Egy Roseto nevezetű olasz kis falucska gyökerestől forgatta fel az amerikaiak hosszú élettel kapcsolatos nézeteit a múlt század közepén. A helyiek az 1800-as évek végén kezdtek tömegesen kivándorolni az új világba, és hamarosan gyakorlatilag létrehozták a településük USA-beli analógját, ahol szinte csak ők laktak. 50 évre rá pedig egy belgyógyász véletlen belebotlott, hogy náluk mennyire nem jellemző semmiféle szívpanasz.

Vizsgálódni kezdett hát, és a felméréseiből kiderült, hogy az amerikai Roseto-ban a szívhez köthető halál a fele körül mozog a nemzeti átlagnak. De a bármi más okból bekövetkező halál is kb. -30%. Az ottaniak, a doki szavaival, egyszerűen “az öregségbe haltak bele. Ennyi.”

Magyarázatként próbálkozott az akkoriban szokásos, nyilvánvalóan releváns szempontokkal, de egyik sem tűnt hihetőnek. Jellemző volt a zsíros táplálkozás, a dohányzás – mindemellett semmi yoga vagy kocogás. Se nem lehetett genetika, mert a máshova kivándorolt Roseto-iakra ezek a pozitívumok nem voltak jellemzők. És még csak nem is az új lakhelyük, mert az ugyanolyan körülmények közt élő környező települések lakossága már nem volt kivételes.

Legjobb tippnek maradt a “közösség ereje” – amiről azóta a Kék Zónáknál is láthattunk ugye, mennyire számít. Ám mindezt olyan korban kellett lenyelniük, ahol még abszolút csak a génekhez, a mozgáshoz és a táplálkozáshoz lehetett kötni a hosszú élet titkát.

És hogy mit keres itt kezdésnek ez a kis sztori? Érzékeltetésnek, hogy a siker témakörére is tekinthetnénk ilyen mértékben másként. Mert persze, ott is megvannak a látványosan, nyilvánvalóan szorosan összefüggő tényezők – de ugyanúgy megbújnak a háttérben más szempontok is, amik legalább ugyanolyan fontosak, csak fingunk nincs róluk. Ezekre szeretné Malcolm Gladwell felhívni a figyelmünket Kivételesek (avagy eredetileg “Outliers”) című könyvében.

A tartalom a következőképp alakul:


A Máté-effektus

A könyv egyik legemlékezetesebb esettanulmánya számomra a kanadai hoki világa, és hogy ott a ligák mennyire a meritokrácia alapján működnek. De ez kb. minden kompetitív sportra, vagy akár művészi területre kivetíthető. Mert ezekben tényleg csak a tehetség számít, és mindenkit csak a saját érdemei alapján ítélnek meg. Legalábbis látszólag…

Szeretjük az egyéni érdemeket hangsúlyozni, a hátszeleket és rejtett előnyöket pedig minimalizálni – mert azoktól úgy tűnhetne, hogy nem érdemeltük meg a sikerünket. Ezzel csak az a baj, hogy ebben a nagy egyéni érdem hangoztatásban teljesen eltorzítottuk a sikerről kialakított képet az emberek fejében. Nyilván nagyon fontos a munka, a kitartás, az erőfeszítés, és a tehetség. De a lehetőségeinket, a gondolkodásmódunkat, a viselkedési mintáinkat és véleményeinket igenis nagyban befolyásolja, hogy honnan származunk, kik a szüleink, vagy hogy mennyi pénz volt a családi kasszában.

Egy ökológiai hasonlattal élve: a legnagyobb tölgy természetesen szívós makkból sarjadt. De miért nem beszélünk emellett arról, hogy milyen volt a táptalaja? Vagy hogy sikerült bemákolnia, hogy épp semmi más nem fogta le előle a növekedéséhez szükséges napfényt? Vagy hogy egy nyúl se rágta meg a kérgét ifjú korában? Vagy hogy egyetlen favágó sem szemelte ki magának (idáig)?

Ha a hokira tekintenénk ilyen szemszögből, egyből láthatóvá válna egy nagyon fontos faktor: a relatív életkor! Január 1. a bekerülési határ az adott korosztály csapatába, így akik január 2-vel vagy azután töltik a 9. évüket, azok majd csak jövőre kerülhetnek be. Viszont akkor jövőre meg ők lesznek a legnagyobbak, a többieknél fejlettebb mozgáskoordinációval, gyorsasággal és erővel. Mert hát ugye ilyen fiatal korban még pár hónap fejlődési eltérés is nagy különbséget jelent.

Ezért lehet, hogy nagyrészt őket választják ki az élvonalba, ahol jobb edzőt kapnak, többet gyakorolhatnak, több meccsre járhatnak, stb. Így pedig pár éven belül tényleg ők lesznek objektíven is a legjobbak. De nem feltétlen azért, mert eleve ők lettek/lehettek volna a legjobbak! Csak egy hülye önbeteljesítő jóslat miatt, amit a január elsejei határidő okoz.

Ugyanez a baseball vagy foci válogatókon – de még az oktatásban is, lásd évvesztesek! Egy osztályon belül 4-12%-os teljesítmény-különbséget is ki tudtak mutatni az amúgy kb. egyforma képességű diákok között pusztán a születési dátumuk alapján. És ez bizony bőven elég ahhoz, hogy egyikük bekerüljön a tehetséggondozó csoportba, a másikuk pedig ne. Összetévesztjük a fejlettséget a tehetséggel, és onnantól csak tovább gyűrűzik az önbeteljesítő jóslat. Egy ilyen alsó tagozatos hát- avagy szembe szél még egyetemista korban is kimutatható!

Robert Merton amerikai szociológus nevezte ezt a jelenséget Máté-effektusnak, a következő Bibliai Máté idézet alapján:

Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.

Lehet, hogy adminisztrációs rémálom lenne, de ettől eltekintve relatíve egyszerűen beavatkozhatnánk ám ebbe a folyamatba. Csak hát nem tesszük, mert görcsösen ragaszkodunk ahhoz a tévképzetünkhöz, hogy a siker mindig pusztán egyéni érdem…


A 10.000 órás szabály

Ha hegedűművészek vagy zongoristák karrierjét vizsgáljuk, egy érdekes szabályszerűség rajzolódik ki. Ami aztán szinte bármilyen területre érvényes, legyen az sakk, írás, vagy bármiféle sport. A szabály pedig a következő: a profik mögött általában 10.000 óra gyakorlás áll, a “jók” mögött 4000 óra, a kompetensek mögött pedig 2000.

Ami viszont érdekes, hogy egyetlen példát sem találtak arra, amikor valaki 10.000 óra körüli gyakorlás nélkül lett volna profi. És olyanra sem, aki 10.000 körüli óra gyakorlás mellett profivá ne vált volna. Ez az egész kb. 10 év, mert realisztikusan abba sűríthető bele ennyi munka – ha viszont belesűrítjük, annak meglesz a jutalma.

Jogos akkor a kérdés, hogy vajon hol a tehetség szerepe? Hát, mint ahogy Carol Dweck kutatásában is láthattuk, leginkább sehol. Legalábbis: hosszútávon sehol. Rövid távon segíthet beindulni, vagy épp aggathatja a beindulást. De ez csak akkor szempont, ha hagyjuk, hogy a hátszélnek vagy a szembe szélnek hosszú távú hatása is legyen – mondjuk azzal, hogy rákapcsolunk, vagy hogy abbahagyjuk. Ez pedig szépen illeszkedik a hokis/focistás eddigi tanulságainkhoz. Akik megkapták a lehetőséget a 10.000 órányi gyakorlás minél korábbi és támogatottabb letudásához, azokból lettek a nagyok.

A modell Bill Joy-jal és a Sun Microsystems alapításának sztorijával is konzisztens. Joy ugyanis pont akkor lett egyetemi diák, amikor az egyetemén átálltak a lyukkártyákról az időosztásos rendszerre (és így sokkal hatékonyabban programozhatott). És pont volt egy olyan hiba a rendszerben, ami miatt ki tudta kerülni az egy személyre jutó kvótát (és így kvázi bármennyit programozhatott). És az egyetemnek pont volt olyan fontos az informatika programja, hogy éjszakára is nyitva tartotta a hozzáférést (így, megint csak, kvázi bármennyit programozhatott). Joy pedig igencsak fanatikus volt, és programozott is napi akár 8-10-12 órában, így neki 5 év alatt meglett a 10.000 órája.

De ugyanez a Beatles-szel és a Hamburgi non-stop fellépéseikkel, ahol egyszerre akár 8 órán át, akár a 7 minden napján, hónapos turnusokban koncerteztek. Vagy Bill Gates-szel, akinek a “hátszelét” már tárgyaltuk a pénz pszichológiájánál. Gyanúsan sok az 1955 körül született srác, akik pont jókor voltak jó helyen, hogy meglovagolhassák a PC forradalmat. De ugyanígy az 1830-as években született nagy Amerikai üzletemberekkel, akik fáraók és császárok gazdagsági szintjére jutottak fel, mert pont jókor születtek, hogy kihasználhassanak egy hatalmas gazdasági fellendülést.

Persze a munkát nekik is bele kellett tenni – átlagosan nem is kevesebbet, mint 10.000 órát, ahogy látjuk. De ők ezt olyan körülmények közt tehették, ami a szokásosnál sokkal nagyobb osztalékot fizetett nekik érte. Ezek után mondja valaki bármire is, hogy “tiszta meritokrácia”.


A zsenialitás nem elég

Lewis Terman a géniusz genetikai alapú kutatása tette fel az életét. Kisiskolás korú, extrém magas IQ-val megáldott gyerkőcöket válogatott össze az ő kis “Termeszei” közé, akiknek utána hosszú évekig követte az életútját. Leginkább talán miatta hisszük továbbra is a köztudatban, hogy az IQ az atyaúristen. De mint eddig is láttuk, a körülmények és a befektetett munka azért nagyon nem mindegy. És az IQ sem feltétlen azt jelenti, mint gondolnánk.

Megismerjük például a 200-as IQ-val rendelkező Chris Langan-t, aki kocsmai kidobóként dolgozik és mondhatni “nem sok vizet zavar” tudományos körökben. Hogy ezt megértsük, először meg kell értenünk, hogy a 200-as IQ nem “kétszer olyan okos”, mint a 100-as (hanem valószínűleg jobban). Viszont a 180 sem “másfélszer olyan okos”, mint a 120 (hanem valószínűleg kevésbé).

Az IQ inkább határokat ad ahhoz, hogy várhatóan mivel tudunk majd relatíve hatékonyan foglalkozni. A cipő bekötéséhez elég az 50; az áltsulihoz a 80; az egyetemhez pedig a 110 környéke. De ha egyszer megütjük az elvárt szintet ahhoz, amivel foglalkozni szeretnénk, onnantól a plusz IQ nem nyújt olyan éles előnyt. Einstein kb. 150 körül lehetett, ezért alkalmas volt absztrakt elméleti fizikusnak – de 120 körül is az lett volna! És Chris Langan-re sem igaz, hogy a 195-jével “még Einstein-nél is jobb 30%-kal”.

Egy másik példa a pozitív diszkrimináció, aminek keretein belül olyan hátrányos helyzetű diákokat is felvesznek csúcs egyetemekre, akik amúgy alulmaradnának tisztán akadémiai szempontok alapján. És ez az “alulmaradás” utána is tovább látszódik az osztályzataikon. Viszont az iskola után, a valós életben, pontosan ugyanolyan jól teljesítenek, mint bármelyik évfolyamtársuk. Vagyis a bekerülésnél sem feltétlen annak kellett volna számítania, hogy pontosan mennyire jók – csak annak, hogy elég jók-e.

Honnan akkor mégis Chris Langan hátrányos helyzete? Elvégre ha nem is jobb, akkor is elég jó, nem? Persze, tiszta IQ-ban igen. De nem is az ész, hanem ilyen kis “szociális síkosításbeli” hiányosságok miatt nem jött be neki a tudományos karrier. Lecsúszott űrlap beadási határidő, szülői aláírás hiánya, reggeli óra áttétele délutánra, kocsi lerobbanás, stb. Ezzel szemben Oppenheimer (egy másik zseni) még egy konkrét gyilkossági kísérletből is ki tudta dumálni magát.

Jól mutatja ez, hogy az intelligencia nem minden. A praktikus intelligencia ortogonális a hagyományos intelligenciára (vagyis, merőleges rá, független tőle). Lehet úgy is magas az egyik, hogy nagyon alacsony a másik. Passzív tűrés és meghunyászkodás a tekintéllyel szemben, vagy jogosultság érzése és aktív közbenjárás a saját érdekünkben – ezek sokkal inkább neveltetés mint genetika kérdései.

A praktikus intelligencia tulajdonképpen annyi, hogy ismerjük a helyzetek testreszabásának fortélyait. Persze senkinek nem érdeke, hogy felfuvalkodott kis hólyagokat neveljünk ki a következő generációnak. De látnunk kell, hogy ez is egy spektrum, és a másik vége sem jó, ahol az élet áldozati bárányai lesznek (akár az éles eszük ellenére).

Mire a termeszek felnőttek, magának Terman-nak is be kellett látnia a tévedését:

Tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy az intelligencia és a teljesítmény távolról sem tökéletesen korrelálnak egymással.

Az eredményeikben igencsak nagy a szórás felnőtt korukra – pedig ugye ők mind egytől egyik zsenik voltak. Ennyit számít a családi háttér és az egyéb körülmények. Senki nem “self-made” (lásd Arnold kiváló avatási beszéde).


A becsület kultúrája

Eddig arról volt szó, hogy a szerencsés lehetőségek és körülmények, mint mondjuk a születési időnk vagy a neveltetésünk, mekkora szerepet játszhatnak a sikerünkben. A második részben pedig azt vizsgáljuk, hogy a kulturális hagyatékunk is ilyen jelentős-e. Spoiler warning: igen, az.

Nézzük csak a 1800-as évek vidéki Amerikájában kialakult Howard-Turner viszályt. Egy elkóborolt tehénből és egy pókerparti közbeni összevitatkozásból konkrétan hullahegyek lettek, mert mindkét félnek mindig meg kellett bosszulnia a másik legutóbbi gaztettét. És ez egyáltalán nem volt egyedi eset a környéken.

A történészek elemzése, hogy a vidék lakosai gyakran keveredtek a “becsület kultúrájába”. Ez általában olyan hegyvidékeken alakul ki, ahol nincs annyira lehetőség a földművelésre, ezért állat (főleg kecske/birka) tenyésztésre szorul az ember. Mert míg a farmereknél az együttműködés válik mindenki javára, addig a pásztorok magányos farkasok, és a lopástól is jobban kell tartaniuk.

Részben ennek eredménye a keménykedés; hogy megmutassák, velük bizony nem lehet packázni. Minden sértés azonnali elégtételért kiált, és ebből könnyen lesz évtizedekig húzódó vérbosszú és hasonló finomságok. És ami talán még durvább: annyira elterjedt és általános volt ez a hozzáállás, hogy ha netán bíróság elé is került egy-egy eset, akkor sem tekintette senki “bűnösnek” az elkövetőket – mert hát az esküdtek maguk is ugyanúgy cselekedtek volna a helyükben.

A kultúra viselkedésre kifejtett hatását a Cohen/Nisbett kutató páros “sértegetéses kísérletével” elemezzük. Az alanyok fele kontroll csoport, a másik fele pedig kap egy le-seggfej-ezést egy beépített embertől a kísérlet előtt. A kérdés, hogy utána, egy képzeletbeli szituáció során ki mennyire váltana agresszívbe. De mértek mellé kortizol és tesztoszteron szintet, valamint kézfogás erősséget is.

Az alanyok között a legerősebb meghatározó tényező bizony a származásuk volt. Az USA északi részéről érkezőknél nem volt hormon-ugrás, nem keményedett a kézfogás, és határozottan tettlegesség-mentes megoldásokat javasoltak a szitura. A délieknél meg minden pont az ellentéte. És mindezt úgy, hogy ezek a diákok már nem pásztorok voltak – sőt, a szüleik sem! Csupa felső-középosztálybeli család városlakó egyetemista sarja, és mégis ennyire szépen látszik a kulturális “hozadék”.


A légi katasztrófák etnikai alapú magyarázata

A következő szekcióban a Dél-Koreai Légitársaságon, illetve egy még korábbi, kolumbiai személyzet okozta légi szerencsétlenségen keresztül vizsgáljuk, hogy az apró (de összeadódó) mechanikai meghibásodásokon felül miért inkább az emberi mulasztások az igazi okok. Azon belül is a nem megfelelő (és nem elég határozott) kommunikáció. Mert senki nem mondja, hogy bizonyos országok pilótái nem olyan jól képzettek – az viszont ott van a statisztikákban feketén-fehéren, hogy bizonyos országok repülőivel sokkal több volt akkoriban az incidens.

Ugye pont azért van másodpilóta és fedélzeti mérnök a pilóta mellett, amiért redundáns, egymástól független elektromos rendszerek is: hogy sehol ne egyetlen tényezőtől függjön valami nagyon fontos. Ennek ellenére az utólagos vizsgálatok sorra azt derítették ki, hogy a katasztrófák mennyire összefüggnek az olyan hibákkal, amiket a másodpilótáék csak úgy “ráhagytak” a kapitányra.

A főellenség az ún. “csökkentő beszédmód”. Ez az, amikor a másodpilóta túlzottan óvatoskodik a megfogalmazásaival – nehogy úgy tűnjön, hogy egy beosztott utasítgatja a felettesét. Viszont így csak pont azt a szerepet nem tölti be hatékonyan, ami miatt ott van: hogy egy második szempár legyen, és elkapja a “felettese” hibáit. Ha nem meri figyelmeztetni a főnököt, hogy hibázik, akkor hiába veszi észre a hibát.

Az elemzők még lejjebb túrtak hát a szociológiában, és a Hofstede dimenziók mentén vizsgálták a kultúrákat. Ez kb. a Cohen és Nisbett-féle kategorizálás az előbbről, csak itt több tengely mentén, és országokra vetítve. És lássunk csodát, szépen kijöttek az összefüggések. Egy releváns dimenzió az individualista vs. kollektivista nézet – vagyis hogy mennyire vállalják az emberek saját magukért a felelősséget vs. mennyire csak bíznak a rendszerben. Egy másik szempont a bizonytalanságkerülés.

De a legfontosabb Hofstede dimenzió a katasztrófák elemzése során minden bizonnyal a hatalmi távolság skálája, vagyis hogy hogyan állnak az emberek a társadalmi hierarchiához és a tekintélyhez. Nyilván ennek a csökkentésével gyorsan tisztábbá válhatna a kommunikáció a pilótafülkében. És tippeljünk Dél-Korea és Kolumbia vajon a hatalmi távolság skála melyik végéről származnak.

A megoldás végül az lett, hogy megkövetelték az angolt a pilótafülkében. Egyrészt így sokkal gördülékenyebb lesz a kommunikáció a légi irányítókkal, a fülkén kívül. Másrészt a fülkén belül is, mert az angolban gyanúsan nincs még a magyarból ismert tegezés vagy magázás sem, nem hogy az a koreaiban megtalálható 6 (igen, hat) különböző szintű megszólítási forma, amivel mindenki tökéletesen kifejezheti a tiszteletét a társadalmi hierarchiában felette/mellette/alatta állók felé.


Rizsföldek és matektesztek

Ha már nyelvészet: a kínaiban sokkal egyszerűbb a számképzés, mint az angolban. Huszonöt helyett “kettő-tíz-öt”, amibe már eleve bele vannak kódolva a műveletekhez szükséges számok. A törteiknél “3-rész-az-ötből” a három ötöd helyett, ami kicsit hosszabb talán, de cserébe sokkal intuitívebb. És a tetejébe a számok nevei is rövidebbek, ami miatt többet lehet belőlük egyszerűen munkamemóriában tartani a fejünkben. Ezek pedig tagadhatatlanul adnak egy kulturális löketet az “ázsiaiak jók matekból” sztereotípiának – kb. mintha mind január elején született hokijátékosok lennének. Ez a kisebb kezdeti ellenállás tulajdonképpen azt tanítja meg velük, hogy a matek igenis tanulható.

Egy másik fontos kulturális faktor a rizstermelés elterjedtsége arrafelé. Sokkal kevésbé időhatékony, mint felénk a búza, de cserébe sokkal inkább helyhatékony, amire viszont ott rászorultak a földrajzi adottságok miatt. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy más hozzáállás alakult ki bennük a kemény munkával kapcsolatban.

Az európai paraszt összességében sokkal kevesebbet dolgozott, többet lazíthatott, telente hibernálódhatott. És nem is hajtotta semmi a többre őket, mert csak a földesúr szolgái voltak, és nekik semmi előnyük abból, ha keményebben dolgoznak. Ezzel szemben az ázsiai rizstermesztőnek alapból is nagyon keményen és intelligensen kellett robotolnia, hogy egyáltalán valamennyi rizs legyen. Ha viszont még okosabban és még keményebben tolta, akkor sem növekedett a kötött mértékű, egyszeri adója, így a maradékból több juthatott neki. Így alakulhatott ki egy olyan kultúra, ahol az emberek megtanulták ösztönösen értékelni a kemény munkát.

A matekfeladatok megoldása sokszor nem extra intelligenciát igényelne, hanem egyszerűen annyit, hogy az ember elég időt töltsön a feladattal és alaposan átgondolja minden irányból. Vajon ehhez jót tesz-e a rizsföldekről hozott hozzáállás?

A jó matekosság nem képesség, hanem attitűd!

– Alan Schoenfeld

Szép szemléltetést nyújt egy kapcsolódó kutatás, amiben egy nagy, sztenderdizált, amerikai matekteszt során maga a teszt mellett egy nagyon hosszú és unalmas kérdőívet is kitöltettek a gyerekekkel. Meglepő módon szinte tökéletes a korreláció aközött, hogy valaki mennyire jó matekból, és hogy hány kérdést hagy üresen a kérdőíven. Mert hát a többség nem azért hagy üresen egy kérdőíves szekciót, mert nem tudná megválaszolni, hanem csak mert szimplán már unalmas – ennyi energiát nem szán erre az egészre, haladjunk máár! Akinek viszont olyan a hozzáállása, hogy nekiveselkedik és csak azért is kitölti az egészet, az nyilván a matekfeladatokhoz se fél vállról fog viszonyulni, és ezért (lássunk csodát) azok is jobban fognak menni.


Összefoglalás

Amit mondani akarunk tehát, hogy a sikerünk soha nem csak a miénk – mindannyian a neveltetésünk, a körülményeink, a társadalmunk és a korszakunk termékei vagyunk, legalább részben. Ez az emlékeztető egyrészt lehangoló, mert varázsütésre senki nem születhet tudatosan közelebb január elsejéhez, se nem válhat kevésbé Dél-Koreaivá a pilótafülkében. Másrészt viszont reményt is adhat!

Elvégre ha belegondolunk, hogy a januári hokijátékosok sem valami megfoghatatlan tehetség miatt jobbak a többieknél, akkor a környezet nyomásai ellenére mi magunk is magabiztosabban beletuszkolhatjuk a 10.000 óra gyakorlást a választott területünkbe. És attól, hogy nem a rizsföldek tanítják meg velünk a kitartás erejét, attól még utólag is felszívhatjuk magunkat. Lehet, hogy le leszünk maradva egy kicsit, de jobb későn, mint soha.

Arra sincs sajnos jó módszer, hogy bemákoljunk egy kulturális gyorsítósávot, ahol a törekvéseink hatványozottan számítanak. A munka plusz szerencse mindig verni fogja a munkát (vagy a szerencsét). De Gladwell esettanulmányai után remélhetőleg jobban a helyükön tudjuk majd kezelni a kiugró sikereket. Illetve felismerjük, hogy a szerencse sokszor nem “lehetővé tesz”, csak “megkönnyít” – és aki a nehezebb ösvényen is vállalja az utat, abból még bármi is lehet.