Egész véletlenül akadtam Johan Eklöf – A sötétség manifesto című könyvébe, de azonnal éreztem, hogy kiváló kiegészítés lesz a Néma Tavasz ökológiai szemlélete mellé. Eklöf barátunk svéd denevérkutató és sötétség-kedvelő, aki az éjszakai állatfajok tömeges eltűnése és az emberi fiziológiai folyamatok megzavarása miatt hívja fel a figyelmet a fényszennyezésre.

Írásában csak úgy hemzsegnek a mitológiai kapcsolatok, a szavak etimológiája, költői megfogalmazások, gyerekkori emlékek, és hogy majd a mi gyerekeinknek mi marad… Ezek egy tömör (és leginkább praktikus önfejlesztést célzó) összefoglalóba nyilván nem férnek bele, de a hangulatot nagyon mesemondóssá teszik. Inkább egy olyan könyv ez, ami a szemléletmódunkat formálja, nem is feltétlen az ismereteinket bővíti hangsúlyosan. Na persze van itt ismeret, de érzet is, ami miatt nem tekintünk majd ugyanúgy a sötétségre.

A tartalom a következőképp alakul:


A fényszennyezésről

A Föld forgása nem állandó. Lassul – de csak szép fokozatosan, pár ezred másodperc per évszázad tempóban. El tudjuk ezt képzelni, milyen lassú? És a nappaloknak még így is volt idejük konkrétan megduplázódni az első életformák kialakulása óta.

Ami viszont nem változott ennyi idő alatt sem, hogy mindenki számára ismétlődött a világos-sötét-világos-sötét menetrend. Persze területenként és évszakonként különböző ütemben és hosszal, de folyamatosan kiszámítható volt a nappal és az éjszaka körforgása. Ez szinkronizálja a belső óránkat (avagy, a cirkadián ritmusunkat), ami magától csak kb. egy napig maradna korrekt.

Na ebbe az eddigi állandóságba piszkál bele nem kicsit az a rengeteg mesterséges fény, amit mostanában használunk. Nem is beszélve arról a rengeteg fényről, amit nem is használunk, csak úgy szivárogtatjuk az éterbe.

A sötéttől való irracionális félelem (avagy niktofóbia) az egyéni reakción felül kulturális és túlélést segítő ösztön. Mi emberek nappali, első sorban látási ingerek alapján tájékozódó élőlények vagyunk, ezért valamilyen szinten érthető, hogy ki szeretnénk világítani a világunkat. De amekkora skálán és amilyen tempóban ezt csináljuk, az minden, csak nem természetes. Semmi más nem tud alkalmazkodni, de az az ő bajuk. Ez itt az antropocén kor, az ember kora, és mindenki más bekaphatja.

A sok kivilágítás mágneses hatással van a rovarokra. Szó szerinti sáskajárások vonják el őket vidékről a városokba, ami kimutatható ökológiai változásokhoz vezet. A fénnyel belezavarunk az éjszakai rovarok navigációjába, akik általában a csillagokra és/vagy a Holdra hagyatkoznak. A Hold fénye a napfény erősségének 40 ezrede, és sokan olyan érzékenyek, hogy ez alapján kelnek útra. Ha ehelyett egy lámpa alapján tájékozódnak, akkor nem tudnak majd se táplálkozni, sem ezáltal elvégezni a beporzást, ami meg a növények szemszögéből lenne nagyon fontos.

Vannak, akik a vízről visszaverődő, polarizált fényre mennek, és az aszfaltról/kocsikról/üvegfelületekről visszaverődő fényeknek esnek áldozatul (amire a mesterséges fény csak rátesz). Azt hiszik, víz, ami a tojásrakáshoz optimális lenne, de helyette egy Tesco parkoló, ahol kb. egyből halálra van ítélve a következő generáció. Sőt, a molyoknál például az is a szürkülethez kötött, hogy aktiválódjon a hormonrendszer, termelődjenek a feromonok, és párt találjanak, szóval még a tojásokig sem jutunk el. Vagy ha igen, akkor is hamarabb kelnek ki, mint kéne, mert természetesen a lárvák fejlődésébe is beleszól az extra fény.

Ezek után nem csoda, ha tömegesen fogynak a rovarok. Biomassza mérések alapján vagy 75%-os a csökkenés! Egy másik, szubjektívebb teszt a szélvédő hatás, miszerint látványosan egyre kevesebb a halott bogár a kocsik elején, ugyanakkora távok mellett, mint mondjuk 10-20-30 éve.

A hatodik kihalási hullám van folyamatban, aminek demonstrálhatóan mi emberek vagyunk az okai. Ebben persze benne vannak az urbanizáció, a globális felmelegedés, a rovarirtók túlzott használata (lásd Néma Tavasz), a monokultúrás növénytermesztés, és az eltűnő erdők… De a fényszennyezés is – és nem is kicsit.


Az éjszaka, mint ökológiai fülke

Az evolúció egyik legdinamikusabb időszaka a Kambriumi robbanás, ahol a napfényen vegetálgatás helyett hirtelen (értsd, kb. 10 millió év alatt) divat lett egymást levadászni, és ezért a látás gyors fejlődésnek indult. A mára sztenderddé vált szem csapokat és pálcikákat tartalmaz, amikből előbbi inkább a színekért és a felbontásért, utóbbi pedig a fényérzékenységért és a sötétadaptált látásért felelnek.

Nem mindenkinek azonos szintű azonban a sötéthez való adaptációja. Az éjszakai életre szakosodott élőlények többsége extra tükrökkel rendelkezik a retina mögött, hogy kétszer haladhasson át rajta a fény. Ettől világít a macska szeme a sötétben – és ettől lát vele a macska sokkal jobban.

Vagy tekintsük a baglyokat, akik már kezdésnek is 100-szor jobban látnak, mint mi, de ennek a tetejébe szatellit antenna alakú fejük van, hogy minél jobban gyűjtse a zajokat. Sőt, különböző alakú a bal és a jobb fülük, hogy az eltérésekből pontosan azonosíthassák a hang forrását.

Erre tesz még egy lapáttal a denevérek echo-lokációja, vagyis a visszhang alapú tájékozódás (kb. beépített szonár). Már az 1700-as évek végén kimutatták, hogy ha a szemük volt bekötve, attól még szépen ment nekik az akadálypálya vagy a vadászat – viszont ha a fülük, akkor nem. Nem vakok ők, csak nincs szükségük a fényre a vadászathoz, és ezért inkább olyankor jönnek elő, amikor nincs fény, hogy a rájuk vadászó nagy madarak se lássanak.


Az éjszakai adaptációnak azonban ára van. Ha egy faj túlságosan a sötétre specializálódik, és aztán mi egyszerűen elvesszük tőlük a sötétséget, akkor hirtelen nagy lesz a káosz. Csak pár példa érzékeltetésnek:

  • Vannak rovarok, amik teliholdkor nem mennek vadászni, mert akkor túl könnyű zsákmánynak éreznék magukat. Inkább vár(ná)nak a sötétre, ami viszont az állandó, ég felé irányuló fényszennyezés és azt azt esetleg visszatükröző felhőzet/köd/szmog miatt soha nem jön el.

  • A tücskök ciripelése a fénnyel függ össze, és ha rosszkor jelez szerencsétlen, akkor nem társat talál, hanem vacsorává válik.

  • Hasonlóan, egyes bogarak védelmi színe/mintázata is mást mutat más mennyiségű (vagy akár csak más spektrumú) fényben. Így lehet, hogy pont amiatt fognak kilógni, aminek elrejtenie kéne őket a ragadozók elől. Vagy pont beleolvadnak a környezetbe, amikor párt kéne találniuk.

  • Fény hatás lehet az is, ha megtörténik ugyan a párzás és az utód születése, de rosszkor. Mondjuk amikor nincs elég kaja a számára, hogy fel is nőhessen.

  • A madarak vándorlását részben a mágneses spektrum érzékelése is segíti, de nagyban a csillagok fénye által történik. Amibe, meglepetés, megint belepiszkál a mesterséges fény.

  • A fákra esetében mesterséges fény mellett hamarabb kezdődhet a rügyezés, és tovább megmaradhat a lombkorona. A termések/magok szemszögéből előny lehet a korai érés, de egyetlen tavaszi fagy tönkre vághatja az egész folyamatot. Ezért kell (vagyis, kellene) a megbízható visszajelzés a környezetből – és ebbe piszkál bele a sok lámpa.

  • Mindez persze csak akkor, ha egyáltalán van, ami rügyezhet. A belső órák átállításával szétcsúszik a beporzók és a növények szinkronizációja, így a rovar éhesen, a virág pedig parlagon marad.

  • A tengerben előforduló biolumineszcencia mozgást, és ezáltal támadók közeledtét jelezheti – de csak akkor, ha egyéb fény bele nem szennyez. Az erre érzékeny halak így védtelenné válhatnak a ragadozóikkal szemben.

  • Bizonyos teknős fajok kikelése mindig az alkonyhoz kötött, amikor is a nap utolsó sugarai felé menetelnek a tengerbe. Viszont ha van a közelben más erős fényforrás, akkor arra indulnak, ezzel kb. az első pillanattól halálra ítélve magukat.

  • Naponta történik migráció sok halfajnál a sötét mélyből az “alkony zónába”, ami a mi szemünknek már sötét lenne, de nekik még pont jó. Ezt a “pont jó” szintet szennyezik be az olajfúró állomások, szélfarmok, hajók, parti városok és gyártelepek világításai.

  • A bohóchalak szimbiózisban élnek a tengeri rózsákkal. A tengeri rózsa fontos alapanyag a rák kutatásban; a bohóchalak élőhelyei pedig népszerű látványosságok a Nemo nyomában megjelenése óta. Igen ám, de a bohóchal ikrák csak teljes sötétségben kelnek ki. Ha ezeket összeadjuk, akkor jöhet a láncreakció: turisták → part menti szállodák → fény → nincs kikelés → nincs hal → nincs tengeri rózsa → nincs rák kutatás. Hát nem érdekes (és borzasztó) domino hatás?

  • A korallok maguktól is elsápadnak/hanyatlanak pár évente egy természetes szélfordulásnak és vízhőmérséklet változásnak köszönhetően. És ez még bele is fér, mert alap esetben gyorsabban tudnak regenerálódni egy ekkora visszaesésből, mint ahogy a következő érkezne. Viszont a korallok szaporodása szorosan függ a Holdfénytől – amibe, kitaláltátok, a fényszennyezés belepiszkál. Ha így haladunk, gyorsabban fognak eltűnni, mint ahogy regenerálódni tudnának, és onnan már nem nagyon lesz visszaút.


Láthatjuk tehát, hogy a sötétség egy igen népes ökológiai fülke. És még aki nem dedikáltan éjszakai (mint mondjuk az emlősök nagy többsége), az is inkább hajnali vagy alkonyi aktivitást mutat. Illetve éjszaka sem csak alvás a program. Mi emberek vagyunk egyedül, akik leginkább konkrétan a nappal kellős közepén ficergünk.

A baj az, hogy ezt a különcségünket minden erőnkkel próbáljuk a többiekre is ráerőltetni. Az evolúciós változások során kialakult kényes egyensúly évmilliók alatt állt be, mi pedig pillanatok alatt szét tudjuk barmolni. Aztán meg majd nézhetünk nagy csodálkozó fejjel, ha valami olyat is kirúgunk magunk alól, ami addig nekünk dolgozott, de még csak tudomást sem vettünk róla.

A denevérek emberi szemszögből vett “haszna” például dollár százmilliókban vagy akár milliárdokban mérhető, ha megnézzük, mennyi károkozót fogyasztanak, vagy hogy az ürülékük milyen jó trágyának. Ha kihalásba világítjuk őket, akkor ez egy elég váratlan extra költség lesz ám. Pláne hogy ezeket a szolgálatokat a természet ingyen nyújtja – csak olyanra kéne beállítani a körülményeket, hogy nyújtHASSA. Mézzel többre mennénk, mint az ecettel.


Az emberiség és a kozmikus fény

A 17-18. század környékén még szabad szemmel is jól lehetett csillagászkodni. Vagy legalábbis csak a szemünk érzékenységén múlt, nem a külső körülményeken. Ma viszont már ez a legtöbb helyen lehetetlen lenne a fényszennyezés miatt.

Ennek számszerűsítéséhez az ún. Bortle skálát használják, ami azt mutatja, hogy mennyire jól látható a éjjeli égbolt. Az 1-es érték teljesen érintetlen eget jelent (ahol több mint 6000 égi objektum lenne látható szabad szemmel), míg a 9-es a teljes fényszennyezés (ahol az objektumok száma 5-10-re csökken). És mit is nyerünk ezért az áldozatért cserébe?

Főként azt, hogy az elektromos fény elterjedésével képesek voltunk ráerőltetni a világra a saját ritmusunkat. Persze már akkoriban is voltak, akik úgy gondolták, hogy ez leginkább csak ahhoz vezet majd, hogy a munkásokat még jobban ki lehessen zsigerelni, és hajtani a gazdaságot. Így visszatekintve ezt nem mondanám alaptalannak.

A jövő fényes volt – vagy legalábbis, a fény volt a jövő.

The future was bright or, at least, brightness was the future.

Mellesleg mindeközben nem csak szerencsétlen állatoknak rúgjuk fel a cirkadián ritmusát, hanem a sajátunkat is. A kékes és pirosas fény váltakozását a nappal-éjszaka körforgással azonosítjuk, ami befolyásolja a melatonin termelésünket (lásd Miért alszunk?). De úgy egyáltalán bármi fény nehezíti a pihenésünket, még ha pirosas is – ez a túlvilágítás nagyon nem tesz jót az alvásunknak.

És ha alvás problémák, akkor jöhet a krónikus stressz, a depresszió, vagy akár konkrét fizikai tünetek. Még a régebben őrülettel és bűnözéssel azonosított Hold-kór kifejezés is valószínűleg onnan ered, hogy a több fény miatt olyankor nagyobb esélye volt a kialvatlanságnak.

Egy másik példa az elhízás. Nyilván sok más faktortól is függ, de ezek közül egy a folyamatosan alacsony leptin szint, ami az étvágyat szabályozza. És mivel a leptin a melatonin-hoz van kötve, ezért ha azt felborítjuk, akkor borul a leptin is, ami miatt könnyen becsúsznak majd az éjszakai nassolások.

Egyszerűen kövérre világítjuk magunkat.

Simply put, we light ourselves fat.

De a leptin csak a kezdet – a melatonin más hormonokkal is kapcsolatban áll. Például az éjszakai munkások körében kimutathatóan gyakoribb a rák, főleg annak hormon-érzékeny fajtái (mell, prosztata). A WHO szerint a tartós éjszakai műszak kb. ugyanolyan káros, mint a dohányzás. És habár már vannak próbálkozások, hogy utánozzuk a természetes világítási ciklust a mesterséges fény színével és/vagy erősségével, ez még nagyon gyerekcipő…


A sötétség szerepe

Nem igazán tesz jót, hogy a vallásos szimbolizmus évezredek óta a jó/rossz, az ártatlan/bűnös, vagy épp a tiszta/szennyezett párossal azonosítja a világosságot és a sötétséget. Ha ilyen negatív a benyomásunk a sötétről, akkor nyilván nem sajnáljuk majd “kiirtani” sem.

Szerencsére ez azért nem minden vallásban van így. Van, ahol sokkal közelebb állnak a természethez a szükséges fény/sötét körforgás felismerésével. Vagy ahol kimondottan az egyensúlyra törekszenek a kozmológiájukban. De ez sajnos közel sem elég a trend visszafordításához.

Szemléltetésként gondoljunk csak arra, hogy manapság már létezik az asztro-turizmus fogalom – vagyis amikor elkülönített, szabályozott fény kibocsátású sötétség-parkokat hozunk létre, hogy az oda látogató emberek még láthassák a csillagos eget. Szerintem már önmagában az abszurd, hogy ilyenre szükség van! Az ajánlott szabályaikat viszont mindenki megszívlelhetné: a fény árnyékolása és lefelé irányítása (nincs horizontálisnál magasabb szivárgás), limitált számú lámpa per egységnyi terület, és meleg (sárgás/pirosas) fény (semmi kék!). Az ilyen ökológia-tudatos világítással már sokat tehetnénk az eddigi negatívumok ellen.

Sőt, a sötétség nem csak testi, de lelki téren is jót tehet. Svédországban például már léteznek ún. sötét-terápia kezdeményezések, mert a sötétben intimebb, lassabb, nyugodtabb a beszélgetés, a társasági lét. A túl sok vizuális stimuláció kompenzálása nem lenne rossz ötlet.

A legnagyobb akadály azt elfogadni, hogy a sötétségnek igenis lenne szerepe a modern életben. Ha viszont ezen túlbukkanunk, akkor technológiailag nem nagyon lehet mentségünk. A 2014-es fizikai Nobel díj óta tömegesen és olcsón rendelkezésre áll a szabályozható LED fény. Itt az esély, hogy jobban testre szabjunk a világításaink erősségét és fényét, mint valaha. Ennek ellenére kb. csak arra használtuk a LED forradalmat, hogy minél több és erősebb fény legyen, mindig, mindenhol.


Összefoglalás

Láthattuk tehát, hogy a sötétség mesterséges háttérbe szorításával mekkora felfordulás okozunk a világunk működésében. Borítjuk a növények fejlődését/beporzását, az állatok táplálkozását/szaporodását/navigációját, és a tetejébe a saját cirkadián ritmusunkat is.

A jó hír, hogy a globális felmelegedéssel, a vegyszer és műanyag mérgezéssel, vagy az invazív növény- és állatfajok terjedésének féken tartásával ellentétben a fényszennyezést lenne a legkönnyebb megoldani a jelenkor katasztrófái közül – legalábbis technikailag. A rossz hír, hogy ehhez akarni is kéne. És mondjuk komolyan venni, hogy potenciális negatív hatásában bizony a fényszennyezés is egy lapra tartozik a többiekkel.

Mint minden globális esetben, itt is leginkább politikailag megtámogatott, rendszer szintű változtatások kellenek. De amíg sikerül ezeket a gondolatokat társadalmi norma szintre süllyeszteni, addig azért személyesen is tehetünk értük:

  • Használjunk időzítőket és/vagy mozgásérzékelőket a kültéri világításainkon,

  • Gondoskodjunk a megfelelő árnyékolásról (hogy tényleg csak az legyen megvilágítva, aminek muszáj), illetve

  • Figyeljünk a fény színére és erősségére (hogy tényleg csak úgy legyen megvilágítva, ahogy muszáj).

Az már csak a bónusz, hogy ezek után talán szépséget is találhatunk a sötétben. A szerző végszavával élve (ami pont a “carpe diem”, vagyis a “ragadd meg a napot” ellentéte): Ragadjuk meg az éjszakát! Carpe noctem.