerért, a hivatásunkat pedig önmagáért. És ez attól teljesen független, hogy konkrétan mit csinál az ember. Az számít, hogy hogyan tekint arra, amit csinál.

Szóval ha már ekkora hatása van a szemléletmódunknak, akkor használjuk a javunkra. A lényeg, hogy mielőtt bármit is csinálnánk, emlékeztessük magunkat, hogy az nekünk miért fog menni, és ne arra, hogy miért nem. Bármelyiket is választjuk, az agyunk tenni fog róla, hogy igazunk legyen.


A Tetris hatás

Az agyunk feldolgozási kapacitása igencsak véges. Ezért ha mindig a negatív/fájdalmas/stresszes/bizonytalan dolgokra figyelünk, akkor a pozitívakra már nem jut a kvótából. De ezt nyugodtan megfordíthatnánk a saját szakállunkra, hiszen ha a pozitív/hálás/reményteli/optimista szemszöggel telítjük a befogadóképességünket, akkor épp a negatívakra nem marad majd kvóta. Nem más ez tulajdonképpen, mint egy korlátozott sávszélességen alapuló modern Sztoicizmus pótlék! Elvégre nem is muszáj átértelmeznünk a negatív ingereket, ha egyszerűen el sem jutunk hozzájuk a nagy pozitív fókuszunk közepette.

Az észlelésünk borzasztóan szelektív tud lenni. Amit keresünk, azt mindenhol megtaláljuk. Amit viszont nem, azt az orrunk előtt sem fogjuk észrevenni. Dolgozzon hát inkább értünk, ne ellenünk, ne?

Achor fantázianeve erre a jelenségre “Tetris hatás” pár Tetris függő kognitív utóérzete alapján, akik már az utcán is mindenben azt a mintát látták, amire a játék “nevelte” őket. Könnyen benne ragadunk ilyen világlátási módokban, csak ezek nem mindig fognak minket szolgálni. Lásd az adóellenőr, aki egész nap csak hibákat keres, és emiatt arra van beállva az agya, hogy a saját életében is csak a rossz dolgokat vegye észre. Vagy az ügyvédek, akiket arra nevelnek, hogy folyton az érvelési hibát keressék, és szkeptikusak legyenek elfogadó helyett. Vagy az atléták, akik túl kompetitívek lesznek; a menedzserek, akik túl mikromenedzselők; a bankárok, akik túl kockázatelemzők… Szóval ha már minta, akkor inkább a túl-pozitív-izálásba ragadjunk bele, ne az ilyenekbe.

Hogy pozitívra állíthassuk magunkat, nekünk is olyan “ránevelésre” van szükségünk, mint amit a Tetris függés biztosítana. A legbiztosabb módszer, ha minden nap listát írunk a pozitív dolgokról, amikkel találkoztunk. Akár a munkában, akár a magánéletben. Napi 5 perc, három jó dolog ami történt. Triviális, de mégis hatásos, mert arra szoktatja az agyunkat, hogy egyre élesebben észlelje a jó dolgokat.

A pozitív Tetris hatás következményei a boldogság mellett a hála és az optimizmus. Hála, mert annyi jó dolog történik velünk (mint ugye mindannyiunkkal, csak van, aki észleli is). És optimizmus, mert ez alapján nyilván azt is várja az ember, hogy továbbra is jó dolgok fognak történni. Ha viszont ezt hisszük, azzal arra neveljük magunkat, hogy majd képesek legyünk felismerni a lehetőséget – vagyis megfelelően hosszú távon önbeteljesítő jóslattá válik.

Jogosan kérdezhetnénk, hogy ekkora “önámításban” nem fog így fontos negatívum kimaradni – amire ugye fontos lenne reagálni?! Alap esetben, nem. Először ugye a kis triviális faszságokat szűrjük azzal, hogy pozitívra állítjuk magunkat, nem a katasztrófákat. Ahhoz teljesen, túlzásba esetten, téveszmésen pozitívnak kéne lennünk, hogy a nagy és fontos negatívumok se jussanak át a szűrőn. Ez azért nem példa nélküli, – lásd piaci buborékok és csődök – de azért nem is hétköznapi. A lényeg, hogy ne ködös szemű álmodozók legyünk, hanem észszerűen optimisták.


Felfelé “esés”

Minden krízisből háromféle ösvény vezet ki. Az elsőn kb. ugyanott tudunk maradni, mint előtte. A másodikon lejjebb kerülünk a negatív események hatására. A harmadikon pedig fölé emelkedünk és erősebben/ellenállóbban jövünk ki belőle.

A probléma az, hogy egy krízis közepette nehéz még csak elképzelni is, hogy egy ilyen harmadik típusú ösvény egyáltalán létezik, így nem is keressük. És aki kitart mellette, hogy a kudarc a legrosszabb dolog a világon, annak az is lesz. Aki viszont elhiszi, hogy a kudarc fejlődéshez is vezethet, az nem a kudarc ellenére, hanem pont a kudarc miatt fog fejlődni.

Hivatalos nevén ez a Poszt-Traumás Növekedés. Az ötlet maga persze időtlen, lásd “ami nem öl meg, az erősebbé tesz” közmondás. Vagy ugye a Sztoikus “az lesz az út, ami az útban áll”. De újabban már kézzel fogható, empirikus bizonyítékaink is vannak a jelenség működésére.

És hogy mi különbözteti meg azokat, akik képesek így megélni a traumát? Elsősorban a szemléletmódjuk. A történtek pozitív átértelmezése, az optimizmus, az elfogadás, illetve a probléma fel- és elismerése (ahelyett, hogy kerülni vagy tagadni próbálnánk). Ők azok, akik nem “visszapattannak”, hanem konkrétan “előre pattannak”.

A felfelé esés képességének kialakításához három főbb tippet kapunk. Egyrészt kerüljük a tanult tehetetlenségit, mint a pestist. Ez azért fontos, mert természetesen mindannyiunknál lesznek majd olyan szituációk, amik nem a mi irányításunk alá esnek. Elég közelről nézve tényleg lesz olyan, hogy a kudarc elkerülhetetlen. De ez csak akkor baj, ha azt tanuljuk meg belőle, hogy ne is próbálkozzunk. Hiszen legközelebb már lehet, hogy nagyon is elkerülhető lenne a kudarc, ha keresnénk a kifelé (felfelé?) vezető utat.

Másrészt figyeljünk, hogy milyen összehasonlítási alapot választunk. Példának vegyünk egy kérdőívet, amiben a következő kitalált szituációról kérdezték a résztvevők véleményét: bankrablás történik, pont amikor mi is ott vagyunk, egyetlen lövés dördül, és pont minket lőnek vállon. A megkérdezettek 70%-a szerint ez milyen szerencsétlen, mert a rablások ritkák, miért pont abban a bankban, miért pont akkor? És hogy az egyetlen lövés is pont őket találta el?! Hihetetlen!

Ezzel szemben a maradék 30% szerencsésnek tartotta magát, mert például nem szíven lőtték, “csak” vállon; vagy hogy senki más nem sérült meg és mindenki megúszta élve. Egy esemény önmagában se nem pozitív, se nem negatív – a minősítését csak valami mással összehasonlítva kapja. Vagyis nincs olyan, hogy jó vagy rossz, csak olyan, hogy “jobb” vagy “rosszabb”. Az eseményt nem mi irányítjuk, de a mellé választott összehasonlítási alapot igen. Miért ne választanánk akkor valami olyat, aminek köszönhetően szerencsésnek érezhetjük magunkat és fenntarthatjuk az optimizmusunkat?

A harmadik tipp pedig a katasztrofizálásra való hajlamunk ritkítása. Az optimisták szerint a rossz dolgok “nem is annyira rosszak; és amúgy is csak átmenetiek”, míg a pesszimisták szerint a rossz dolgok “nagyon rosszak; és már így is maradnak”. Ez tisztán szubjektív, mentális kérdés, semmi köze az objektív valósághoz, és mégis következetesen előrejelzi, hogy ki milyen teljesítményt fog nyújtani – a katonaságtól kezdve az atlétákon keresztül egészen a szívműtétből felépülőkig. Bízzunk hát egy kicsit jobban a mentális immun-rendszerünkben. Semmi nem olyan rossz, mint amilyenre elsőre tűnik, mert adaptálódni fogunk.


A Zorro kör

A szekció címe természetesen a Banderas-os filmre utal, ahol Zorro-nak is először egy kis körön belül kellett gyakorolnia, és csak akkor kiterjeszteni a világát, amikor a kört már teljesen uralta. Ezzel szimbolizáljuk, hogy nekünk is mindig csak arra kell figyelnünk, ami a saját irányításunk alatt áll, és pont ezáltal tudjuk majd szép fokozatosan bővíteni a körünket. Lásd Stephen Covey, proaktivitás.

Az irányítás az életünk minden területére pozitívan hat. Akinek “szabadabb a keze”, az boldogabb, sikeresebb és elégedettebb. Ezért fontos, hogy magunkon belülre vagy kívülre képzeljük-e az irányítást. Aki belülre, az tesz dolgokat, és azoknak a tetteknek következményeik lesznek. Aki kívülre, azzal történnek dolgok, és ő elszenvedi a következményeiket. Sőt, nem is muszáj szenvedni – az is gáz, ha a sikereiről sem hiszi, hogy (legalább részben) a saját érdeme.

És mindez, a Placebo-hoz hasonlóan, nem pusztán mentális. Vagyis a szervezetünk tesz róla, hogy ne az legyen. Két szélsőséges kutatási eredmény:

  • Aki a munkában nem érzett semmi kontrollt, annál kb. ugyanannyival valószínűbb volt a szívroham veszélye, mintha magas lett volna a vérnyomása.

  • Aki viszont igenis érzett némi kontrollt (akár csak egy idős otthonban, egy szobanövény gondozásával kapcsolatban), annak felére csökkent a kora alapján várható halandósági kockázata.

Ha ezek kellően meggyőztek minket az irányítás kézben tartásáról, akkor a szerző a következő tippeket ajánlja:

  • Védekezzünk az “érzelmi gépeltérítés” ellen! Stressz során az evolúciós “üss vagy fuss” sokszor olyan szituációban kapcsol be, ahol a gondolkodás helyesebb reakció lett volna. Ilyenkor érdemes gyorsan szavakba foglalni, amit érzünk, mert így visszaadhatjuk az irányítást a gondolkodó énünknek. Utána pedig határozottan meghúzhatjuk a kört, amin belül mi irányítunk – és onnantól csak arra koncentrálunk.

  • Szabad nagy célokat belőni, de csak kis lépésekben. Nem túl kicsiben, hogy ne legyen kihívás – de nem is túl nagyokban, hogy aztán elkeseredjünk és idő előtt feladjuk (lásd Flow).

  • Törekedjünk a folyamatos fejlődésre. Amik ugye, az előbbi pont alapján, kis lépésekben fognak történni. De ha szabad újabb közhellyel élnem, ez a sok kicsi sokra megy (lásd “apró fejlődések összeadódása”).


A 20 másodperces szabály

Hiába nézzük itt át, hogy milyen hozzáállások és szokások hatására tehetnénk boldogabbá az életünket, ha aztán nem teszünk úgy. William James (az amerikai pszichológia “atyja”) szerint az ember csak egy “csomagnyi szokás”. Vagyis, talán nem meglepő módon, itt sem elhanyagolható tényező a szokások kialakítása.

Ahogy Arisztotelész is mondta, a kiválósághoz nem elég kiválóan gondolkodnunk vagy éreznünk – kiválóan is kell cselekednünk.

As Aristotle put it, to be excellent we cannot simply think or feel excellent, we must act excellently.

Az akaraterő véges, és mindig a legkisebb ellenállás felé mozdulunk el – még akkor is, ha az nem okoz annyi örömöt hosszú távon. Ha bármi egyebet akarunk, ahhoz ún. aktivációs energia kell, ami átbillent a kezdeti nehézségeken. A szerző esetében már az nagy különbséget jelentett a gitározás szokássá alakításában, hogy egy 20 másodpercnyire lévő szekrényből a szoba közepére helyezett állványra költöztette a gitárját (innen a szabály neve).

Szóval, nagyon pongyolán, itt is az a lényeg, hogy tegyük könnyűvé, amit csinálni szeretnénk; és nehézzé, amit nem. Onnantól a beépített, alapértelmezett lustaságunk nekünk fog dolgozni, nem ellenünk. A részleteket nem rágnám át újra – alaposabb elmélyüléshez továbbra is James Clear Atomi szokásait ajánlom.


Szociális elköteleződés

Amikor úgy érezzük, hogy “szorul a hurok”, akkor hajlamosak vagyunk először az emberi kapcsolatainkat hanyagolni az extra időért/energiáért. Pedig pont a krízisek során lenne rájuk a legnagyobb szükségünk. Alátámasztásnak íme az egyik legrégebb óta futó szociális kísérlet egy (nos, technikailag két) szavas összefoglalója arra, hogy mi számít a jó élet és a siker elérésében: “szeretet. pont.” Kicsit bővebben pedig úgy jellemezte az egyik kutató az adatokat:

70 évnyi bizonyíték, hogy a más emberekhez fűződő kapcsolataink számítanak, és jobban mint bármi más a világon.

70 years of evidence that our relationships with other people matter, and matter more than anything else in the world.

Ha van egy szociális mentőhálónk, amire támaszkodhatunk a nehézségek során, akkor könnyebben visszapattanunk a pofonokból, magasabbra jutunk, és menet közben is jobban érezzük magunkat. Eleve kevesebb helyzetet fogunk stresszesként megélni, ha rendben vannak az emberi kapcsolataink – és azokból is hamarabb vissza tudunk majd állni a normálisra, amit mégis stresszként élnénk meg.

A kapcsolatok erejét persze vetíthetjük kollégákra, főnök-beosztott viszonyokra, és mérhetjük extra bevételben vagy nagyobb produktivitásban. De ugyanúgy mérhető privát kapcsolatokban, alacsonyabb vérnyomásban és ritkább depresszióban. Szóval csak egy gyors emlékeztető a végére, hogy ha valamit áldozni kell az extra időért/energiáért, akkor azok ne a kapcsolataink legyenek!


A boldogság fertőző

Achor boldogító tippjeit külön-külön tárgyaltuk, de a gyakorlatban egyik szokás húzza magával a másikat. Akinél rendszeres a Tetris hatás hálaadása, az könnyebben látja meg a felfelé esés lehetőségét. Aki meghúzza a saját Zorro körét, az könnyebben tünteti el a saját 20 másodperces akadályait, hogy új szokásokat alakíthasson ki. Mondhatni, hogy ha egyszer úgy igazán belefogunk, akkor onnantól egy felívelő spirálra számíthatunk.

De a boldogság egy “szétívelő” spirál is, mert a szokásaink, a hozzáállásunk, és a tetteink gyakorlatilag fertőzőek lehetnek a külvilág számára. És nem is csak a közvetlen kapcsolatainknak, hanem akár “harmadfokon”.

Tudom, hogy nem csak a fiamra vagyok hatással, hanem akár a fiam legjobb barátjának az anyjára is.

– James Fowler

I know that I’m not just having an impact on my son, I’m potentially having an impact on my son’s best friend’s mother.

Ennek az agyunkban lejátszódó öntudatlan tükrözés az oka. Annak köszönhetjük, hogy nem csak akkor érzünk tűszúrást, ha minket megszúrnak, hanem fura mód akkor is, ha látjuk, ahogy valaki mást megszúrnak. És ennek semmi köze a fájdalomhoz – undorral, örömmel és félelemmel is ugyanígy működik.

Ezáltal egy hangulat pillanatok alatt elterjedhet. A sok oda-vissza terjesztgetés hatására pedig hamarosan összecsiszolódunk és szinkronizálódunk a környezetünkkel. Így egy otthonon vagy munkahelyen belül hamar beáll egy (gyakran nem kimondottabban optimális) norma, amit utána nehéz kizökkenteni.

De minél jobban beleássuk magunkat a saját boldogságunkba (és aztán ezt minél kifejezőbben és/vagy minél magasabb pozícióból vetítjük a külvilág felé), annál jobban terjeszthetjük az “igét”. Legyünk hát inkább napsugár-foszlányok mások életében, ne egy újabb sztereotipikus, búval baszott esőfelhő.


Összefoglalás

Nem kimondottabban újdonság, hogy milyen tényezők vezetnek a boldogsághoz: optimista szemléletmód, tudatosság, irányítás, felelősségvállalás, hála, közösség, önkarbantartás – a szokásos gyanúsítottak. De az sem kimondottabban újdonság, hogy mi nem vezet a boldogsághoz: pénz, siker, külső elismerés. Szóval mondjuk úgy, hogy a részletek tekintetében nem volt itt semmi eget rengető.

És mégis: maga a fő tanulság és átívelő mondanivaló, amit a szerző levon ezekből az alapvetésekből, az számomra meglepően erős. Mert lehet, hogy tudjuk, mit kéne csinálni a boldogságunkért; és még az is lehet, hogy tudjuk, mennyire nem a siker következménye lesz; de akkor is gyakran úgy vagyunk vele, hogy a siker az egy előfeltétel. Oké, oké, a sikertől önmagában még nem leszünk boldogok, de sikertelenül nem is nagyon lehetünk boldogok – ezért fordítsuk a figyelmünket a sikerre, és majd ha megvan, csak akkor jöhet a meditáció meg a hobbi projekt.

Na ebbe köpött nekem bele Shawn Achor könyve. A feje tetejére állítja az ok-okozati viszonyt, és szemléletesen a szánkba rágja, hogy sokkal inkább a boldogság vezet a sikerhez, nem fordítva! Vagyis még annak is fontos a meditáció és a hobbi projekt, aki a sikerre hajt.

Ha vállaljuk, hogy boldogok leszünk menet közben, azzal szinte tisztességtelen versenyelőnyt adhatunk saját magunknak. És még ha nem is jön be az egyenlet siker része, mellékhatásként akkor is boldogok voltunk az úton! Akinek egy ilyen “akciós ajánlat” sem rendezi át az értékrendjét, annak a boldogság valószínűleg örökre épp csak a horizonton túl fog ragadni.