Akármilyen változatosan is próbálnánk olvasni az ismeretterjesztő irodalmon belül, előbb vagy utóbb elkezdünk majd ugyanazokba a tanulságokba belefutni. És ez jó – hiszen ha több irányból érkezve is ugyanabba a mentális modellbe botlik az ember gyereke, akkor ott valami nagyon általános (és ezért fontos) összefüggés állhat a háttérben. Kb. mint egy “minőségi gondolat” szűrő, amin csak a legjobbak akadnak fent. Ezek egyike szerintem az ún. McNamara tévedés, amit már korábban is többször érintettünk, változatos témákon keresztül.

Minden esetre kezdjük egy kis definícióval: a McNamara tévedés a kvantitatív (vagyis, számszerűsíthető) szempontok túlzott hangsúlyozására, és minden egyéb figyelmen kívül hagyására épít. Más szavakkal azt állítja tehát, hogy csak az lehet fontos, ami konkrétan mérhető. Ez a bizonyos mentális torzítás Robert McNamara amerikai védelmi miniszter nevéhez fűződik, aki a Vietnámi háború során minden hitét a besorozott katonák létszámába, a megölt ellenségek maximalizálásába és a saját áldozatok minimalizálásába fektette.

Elvégre ha mi többen vagyunk, és ők jobban fogynak, akkor előbb-utóbb nyerni fogunk, nem? Hát, mint azt a történelemkönyvek is mutatják, nem. A lakosság kitartására, a hazai pálya előnyére, és úgy általánosságban a gerilla harcmodorra senki nem volt felkészülve. És ami még rosszabb: a meglepetés után még egy jó darabig ment a strucc politika a helyzet menthetetlenségét illetően, mert a választott számok továbbra is haladást mutattak.

Az áldozatok pontatlan becslése, vagy a besorozási színvonal hígítása és a katonák képességeinek “egy kalap alá vétele” jó példák arra, hogy nem minden hasznos, ami könnyen mérhető. A komplexebb szociális és gazdasági összefüggések (na meg az átlag vietnámi farmer érzelmi világának) leszarása pedig jó példák arra, hogy nagyon is hasznos lett volna egy csomó olyasmit is figyelembe venni, amit nem tudtak könnyen és egyértelműen számokká konvertálni.

És habár a Vietnámi háború stratégiai megfontolásai ritkán kerülnek elő a hétköznapokban, a mögöttes lecke bizony ránk is vonatkozik! Például:

  • Ha csak a fizetésünk alapján mérjük a munkánk minőségét, akkor önszántunkból kötünk majd ki és ragadunk meg olyan pozíciókban, amik jövedelmezőek ugyan, de közben az egész életünket megfertőzik. Általában a munka az egyetlen, ahol pénz és előléptetés képében explicit, látványos jutalmat osztogatnak. Sehol máshol nem lesz pirospont, ha jól teljesítünk – inkább csak feketepont, ha nem. De ez nem jelenti, hogy a munka fontosabb, mint az élet más területei! Csak azt, hogy a munkában könnyebben mérhető a teljesítmény (lásd Charles Wheelan).

  • Ha a siker felé vezető úton elkezdünk nagyobb súlyt adni a konkrét lépéseknek, mint a háttérben meghúzódó víziónknak, akkor idővel elkezdünk majd egyre hatékonyabban haladni, csak már lehet, hogy a rossz irányba. Mert hát azt könnyű mérni, hogy mit csinálunk, vagy hogy mennyit. Azt már annál nehezebb, hogy miért csináljuk – és hogy mennyire tartjuk magunkat az eredeti miért-ünkhöz. Pedig hosszú távon az utóbbi lenne a fontosabb (lásd Simon Sinek).

  • Ha fogyni szeretnénk, de csak a mérlegen megjelenő kilókkal foglalkozunk, akkor könnyen keveredhetünk koplalásba – ami a súlyunkat valóban lefelé viszi ugyan, de csak a leépített izomzat és a leépítendő izmok által addig megkötött víz felszabadítása miatt. Azt hisszük majd, hogy haladunk, pedig nem hogy csak nem vesztünk zsírt, de közben arról is gondoskodunk, hogy a koplalásunk végeztével még kevesebb kaja is elég legyen a visszahízáshoz (lásd Chris Aceto).

    Vagy tegyük fel, hogy nem keveredünk koplalásba, és szorgosan kultiváljuk a helyes étkezési/mozgási/regenerálódási szokásainkat. Sajnos ilyenkor is hasonlóan csalóka lehet kizárólag a kilókkal foglalkozni a haladás megítéléséhez. Lehet például, hogy a zsírvesztés még nem indult meg, de az energiaszintünk már nőtt; vagy a közérzetünk javult; vagy jobbakat alszunk; vagy újra be tudjuk gombolni a kedvenc nadrágunkat; vagy épp már kevésbé kívánjuk az édeset. És ugye a szokások kialakulásához fontos a kielégítő visszajelzés – amit talán észre is vehetnénk, ha nem csak a kilókra fókuszálnánk (lásd James Clear).

  • Ha egészségesek szeretnénk maradni, de az egészségünk szintjét túlzottan a vérvételi eredményeinkkel azonosítjuk, az gyakran tévútra vihet. Minden hormon/vitamin/ásvány/akármi “egészséges szintje” egy átlag intervallum, amiből még 95%-os konfidencia mellett is lesz 5%, aki gond nélkül kilóg. Persze ugyanígy lehet az is, hogy rendben van az összes értékünk, de csak mert valami speciálisabbat meg nem vettek bele a vizsgálatba, ami kimutatta volna a bajt (lásd Christie Aschwanden).

Persze mindebből nehogy valaki azt a tanulságot vonja le, hogy akkor nem is kellene mérni a haladást. Dehogynem! Nagyon alapvető (és mellesleg demonstrálhatóan igaz) menedzsment közhely, hogy amelyik folyamatot nem mérjük, azt nem is tudjuk irányítani. Csak annyit szerettem volna érzékeltetni, hogy azért alaposan fontoljuk meg, mit mérünk! Na meg hogy bármennyire is kiváló metrikát véltünk találni, azért amellett is tartsuk nyitva a szemünket.