Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon zsenik vagyunk-e, akkor a válasz túlnyomó többségben az lesz, hogy nem. És habár ez a válasz jó, nem a jó kérdést tettük fel. Mert általában nem az számít, hogy ki milyen zseni, hanem hogy mennyi energiát tesz bele és meddig bírja szusszal. Végső soron ezek vezetnek ugyanis a kiemelkedő teljesítményekhez az esetek túlnyomó többségében.

Párhuzamot érezhetünk Carol Dweck növekedési szemléletmódjával, és nem véletlenül. Ám amíg Dweck leginkább arra koncentrál, hogy egyáltalán elhitesse velünk, hogy zsenialitás nélkül is végig tudunk menni az úton, addig Duckworth már jobban arra koncentrál, hogy hogyan menjünk végig azon a bizonyos úton. Főleg ha tele lesz bukkanókkal és kellemetlenségekkel.

Ehhez pedig gyakorlatilag egyetlen személyiségjegyre lesz szükségünk, amit ő “grit”-nek nevez. Ehhez magyarul talán a “szívósság” áll a legközelebb, de mivel Duckworth könyvének hivatalos magyar fordítása is megtartotta az eredeti kifejezést, így én is grit-ként fogok rá hivatkozni.

A tartalom a következőképp alakul:


Mi az a grit?

Duckworth kutatása eredetileg azzal indult, hogy elit katonai oktatásban résztvevő újoncok teljesítményét vizsgálta. Azon belül is első sorban azt, hogy miért bukik ki konzisztensen az ígéretes diákok egy jelentős része? És hogy vajon hogyan lehetne megjósolni, hogy ki fogja végigcsinálni? Persze már addig is volt minden kadétnak egy összpontszáma az addigi akadémiai és atlétikai eredményei (plusz minden egyéb könnyen mérhető aspektus) alapján, amit a felvételi elbírálásnál használtak. Csak hát az marhára nem jelezte előre, hogy ki fog kibukni.

Itt jött képbe a grit, ami a szerző definíciójában a szenvedély és a kitartás kombinációja. Vagyis amikor nem csak tudjuk, hogy merre akarunk menni, de aztán megyünk is arra, legyen bármi. Ami (a legtöbb nagyszerű ötlethez hasonlóan) utólag már szinte magától értetődőnek tűnik. Ha valaki szenvedélyes egy céllal kapcsolatban, és kitartóan menetel felé, akkor előbb-utóbb el fogja érni, nem?

A grit több, mint a kemény, intenzív munka – még akkor is, ha hosszú távon tartjuk a keménységünket és az intenzitásunkat. A grit egyben hűség is ahhoz a területhez, amin keményen én intenzíven dolgozunk. A szerző hasonlatával élve: a szenvedély nem egy hirtelen tűzijáték, hanem egy iránytű. Nem feltétlen kell, hogy egyetlen irányba mutasson az egész életünk, de minél kevesebbszer változik, annál hatékonyabban haladhatunk majd abba a kevés irányba.

Illetve megjegyezzük azért, hogy grit mellett is lehet opció a feladás, de csak az alacsony szintű céloknál. Ha megvan a magas szintű célunk (az iránytűnk, ami mutatja az utat), akkor pont az a grit, hogy azt az irányt nem adjuk fel soha. Viszont az alacsonyabb szintű komponensek (az oda vezető lépések) közül lesz olyan, ami nem jön be, vagy amit el kell sorvasztanunk, hogy valamelyik másiknak több energia juthasson.

Na most a kadét-rostálás szemszögéből ez a hozzáállás nyilván nehezebben számszerűsíthető, mint a tanulmányi átlag vagy az atlétikai teljesítmény. De egy szubjektív kérdőívvel szerencsére elég jól közelíthető, amiben (a fenti definíciónak megfelelően) a kérdések fele a kitartást, a másik fele pedig a szenvedélyt firtatja. Például:

  • Átjutottál-e már nagy nehézségen a céljaid érdekében?
  • Befejezed-e, amit elkezdesz?
  • Milyen gyakran változik az érdeklődési köröd?
  • Volt-e már, hogy valami iránt nagyon érdeklődtél, de ez később lelohadt?

És lássunk csodát, az itt elért pontszám már nagyon szépen mutatta, hogy várhatóan ki fog bennmaradni a képzés végéig. Plusz ez nem ám csak extrém katonai kontextusban működik. Ügynöki állás megtartása, iskola elvégzése, betűző versenyen elért helyezés – újra és újra az jött elő, hogy a tehetség szinte teljesen független attól, hogy mit kezdünk vele.


Tehetség kontra erőfeszítés

A tehetség gyakran nem más, mint egy figyelem elterelő tényező. Duckworth saját tanári tapasztalatai szerint egyáltalán nem törvényszerű, hogy a tehetségesek legyenek a legjobban teljesítők. A kemény munka egyszerűen többre megy, ha elég hosszú távon nézzük.

Persze akadnak híresebb példák is. Mondjuk Charles Darwin, aki saját bevallása szerint is átlagos intellektussal rendelkezett, viszont emberfeletti kitartást tanúsított egy-egy problémával szemben. Vagy William James, aki szerint:

Az emberek többsége jóval a határain belül él; változatos képességek birtokában van, amiket rendszeresen nem használ ki.

The human individual lives usually far within his limits; he possesses powers of various sorts which he habitually fails to use.

Tudatosan persze sokan tisztában vagyunk vele, hogy a szorgalmas középszerűség veri a lusta tehetséget. De érzelmi szinten valahogy mégis ámulunk-bámulunk a természetes, erőfeszítés nélküli tehetség láttán. Kísérletek mutatták ki, hogy ha látatlanban kell megítélnünk szó szerint ugyanazt az eredményt, csak egyszer egy “tehetséges”, máskor pedig egy “törekvő” alkotó jóvoltából (legyenek azok zenészek vagy vállalkozók), a tudat alatti torzításaink a tehetség felé sodornak.

Gondoljunk ebbe bele egy pillanatra! Objektíven ugyanazt az eredmény, csak annyi a különbség, hogy milyen háttérsztorit teszünk mellé a fejünkben. Prédikálni sokan prédikáljuk, hogy a szorgalom többet ér – de ha lehetne választani, akkor inkább a tehetséget pártolnánk. Szóval ne engedjük, hogy a tehetség elterelje a figyelmünket az erőfeszítésről!


Természetesen nem mondjuk, hogy ne létezne vagy számítana a tehetség. Igenis képes gyorsítani vagy könnyíteni egyesek haladását azonos mennyiségű edzés mellett. De több edzéssel a kiválóság igenis elérhető a többieknek is.

A nagyság elérhető. A nagyság sok-sok önálló tevékenység összege, és ezek közül mind teljesíthető.

– Dan Chambliss

Greatness is doable. Greatness is many, many individual feats, and each of them is doable.

Duckworth modellje:

Tehetség × Erőfeszítés = Szakértelem
Szakértelem × Erőfeszítés = Eredmény

Vagyis igen, számít a tehetség – de az erőfeszítés kétszer is számít! Egyszer abban, hogy milyen gyorsan tudjuk fejleszteni a készségeinket. És még egyszer abban, hogy a már meglévő készségeinkből milyen gyorsan tudunk eredményeket előállítani. Erőfeszítés nélkül a tehetség csak a potenciálunk, amihez nem értünk fel. És erőfeszítés nélkül a szakértelmünk csak mindaz, amit csinálhattunk volna, de nem csináltuk.


A grit növekedhet!

Minden tulajdonságunk genetika és neveltetés kérdése. Igen, és – nem vagy-vagy! Például a magasságról azt gondolnánk, hogy tiszta genetika, de generációs trendeken keresztül látszik, hogy az átlag is szépen növekszik, miközben a génállomány annyit azért nem változik. Vagyis valószínű, hogy legalább részben az elégséges tápanyagnak, a tiszta ivóvíznek és levegőnek, illetve a modern orvostudománynak is köszönhető. És fordítva: a látványosan neveltetés-jellegű tulajdonságokban, mint mondjuk az őszinteségben vagy a nagylelkűségben is akad némi genetikai ráhatás.

Szóval a grit (minden máshoz hasonlóan) mindkettő függvénye. Na jó, de milyen arányban? A szokásos genetika vs. nevelkedés kísérlet: nézzük ikreken. És az ilyen kutatások szerint a grit kb. 20-40%-ban magyarázható a genetikával – szóval még a legrosszabb esetekben is többet számít a tapasztalat/neveltetés/környezet/hozzáállás. Amik ugye mind fejleszthetőek, tehát a grit is az!

Aki ráhagy valamit, az általában vagy:

  • Unatkozik,
  • Úgy gondolja, hogy nem éri meg a ráfordított energia,
  • Nem tartja elég fontosnak, vagy
  • Nem tartja magát képesnek rá.

A grit ezt úgy akadályozza meg, hogy:

  • Érdekes dolgokkal foglalkozunk,
  • Képesek vagyunk tudatosan gyakorolni és nap mint nap fejlődni benne,
  • Látjuk, hogy van (egy rajtunk túlmutató) értelme, és
  • Fenntartjuk a reményt, hogy sikerül, amit szeretnénk.

Ezeket a belülről-kifelé grit növelési szempontokat tárgyaljuk a következő négy szekcióban.


Érdeklődés

A szenvedély fontosabb, mint a praktikusság! Számos kutatás egybecsengő tanulsága, hogy boldogabbak vagyunk és jobban teljesítünk, ha érdekel, amit csinálunk. És hát ja, ez így kurva magától értetődőnek hangozhat – de valahogy mégis a megkérdezettek két harmada úgy érzi, hogy kb. szarik a munkájára. Akkor ez most hogy is van ez?

Először is érdemes tudatosítani magunkban, hogy nem feltétlen lesz villogó tábla, hogy “ez az életcélod”. Sokszor össze-vissza kanyargós úton derül ki, hogy mibe mélyülünk bele. Lehetett volna sok minden más is. Szemléletes párhuzam a párválasztás, ahol nem A tökéletes párt kéne keresni, hanem egy ígéretesen kompatibilis kezdőpontot, ahonnan indulhat az igazi munka. Nem az a lényeg, hogy melyik lehetőség lett (vagy melyik nem lett), hanem hogy kellően elköteleződjünk az mellett, ami lett.

A munkánk iránti szenvedély egy csipetnyi felfedezés, egy nagy adag fejlesztés, és aztán egy életnyi mélyítés.

Passion for your work is a little bit of discovery, followed by a lot of development, and then a lifetime of deepening.

De hogy egyáltalán esélyünk legyen belemélyedni valamibe, ahhoz elengedhetetlen, hogy kellő szinten érdeklődjünk iránta. Vagyis ha tudjuk, hogy valami nem érdekel, akkor ideje változás után nézni. Ha pedig érdekel, akkor is ajánlatos eleinte csak “játékosan” belekóstolni, nem rögtön az egész életutat előre eltervezni – hogy az egyelőre figyelmen kívül hagyható nehézségek ne szegjék a szárnyunkat.

Innen aztán minél nagyobb a grit, annál kevesebb karrier váltás várható. Mert nem a tökéletes illeszkedést keressük (ami ugye nincs), hanem azt, amiben kiteljesedhetünk. Ebből pedig szerencsére több opció is akad.

A kezdő számára az az újdonság, amivel még nem találkozott. A szakértő számára az újdonság a részletekben rejlik.

For the beginner, novelty is anything that hasn’t been encountered before. For the expert, novelty is nuance.


Gyakorlás

A grit egyik legfontosabb mellékhatása, hogy egyszerűen több időnk lesz valamivel foglalkozni, ami által jobbak leszünk benne. De persze évtizedekig is lehet valamit úgy csinálni, hogy közben megragadunk egy közepes szinten, szóval azért valószínűleg más szempont is számít. Nem csak a befektetett idő mennyisége, hanem a minősége is fontos!

A várható mennyiség becslésére ott a Gladwell-nél is tárgyalt 10.000 óra, a minőségre pedig Anders Ericsson “tudatos gyakorlását” hivatkozzuk (lásd Deep Work, Make It Stick). A lényeg, hogy:

  • A gyengeségekre fókuszálunk,
  • Egyedül és mélyen koncentrálva gyakorlunk, hogy egy specifikus gyengeséget javítsunk,
  • Keressük az azonnali visszajelzést, hogy még mi a rossz (hogy aztán arra is fókuszálhassunk), és
  • Ezt ismételjük, napról hónapról évre.

Az ilyen gyakorlás nehezebb, és kevésbé élvezetes, mintha csak úgy csinálnánk, amit már amúgy is tudunk csinálni. De pont ettől lesz fejlődés, nem csak karbantartás. És különben is, ha csak agyatlanul tesszük, amit tenni kell, az is egyfajta szenvedés – mert habár annyira nem fájdalmas az adott pillanatban, mégis abban a tudatban kell csinálnunk, hogy gyakorlatilag szinte értelmetlen.

Viszont jó hír: ha megtanuljuk az eredményekkel azonosítani a kemény munkát, akkor idővel akár azt is megszerethetjük. Ez kb. szembemegy a Flow-val, ami szerint pont hogy nagyon is élveznünk kellene, amit csinálunk. A látszólagos ellentmondás könnyen feloldható: a flow élmény leginkább a rengeteg szükségesen kellemetlen gyakorlás eredménye. Aki többet szenved a tudatos gyakorlással, annak utána több lesz a flow is. Legyen hát szokás a nehéz gyakorlás – és tanuljuk meg élvezni, amennyire lehet.


Jelentés

Mélyebb jelentést akkor találunk majd a tevékenységünkben, ha annak értelme van mások számára is! Ez tudja majd hosszú távon fenntartani az erőfeszítésünket: ha érdekel és hajt minket, hogy hogyan szolgálhatunk általa másokat. Itt is szépen kijön, amit az IKIGAI irányánál mondtunk: az általános sorrend érdeklődés → profivá válás → mások hasznára levés. (És ebből a harmadikból már kb. következni fog az anyagi megtérülés, mert a pénz a piacon egyszerűen az értéket méri.) Ahogy már Marcus Aurelius is megmondta:

Bizonyos értelemben az emberek a mi igazi hivatásunk. Az a dolgunk, hogy jót tegyünk velük, és hogy elviseljük őket.

Arisztotelész is megkülönböztette a boldogságon belül az eudaimonikus kontra hedonista megközelítést. Az előbbinél összhangban vagyunk a belső “jó szellemünkkel”, míg az utóbbinál csak önző, pillanatnyi örömökre törekszünk. Ezeket nem feltétlen helyénvaló jó/rossz címkékkel illetni – mindkettő evolúciós beégés, ami a túlélést segíti. Az eudaimonikus az együttműködés által, míg a hedonista az egyéni igények (értsd étel, szex, ilyesmi) kielégítése által. Szóval természetes mindkettőt üldözni valamilyen szinten. Csak a relatív egyensúlyuk az, ami nagyon nem mindegy.

Az élvezet persze, hogy mindenkinek jó és fontos, de hogy egy magunknál nagyobb cél felé törekedés fontosabb-e, az igazán jól korrelál a grit-tel. Ha a cél fontosabb, mint hogy jól érezzük magunkat közben, akkor nyilván olyankor is törekedni fogunk felé, amikor maga a törekvés épp nem túl kellemes.

Szemléltetésként vegyük a tanmesét, ahol elvileg mindhárom kőműves ugyanazt csinálja, de a véleményük igencsak más róla. Az egyik épp “téglákat pakol egymásra”, a másik “egy templom falát húzza fel”, a harmadik pedig “Isten házát építi”. Ez az az Amy Wrzesniewski-féle munka/karrier/hivatás megkülönböztetés, ami rámutat a hozzáállásunk kulcsszerepére. És ugye ez sem statikus ám! Nem magától a foglalkozástól függ, hanem hogy hogyan tekintünk rá, vagy hogy mit hozunk ki belőle.

Illetve jegyezzük még meg, hogy a magunkra koncentrálás és a másoknak segítés nem egy spektrum két vége – ez két külön, független spektrum! Lehetünk úgy is nagyon a saját teendőinkre fókuszáltak, hogy azok által másokat akarjunk segíteni. A legjobb tehát az lesz, ha ezek kéz a kézben járnak.


Remény

Kétféle remény között érdemes különbséget tenni: az egyiknél azt reméljük, hogy a holnap jobb lesz; a másiknál azt, hogy képesek leszünk egy jobb holnapot teremteni. Érezzük a különbséget? Habár a cél ugyanaz, nagyon nem mindegy, hogy menet közben az univerzum-e a felelős, vagy mi.

Szép a párhuzamban a Sztoikus címkézéssel: a “rosszabbik” remény elvárja az univerzumtól, hogy az is jól alakuljon, amit nem mi irányítunk. Ezzel szemben a “jobbik”, proaktívabb remény csak abban próbálja fenntartani a hitünket, hogy amit elvileg irányíthatunk, azt majd tudjuk is irányítani a célunk felé menet.

Seligman és Meier híres “tanult tehetetlenség” kísérleteiből nem az a tanulság, hogy a szenvedés már önmagában reményvesztéshez vezet – csak az olyan szenvedés vezet oda, amiről azt hisszük, hogy nincs rá semmi befolyásunk. És ha úgy állunk hozzá minden helyzethez, hogy aktívan keressük az irányítható aspektusait, akkor nagy valószínűséggel találni is fogunk ilyeneket.

Bukj el hétszer, kelj fel nyolcszor.

– Ősi japán közmondás

Fall seven, rise eight.

Az optimista szerint a baj ideiglenes és specifikus, míg a pesszimista szerint végleges és általános érvényű. Ez az ún. “katasztrofizálás”, aminek az ellenszere a belső monológunk megváltoztatása. És az optimizmus (mint szinte minden) tanulható!

A most boncolgatott grit, Dweck növekedési szemléletmódja és az általános optimizmus mind nagyon szépen korrelálnak egymással. Sőt, a Duckworth tapasztalatai alapján sorrendiséget is felállíthatunk: növekedési szemléletmód → optimizmus → grit. Ezek erősítéséhez:

  1. Higgyünk a neuroplaszticitásban, és a saját fejlődési képességünkben,
  2. Gyakoroljuk az optimisa self-talk-ot, és
  3. Merjünk segítséget kérni.

Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem – igazad van.

– Henry Ford

Whether you think you can, or think you can’t — you’re right.


Grit a nevelésben

Nyilván sok adat és kutatás kéne még ezen a fronton. De hát a gyerekek addig is nőnek, úgyhogy menet közben álljon itt a két “legerősebben sejtett” tanulság a szülőknek és minden szülő-szerű szerepben helytállónak (legyen az tanár, coach, vezető, stb.).

  1. Sokan gondolják, hogy a magas elvárások és a feltétel nélküli szeretet egyetlen skála két vége. Ezért vagy idegösszeroppanásba hajtják a kölköt, mint egy pszeudo-náci, vagy hippi-üzemmódban egy semmirekellővé babusgatják. De ez valójában két teljesen független dimenzió! Szóval egyrészt nem kell, hogy egyik a másik rovására menjen – másrészt egyiket se kell túlzásba vinni.

    A jó nevelés támogat, de elvárásokat is támaszt. A gyerek érdekei vannak elöl, de ettől még nem mindig bízzuk a gyerekre a konkrét megvalósítás részleteit. Ha csak az elvárások hangsúlyosak, akkor az egy tekintélyelvű diktatúra, ha pedig csak a támogatás, akkor borítékolható az elkényeztetés. (Ha meg egyik sincs, akkor az elhanyagolás, de erről nem is érdemes beszélni.) Ha viszont mindkét szempontból jók vagyunk, azt Duckworth “bölcs nevelésnek” nevezi. Kb. lehetsz, ami szeretnél, de akkor azért dolgozzál!

  2. Nagyon nem mindegy, hogy imitáció vagy emuláció. A gyerekek természetesen másolni fogják, amit a szüleiktől (vagy szülő-szerűségeiktől) látnak, és ezzel nincs is gond. De jó esetben ne csak utánozzanak, hanem értsék is meg, hogy mi miért úgy viselkedünk, és értsenek is egyet vele a saját értékrendjük alapján. Hogy utána tudatosan, logikus érveléssel a zsebükben testesíthessék meg ők maguk is azokat az értékeket – és ne csak azt csinálják, amit apa is csinál. Szóval ha grit-re akarunk nevelni, akkor A) legyen a mi grit szintünk is szép magasan, és B) magyarázzuk is el nekik, hogy ez miért fontos.


Grit az iskolán kívül

A suli nehéz, de legtöbbször nem érdekes; a haverokkal lógás meg érdekes, de nem épp kihívás. Vagyis a fiataloknak az iskolán kívüli szakköröknél van a legnagyobb esélyük megtapasztalni valami olyat, ami egyszerre érdekes és nehéz. És ha emellett kitartanak (kutatások szerint legalább 2 évig), az mind nettó bevétel lesz a grit számlájukon.

A szakkörök két fontos alappillére a grit kultiváció szempontjából, hogy:

  • Jó esetben egy egyszerre támogató, de elvárásokat támasztó felnőtt kezében a gyeplő, aki nem a szülő, és
  • Ezeket az aktivitásokat eleve arra tervezték, hogy növeljék az érdeklődést, a gyakorlást, a céltudatosságot és a reményteliséget.

Persze nem kell teletömni a gyerek napjait – de az mindenképp pozitív hatással lesz a fejlődésére, ha az életének rendszeresen része valami olyan iskolán kívüli tevékenység, ami érdekli, de nehéz.

A “2 évig” rész pedig azért jön képbe, mert felmérések szerint az elköteleződés az, aminek a legjelentősebb hosszú távú hatása van a fejlődésre (és a későbbi sikerekre). Az mindegy, hogy milyen szakkör vagy aktivitás. Csak annyi kell, hogy A) az egyik évben csinálja, aztán B) a másik évben is csinálja, és közben C) értékelhetően fejlődjön.

Duckworth grit-re nevelő megvalósítása a lányaival az ún. Nehéz Dolog Szabály, ami alapján megegyeztek, hogy:

  • Mindenkinek kell legalább egy “nehéz dolog” (ami napi energia befektetést, gyakorlást igényel),
  • Abba lehet hagyni, vagy lehet váltani, de nem csak úgy! Kizárólag év végén, szezon végén, ilyesmi – de ami mellett elköteleződtek, azt végig kell csinálni, és
  • Mindenki maga választhatja a saját nehéz dolgát.

És aztán (a fentiek fényében) egy extra kikötés a gimis korba érve: az akkor aktuális választás mellett legalább 2 évig kitartani.


Grit a kultúrában

Modern értelemben a kultúrának (szerencsére) szinte semmi köze a határokhoz. A net elterjedése óta mehet a szabad keveredés. A kultúra így inkább közös normákon alapul, ahol mind egyetértünk, hogy hogyan mennek a dolgok errefelé, és miért. A tribalizmus, a bent vs. kint, az elköteleződés és az azonosulás pedig mind valós mentális erőforrások.

Szóval ha fejleszteni akarjuk a grit szintünket, akkor az egyik leghatékonyabb módszer csatlakozni egy grit-alapú kultúrához. És megint fontos a sorrend: nem előbb kell grit-esebbé válni, hogy aztán már legyen “jogunk” csatlakozni egy grit-es közösségbe! Azért kell csatlakozni a közösségbe, hogy általuk válhassunk grit-esebbé. Nyilván ahhoz is kell valamennyi alap, hogy egyáltalán bevegyenek – de a hatás legalábbis oda-vissza működik!

A konformitás egy erős (és sokszor tudat alatti) hatás. Miért ne használnánk ki? Természetesen lehet tiszta akaraterőből is fejleszteni a grit-et, de ha a beilleszkedés utáni vágyunk könnyebbé tenné (szinte automatizálná), akkor miért ne keresnénk egy olyan közeget, ahova érdemes lenne beilleszkedni?

És ami a legjobb: a konformitás idővel identitássá válik. A grit esetében az ár-érték arány ránézésre ritkán magyarázza a viselkedést – legalábbis rövid távon. Hosszú távon valószínűleg más lesz a helyzet, de garancia ugye nincs. Ha viszont van mögötte egy identitás, akkor eleve nem is azt nézzük, hogy megéri-e így viselkedni, hanem hogy hogyan viselkedik “valaki olyan”, mint amilyennek mi tartjuk magunkat. Ha a grit az identitásunk részévé válik, akkor csináljuk fogjuk és kész.


Összefoglalás

Összevetve Dweck növekedési szemléletmódjával, a grit szerintem egy kiválóan illeszkedő társ-kurzus. Egyrészt kiegészít, mert itt már nem azt akarjuk elhinni, hogy egyáltalán képesek lehetünk valamire, hanem azt tanuljuk, hogy hogyan tarthatunk ki a választásunk mellett addig, amíg már “értelme is lesz”. Másrészt ráerősít, mert itt is prédikáljuk, hogy a kitartásunk, a szenvedélyünk és a szívósságunk maguk is fejleszthetőek.

Ha bentről kifelé szeretnénk grit-esedni, akkor A) kultiváljuk az érdeklődéseinket, B) építsünk a napi szokásainkba kemény, jelenlegi képességeinket meghaladó gyakorlást, C) találjunk egy rajtunk túlmutató értelmet a törekvéseinknek, és D) tartsuk életben a reményt, hogy ki tudjuk majd kaparni magunknak az eredményt, amire vágyunk. Ha pedig kívülről befelé szeretnénk grit-esedni, akkor áztassuk magunkat olyan társaságban, ahol ez a norma – és meglátjuk, hogy érdekes módon mennyivel könnyebb lesz keménynek lenni, ha az kell a beilleszkedéshez.