Ha már avatási beszéd, Dartmouth College, és azon belül is 2011, akkor valószínűleg Conan O’Brian a híresebb alany. Van viszont ott a diákoknak egy ilyen “osztálynapja” is az avatás előtt, ahol szintén elhangzik három beszéd. Az osztályelnöktől, egy választott diáktól, és egy választott tanártól. Na, hát esetünkben Charles Wheelan volt a választott tanár – annak ellenére, hogy akkoriban hivatalosan épp nem is volt a tanári kar tagja. És ha ideiglenes, beugró közgazdaságtan és statisztika oktatóként olyan mély benyomást sikerült tennie a diákjaira, hogy kvázi szabályellenesen őt kérték fel erre a posztra, az azért elmond valamit.

Wheelan pedig nem okozott csalódást. Beszédében csupa olyan dolgot szedett össze, amit ő maga is szívesen hallott volna húsz évvel korábban, a saját Dartmouth-i avatásán, csak épp senkitől nem hallhatta. És ez olyan jól sikerült, hogy némileg kibővített változatban könyv is kerekedett belőle. A tartalom (kissé furcsa számozással) a következő pontokból áll:


#1 • #2 • #3 • #4 • #5 • #6 • #6,5 • #7 • #7,5 • #8 • #9 • #10 • #10,5


#1 – A haverokkal elhülyült idő nem volt pazarlás

Persze, hogy lett volna közben hasznosabb, amit csinálhattunk volna, de olyan mindig lesz. Pont ez a lényeg! Mindig lesz tennivaló, így ha nem szakítunk tudatosan időt másokra, akkor nem fognak sehova csak úgy maguktól beférni.

Erre a legszebb tudományos bizonyíték az a “felnőttfejlődési tanulmány” (Study of Adult Development), ahol 70 évig követtek egy Harvardi évfolyamot, hogy meglássák, hosszú távon mi vezet a boldog élethez. És az elsődleges, fő tanulság az, hogy semmi nem számít annyira, mint az emberi kapcsolataink minősége. Egy másik kutatás szerint pedig arányában ugyanannyit számít a boldogságérzetünknek, ha csatlakozunk egy csoporthoz (ami elég, ha havonta mindössze egyszer találkozik), mintha megdupláznák a fizetésünket.

Ha ezt a bajtársiasságot, kapcsolati hálót és általánosan baráti légkört sikerül jól belőnünk, akkor a többi puzzle darab már szinte magától a helyére pottyan.


#2 – A legszarabb napjaink még valószínűleg hátravannak

Ha bármi érdemlegeshez akarunk kezdeni az életünkkel, akkor elkerülhetetlenül várhatóak benne hosszabb időszakok, amik faltól falig kétséggel és kudarcokkal lesznek tele. Amikor (nem ha! amikor) ideérünk, emlékezzünk két sztorira:

  1. Egy barátjának nagyon nem jött be a Wall Street-re bejutás, amiről kiskora óta álmodozott – de pont így kerülhetett (látszólag véletlenül) arra a kis szigetre vendéglátózni, ahol megismerte a feleségét és ahonnan azóta vendéglátó lánc igazgatóvá nőtte ki magát.

  2. Maga Wheelan, aki (miután már egy ideje pénz és munka nélkül volt) hirtelen szállás nélkül maradt. Hónapokig egy jótékony idős házaspár vendégszobájában aludt, így végül már nem tehette meg, hogy “válogasson” és majdnem el kellett fogadnia egy lélekölő állást – ha a sors ki nem menti az utolsó pillanatban.

Mindig hinnünk kell, hogy lesz valahogy. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezt a hitünket valaha is feladjuk. De ez egyáltalán nem jelenti ám, hogy menet közben végig kellemes kéjutazásban lesz részünk…


#3 – Ne tegyük rosszabbá a világot

Sokan arra biztatnak, hogy tegyük jobbá vagy épp “váltsuk meg” a világot. Wheelan szerint viszont már az is bőven jó szint, ha legalább aktívan nem tesszük egy szarabb hellyé.

Ismert példa az az 1994-es USA szenátusi ülés, ahol 7 nagy dohánycég feje nyilatkozta egyöntetűen, hogy a dohányzás nem okoz függőséget. Amikor, csak úgy megjegyezném, már régóta bőven ismert volt orvosi körökben, hogy de. És mellesleg a rákkal is gyanúsan összekapcsolható.

Könnyű az olyan “bűnre” koncentrálni, ahol símaszkok vannak meg lopások meg erőszak. De ha igazán ki akarunk baszni a társadalommal, ahhoz kimondottan előny egy diploma és valami jó munkahelyi pozíció. Gondoljunk csak a szándékosan félrevezető és szegény családokon élősködő banki termékekre, a csúcsprofit mellett árult silány élelmiszerekre, vagy a polgárokat saját önérdekük ellen fordító politikai propagandára.

A világ megváltoztatása ugye nem feltétlen jelent javítást, sajnos. Szóval ha már friss diplomásoknak, és a jó pozíciók várományosainak szól ez a beszéd, akkor talán érdemes először ezt kihangsúlyozni, mielőtt még bármilyen nagyság vagy kiugró siker szóba kerülne. Ha van esélyünk szarabbá tenni a világot, de nem tesszük, az önmagában is siker!


#4 – Házasodjunk okosan, házasodjunk okosSAL

A házassággal gyakorlatilag egy professzionális élet-csapattársat választunk, úgyhogy megéri jól választani. És habár ez nem kimondottabban vitatott érv (elvégre ki ne akarna egy profi csapattársat), a tanács szokatlansága talán abban rejlik, hogy mennyire tisztán praktikus, gazdasági, önérdekből is ez éri meg.

Valószínűbb, hogy egy értelmes társ támogatni tud, ha karrier-gödörbe kerülünk. És arra is van kutatás (ugye az általános kapcsolatok értékének specializált esetekén), hogy egy jó házasság kb. évi 100.000 dolláros fizetésemeléssel egyenrangú jólét érzetet hoz. Arról nem is beszélve, hogy nyilván kivel élne le szívesen egy életet az ember gyereke?

Szóval, egy közismert falusi bölcsességet nem-függetlenné és kicsit kevésbé szexistává alakítva: olyan párt válasszunk, akinek esze is van, mert baszni minddel lehet…


#5 – Bocsi

Ez a fejezet leginkább az USA-ban tapasztalt gazdasági pazarlásról szólt, és mivel a boomer-ek elhugyozták az természeti erőforrások nagyját, így a mostani (és jövőbeli) generációknak nem kimondottabban sok marad. De ennek persze kis hazánkban is megvan a párja – meg nyilván ránk is hatni fog az elkerülhetetlen Amerikai válság.

Itt jön egy éles összevetés a Stanford-i mályvacukor kísérlettel, és a késleltetett kielégülés viselésével. Mostanában ezt a lakosság nagy része nem igazán bírja – részben talán mert az elődeiktől azt látták, hogy nem is kell bírniuk. Csak amit az elődök előre zabáltak, annak mi kapjuk meg a számláját. És az mellett nekünk meg már muszáj lesz bírni a késleltetést, mert szimplán nem jut több.

Ebben szerintem annyi a tanulság, hogy A) igyekezzünk jobb világot hagyni magunk után, ne felélni mindent és a többiekkel meg lesz ami lesz, illetve B) törődjünk bele (és tudatosan birkózzunk meg vele), hogy ezt a professzionális szívességet a mi generációnk sajnos nem igazán kapta meg az elődöktől.


#6 – Hagyjuk a gyerekeket gyereknek lenni!

A fejezet címe hivatalosan: Állítsuk meg az ifi baseball-ligák fegyverkezési háborúját. Ez nyilván megint kicsit USA-specifikusabb, de a kultúra elglobalizálódásának köszönhetően a jelenségnek sajnos szépen megvan a magyar analógja is. Túlstruktúrált idő, szakkörök, különórák, képzések, extra vállalások. Mi lett azzal, hogy a gyerek kimegy az utcára és… csak úgy van? Létezik.

Persze, persze, meg akarunk adni nekik minden előnyt. De az előny relatív! És ha mindenki megadja ezt az előnyt a gyerekének, akkor relatív szempontból ugyanott lesznek a “ranglétrán” – csak menet közben kimaradt a gyerekkoruk.

Plusz ezzel azt a tudatalatti üzenetet közvetítjük, hogy tessék gyorsabban futni, mint a szomszéd. És az mindegy is, hogy a szomszéd miért fut – vagy hogy hova. Szóval mindig legyen gyanús, ha versenyt csinálunk valami olyanból, ahol az út a lényeg, nem a cél.


#6,5 – Olvassunk gyászjelentéseket

Több helyen szembejött már ez a tipp (legutóbb talán Austin Kleon-nál), és Wheelan is szán neki egy (fél) pontot. A lényeg annyi, hogy a gyászjelentések olvasgatása által megláthatjuk, hogy kinél mik voltak igazán fontosak az életben. Hogyan emlékezhetünk vissza rájuk az egész életük ívét tekintve.

Egyből nyilvánvaló lesz majd, hogy az élet senkinél nem lineáris. És hogy olyan távlatból ritkán számítanak azok a kudarcok vagy zsákutcák, amik miatt sokszor nem merünk belefogni valamibe. Meg persze hogy mennyire jelentéktelen is az aggodalmaink 97,3%-a (megközelítőleg).


#7 – Tartsunk szüneteket

És itt inkább a szombatévről (avagy “sabbatical”-ről) van szó, nem csak egy lelkifurka nélkül ellazított vasárnap délutánról. Ez persze nem lesz triviális, és akadnak élethelyzettől függően komoly anyagi vonzatai is. De már a Kék Zónáknál is láthattuk a heti egy napos Sabbath jelentőségét – gondoljunk bele, egy egész év mit tehet!

A saját érdekünk nem hagyni, hogy a világ menetelése bedaráljon. És ilyen drasztikusan hátralépni és átértékelni a dolgokat felbecsülhetetlen értékkel bír majd az egész élet-ívünk tekintetében.

De hát egy évvel le leszek maradva! – hangozhatna a világ által belénk programozott, versenyszemléletű kifogás. Na jó, de mitől? Kitől? Hol a menetrend? Hol a biztos irány? És hova is sietünk tulajdonképpen?


#7,5 – A szüleink NEM a legjobbat akarják nekünk

Jót akarnak nekünk – és a kettő sokszor ütközni fog. Ennek az oka egyszerű: a szülők nem akarják, hogy a gyerekük kudarcot valljon, és ezért inkább a biztonságosabb, kitaposottabb ösvények irányába próbálják terelgetni őket. Viszont ahogy Campbell-től is tudhatjuk, a saját utunk ritkán lesz kitaposva. A dzsindzsában pedig elég nagy a kudarc veszély.

De hát mit tegyen az ember, ha az igazán jelentőségteljes jutalmak is arra vannak? Ha pedig arra megyünk, akkor hogy is várhatnánk el a szüleinktől, hogy örüljenek ennek?

A katonából felfedezőn keresztül egészen az elnöki posztig eljutó Theodore Roosevelt szerint “A kudarc nehéz, de még rosszabb, ha meg sem próbáltunk a sikerre törni”, viszont én fogadni mernék, hogy az anyja őt is inkább orvosnak vagy ügyvédnek szánta volna.

Theodore Roosevelt, soldier, explorer, and president, once remarked, “It is hard to fail, but it is worse never to have tried to succeed.” I love that quote, but I am willing to bet that Teddy’s mother wanted him to be a doctor or a lawyer.


#8 – Ne legyünk cirkuszi majmok

A pénz azért olyan fontos szociális faktor (a nyilvánvaló életviteli előnyei mellett), mert azt könnyű mérni. De ugye ne feledjük a McNamara tévedést, miszerint attól, hogy valami mérhető, még nem lesz fontos – és valami fontos is lehet nehezen mérhető, vagy akár mérhetetlen.

A cirkuszi majmok azért egyensúlyoznak szoknyában egy egykerekűn kirúzsozva, mert jutalmat kapnak érte. Nem gondolták előtte végig, hogy az egykerekűzés gazdagítja-e vajon az életüket, vagy hogy ezzel szeretnék-e tölteni az idejüket. Egyszerűen csak ezért kapják a jutalmat, úgyhogy ezt csinálják és kész.

Na most mi ne legyünk már cirkuszi majmok! Az életben általában csak a munka az az egyetlen hely, ahol pénz és előléptetés képében explicit, látványos jutalmat osztogatnak. Sehol máshol nem lesz pirospont, ha jól teljesítünk – inkább csak feketepont, ha nem. De ez nem jelenti, hogy a munka fontosabb, mint az élet más területei! Csak azt, hogy a munkában könnyebben mérhető a teljesítmény.

Nagyon vigyázzunk, hogy ezt a kettőt ne keverjük össze. Attól, hogy csak onnan jönnek a jutalomfalatok, fontos a helyén kezelni (és nem minden más elé helyezni!) a munkát.

Számos olyan terület létezik az életetekben, ami fontos lesz számotokra, de nincs mellé formális teljesítmény kiértékelés.

There are a whole host of areas in your life that might be quite important to you but for which there will be no formal performance evaluation.


#9 – Az egész élet bónusz idő

A jelenre és jövőre való fókusz egyensúlyozása senkinél nem triviális. Ha valami nagy felé szeretnénk építkezni, ahhoz bizony sokszor kell a jelenben áldozatokat hozni. De ugye senki nem garantálja, hogy el is jutunk odáig. Ha viszont csak a jelent élvezzük, akkor soha semmi nagy építésére még csak esélyünk sem lesz. Újabb példa, ahol egyik véglet sem igazán jó – az igazság valahol középen van.

A szerző tanácsa (ami szintén nem kimondottabban “új”), hogy próbáljuk meg magát az építési folyamatot is élvezni, miközben haladgatunk valami nagyobb felé. Egy jó mentális modell erre a “holnap elüt egy busz” szabály. Bánnám-e, hogy azt csináltam, amit most épp csinálok, ha holnap (vagy egy hónap múlva; vagy jövőre) elütne egy busz?

Persze emellett a fordítottját se feledjük: ha nem üt el a busz, akkor jó irányba visz-e az, amit most csinálok? 10-20 év múlva büszke tudok-e majd lenni az életre, amit most építek? Ezek a kérdések remélhetőleg segítenek egészséges kompromisszumot találni.


#10 – Fingunk nincs, mit hoz a jövő

Rengeteg minden változott, amióta Wheelan végzős volt 1988-ban, és ezek közül egy csomót elképzelni sem lehetett előre (lásd internet, háborús konfliktusok, stb). Viszont elég éles a kontraszt, hogy bizonyos területek mennyit változtak, míg mások mennyire nem. Például hogy 40 évvel a Holdraszállás után is van még olyan település az állítólagosan “fejlett” világban, ahol nincs tiszta ivóvíz… Mivan?!

A változást (mint egy hegyről lezúduló patakot) megállítani nem lehet, de terelgetni igen. És a Holdraszállásos/internetes haladásból szépen látszik, hogy van itt lendület. Csak hát a nincs tiszta ivóvízből meg az látszik, hogy ha valamire nem figyelünk, akkor magától bizony szart se fog haladni. Alakítsuk hát olyanra a haladással szemben támasztott elvárásainkat, hogy a jövőben ne legyen már ennyire féloldalas.


#10,5 – Ne próbáljunk “nagyok” lenni

Wheelan egy élő TV-s interjúja előtt kapta ezt a tanácsot a műsorvezetőtől, amit most továbboszt, és az egész életre általánosít, mert azóta is nagy hasznát veszi:

Ne próbálj nagyszerű lenni. Csak legyél vállalható.

Don’t try to be great. Just be solid.

Ez azért felszabadító, mert a “vállalhatóság” sokkal inkább a mi irányításunk alatt van, mint a nagyszerűség. Sokkal kevésbé függ a szerencsétől és az előre nem látható körülményektől. Nem kell azon aggódni, hogy tudunk-e olyat nyújtani, amiben nem vagyunk biztosak. És ezért cserébe annál magabiztosabban produkálhatjuk azt, amiről meg tudjuk, hogy megy.

Ironikus módon, annál valószínűbb a nagyság, minél kevésbé arra célzunk (lásd Frankl). De ha meg nem jön össze, azzal sincs semmi baj – bőven elég, ha vállalhatóak tudunk maradni.


Összefoglalás

A fenti tíz és fél dolog szerintem nagyon szépen beazonosítja a modern társadalom sok elkurvulását – vagyis az olyan területeket, amik kezdetben még jó ötletnek tűntek, és mértékkel továbbra is azok lennének, csak menet közben egy hangyányit túlzásba estünk. Jó a törekvés, de azért lazítsunk már mellette; jó az a siker, de nem bármi áron; jó a haladás, ne nem mindegy, merre! Ezeket a végzős diákok mellett szerintem nekünk többieknek sem árt néha újra a fejünkbe vésni.