Amikor az “evészavar” szó előkerül, akkor onnantól szinte kizárólag a súlyos, klinikai esetek kapják a hangsúlyt, és sajnos kevés szó esik az enyhébb, és emiatt a háttérben hosszan elhúzódó (ún. “szubklinikai”) változatokról. Amikor “akaratgyengének” vagy “lustának” bélyegzi magát az ember. Amikor úgy próbál diétázni, hogy az elején igazából még nem is volt túlsúlyos – de aztán pont a fogyónak álcázott hízókúra miatt válik azzá. Amikor hivatalosan nem “beteg”, de a fürdőszobai mérleg kijelzőjénél azért jóval mélyebben gyökerezik az önértékelési problémája.

Heti témánk Lukács Liza – Az éhes lélek gyógyítása című könyve, amiben ezt a hiányosságot igyekszünk pótolni egy kicsit. A szerző alapvető tézise, hogy nagyon is jelentős a pszichológia szerepe a fogyásban – amit máshol vagy egyáltalán nem tárgyalnak, vagy ha igen, akkor is csak a “legyél keményebb, nincs kifogás, megcsinálod” formában teszik. Ez a tézis pedig remélhetőleg nem csak az evészavarban szenvedőknek, de a segítő szándékú környezetük számára is hasznos lesz.

Egy másik kimondott pozitívum, hogy egyáltalán nem akar kész válaszokat adni ezüst tálcán, hanem inkább gondolkodásra szeretne késztetni. Egy kész recept követése ugyanis még a legfegyelmezettebbek körében is mindig a kiégéshez vezet. Van, akinél lassabban, de idővel nála is. Persze a szervezet biológiai folyamatainak technikai ismerete sokat segíthet az alacsony szintű részletek finomhangolásában. De távlati szemlélettel nézve a túlsúly (vagy épp az anorexia/bulimia) kérdését csak akkor tudjuk tartósan megoldani, ha máshogy állunk a problémához.

A tartalom a következőképp alakul:


A leggyakoribb evési zavarok

Mielőtt a gyógyulás útjára lépnénk, nézzük meg (tényleg csak pár szóban), hogy mi is jellemzi a leggyakoribb evési zavarokat:

  • Anorexia: kórosan alacsony testsúly, ami viszont testképzavarral is jár – vagyis érti ő, hogy sovány, de nem érzi! Ez egy tipikusan pszichoszomatikus állapot, ahol testi tünetek hátterében egy lelki eredetű probléma áll. Emiatt torzul az észlelés, a figyelem, az emlékezet, a képzelet, a döntéshozatal, és úgy általában a gondolkodás. És persze mindben aránytalan túlsúlyt kapnak majd az evéssel/alakkal/diétával kapcsolatos dolgok.

    Sokszor benne van a képben az önbüntetés, az “elég jóvá válás” igénye. De mindezek ellenére nincs betegségtudat. Jellemző a kontroll igény és a rugalmasság elvesztése. Nem igazán tudnak mit kezdeni a legkisebb súlyingadozással sem, pedig az nagyon is normális. Az alulpátláltsággal rengeteg (akár halálos) mellékhatás járhat…

  • Bulimia: a könyv parodikus hasonlatával élve kb. anorexiás lélek, csak még a tetejébe kövér is. Jellemző a helytelen impulzus-kontroll (ami súlyosabb esetben az élet más területeire is kihathat), főként a falásrohamok – és utána persze valami módon meg kell akadályozni, hogy az lerakódjon. Erre egy lehetőség az önhánytatás, de lehet időszakos koplalás, intenzív (túlzásba vitt?) testedzés, vagy mindenféle hashajtó/fogyasztó szerek (túl)adagolása.

    A falásroham lehet szubjektív is, ahol valójában csak a saját tervünkhöz képest eszünk többet, de ez ugyanolyan lelkiismeret furdaláshoz vezethet, ami után jöhet a kompenzáció. Sőt, később (az általános feszültségoldó hatása miatt) már akár a hányás is válhat a fő céllá a túlevésnél. Gyakori továbbá a “már úgyis mindegy” jellegű gondolkodás – ha valami belepiszkított a tökéletes diétába, akkor küldjünk utána még hatszor annyit. A hányás és/vagy hashajtás miatt idővel durva szövődmények várhatóak…

  • Túlevéses zavar: Legtöbbször a tűrés, a másoknak megfelelés, vagy a kiszolgáltatottság oldása kaja által. Kb. szó szerint a “vágyaink lenyelése”, ami jól mutatja, hogy az evés egy érzelmi válasz. A bulimiával szemben itt hosszabbak a falási rohamok (napok) és kevesebb a bűntudat. A sima túlsúllyal szemben pedig itt a rohamokon kívül is több kalória repül be, mint kellene; sok édesség/nassolás; nagyobb mentális hangsúly az testalkaton/súlyon. Mondhatjuk, hogy a sima túlsúlynál inkább a technikai ismeretek hiánya, vagy a (meg sem kérdőjelezett) családi közeg az ok, a túlevésesnél viszont a túlsúly csak egy tünet.

    Jellemző az élményhiány pótlása ízekkel; az evés a nap fénypontja, amit lehet tervezgetni, várni, lehet miatta szorongani, ha nem lesz, stb. A fő baj, hogy az alany többet/mást eszik, mint amik a biológiai igényei lennének, mert tudat alatt valami más (kielégítetlen) igényét is a kajával szeretné kielégíteni. Lelki okai lehetnek:

    1. Egyéni: megfelelésvágy, érzelemkifejezési zavar (főleg negatív, pl. düh), megküzdési készségek hiánya;
    2. Családi: mindent meg kell enni; a szeretet kommunikációja az ételen keresztül történt; evés/sport/konfliktuskezelés szülői mintái; stb.
    3. Kulturális: testideál mentális összekötése a boldogsággal (ami aztán ha nem lesz úgy, akkor visszahízás); a fogyasztói társadalom szó szerinti “fogyasztási” nyomása.

  • Orthorexia: Avagy a mániásan “egészséges” étkezés, ami ugyan csak említés szintjén, de előkerül. Én azért emelném ki, hogy példázza: a másik oldalára is nagyon át lehet esni a lónak. A cél nem csak a túlsúly (vagy épp az alultápláltság) eltüntetése, hanem az, hogy az étkezés egy arányosan hangsúlyos, rugalmas, laza, nem agyonstresszelt helyre kerüljön az életünkben.


A gyógyulás folyamata

Minden egész életmódot érintő változáshoz a következő 5 lépésen kell átmennünk. A kudarc akkor várható, ha valamelyiket megpróbáljuk átugrani, vagy valamelyiknél elakadunk és idővel visszaesünk.

  1. Tudatosítás: Objektíven átgondolni, hogy mi a helyzet, és mi vagy ki okozza? Hogyan jutottunk idáig? Mit teszünk, hogy fennmaradjon ez a helyzet? Mit teszünk, hogy változzon? Eddig mit tettünk, ami működött, és mi nem? Nehéz tükörbe nézni, de ha már az elején nem tudjuk, hogy hol vagyunk, akkor hogyan juthatnánk el a célba?

  2. Felelősségvállalás: Érdemes átbeszélni, hogy a családtagok/környezet miben járultak hozzá a helyzet kialakulásához. Vagy mondjuk hogy ki segíthetett volna, de nem tette. De első sorban azért kell a felelősök keresésén átbukkanni, hogy onnantól a saját felelősségét vállalja, és a megoldásra koncentrálhasson az ember.

  3. A kontroll megszerzése: Sokszor olyan időszakból származik az evészavar, ahol gyermeki mivoltunk miatt még sokkal jobban ki voltunk szolgáltatva a külső tényezőknek, vagy mások akaratának. Ez pedig hajlamossá tesz rá, hogy olyankor is kiengedjük a kezünkből az irányítást, amikor már nem lenne muszáj. Ezért működik az a sok lépésről-lépésre terv, pontos menükkel, kalória kvótákkal, stb. Csak mondják meg, mit csináljak, és én csinálom. Ami ugye nyilván nem fog menni, mert habár az alapelvek állandóak, mindenkinek meg kell tanulni magára szabni őket. Aztán ha az általános képlet valami specifikumunkat nem vette figyelembe, akkor persze mi vagyunk a kudarc – ami miatt csak még jobban azt érezzük, hogy más útmutatására van szükség. Na ehelyett kell visszavenni az irányítást!

  4. Célkitűzés: Ami fontos, hogy pontos, és reális legyen. Illetve hogy figyelembe vegyük, hogy ez milyen hatással lesz az életmódunkra, a kapcsolatainkra, és úgy általában az életünk egyéb területeire.

  5. A változás: Fogadjuk el, hogy lassan fogunk haladni. És hogy igen, ilyen helyzetből bizony több időt és energiát kell az étkezésbe fektetni, mint másoknak. Lesz sok zsákutca, hangulatingadozás, nehéz időszak… Mindenképpen sok munka – és nem is csak feltétlen egy cél elérése, hanem hogy annak a megtartása bele tudjon “simulni” a hétköznapokba, és kibírja az ünnepi alkalmakat, a nyaralásokat, az elhavazásokat, és minden egyéb, az életre jellemző kibillentő tényezőt.


Ezek a lépések alatt pedig igyekezzünk fejben tartani a szerző egyéb tippjeit:

  • Nem az számít, hogy mennyi a motivációnk, hanem hogy milyen a motivációnk. Hogy miért akarunk lefogyni, nem pedig hogy mennyire. Az egészségügyi vonatkozások maximum idősebb korban tudatosulnak igazán, fiatalabb korban csak kötelességtudatból emlegetik. A leggyakoribb “igazi” válaszok mind pszichológiai jellegűek: önbizalom, szexuális “sikerek”, büszkeség (akár a párunk, akár a saját szemünkben), a környezetünk visszaigazolása utáni vágy, önelfogadás, stb.

    És ebből látszik, hogy ha csak a súlyunk változna, de közben a hozzáállásunk nem, akkor nem sokára megint a kezdőponton kötnénk ki. Ugyanúgy, mint amikor az anyagilag felelőtlen ember megnyeri a lottót, és pár év múlva újra nincstelen, mert elszórta. A tartós eredményekhez a fogyás folyamatát egy önismereti utazásként is kell kezelnünk, ahol felismerjük a háttérben meghúzódó valódi okokat. Megismerjük magunkat, a szükségleteinket, és azokhoz egy fenntarthatóbb kielégítési módot – hogy valami felé mehessünk, ne pedig valami elől kelljen menekülnünk.

  • A gyengébb zavar is zavar – attól, hogy nem ütünk meg vele egy (önkényes?) klinikai definíciót, attól még jelzik, hogy valami gond van a háttérben, és nincs rá valós megbirkózási stratégiánk. A súlyosság hiánya miatt pedig akár évtizedekig húzódhat az állapot, aminek testileg lehet hogy nem lesz annyira komoly “szövődménye”, de lelkileg igen. És ez ki fog hatni a munkahelyi, családi, gyereknevelési dolgokra egyaránt. Ha például egy túlsúllyal küzdő személy csak a súlycsökkentésre figyel, miközben az önkontroll, az evésen kívüli feszültséglevezetési módszerek vagy az érzelemkifejezés vonalain semmit nem halad, akkor szinte óhatatlanul vissza fog hízni.

    A szubklinikai zavarok […] hasonló területeken fennálló pszichés és szociális hiányokat, elakadásokat sejtetnek a személyiségben.

  • Azért kell a pszichológia, hogy általa az evés a megfelelő helyére kerüljön az életben, ne más élményeket próbáljunk pótolni vele. Meg kell értenünk, hogy mi az étkezési zavarunk üzenete, és az alatta meghúzódó okokat megoldani egy pusztán tüneti kezelés helyett. Kórházban gyógyulni a legtöbb ilyen esetben felesleges (ágyúval verébre), de egyedül viszont sokkal nehezebb és lassabb lehet, mint valami külső segítséggel. Mindemellett: érdemes a pszichológushoz is csak saját felelősségünk tudatában menni:

    Azok, akik nem változni akarnak, hanem azt várják, hogy valaki változtasson rajtuk, soha nem fognak sem lefogyni, sem meggyógyulni evészavarukból (és valószínűleg másmilyen zavarból sem).

  • A tünetváltás nem egyenlő a gyógyulással! Ha mondjuk a túlsúlyból az egészséges életmód “fetisizálása” válik, az nem gyógyulás, csak tünetváltás. És ez még a jobbik eset, mert egy nem teljes gyógyulás (a háttértényezők függvényében) átmehet kényszerbetegségbe, pánikbetegségbe, hangulatzavarokba, szorongásba, depresszióba…

    Ebben az esetben ugyanúgy túlzott mértékű az evéssel való foglalkozás, a hétköznapi gondolatok túlnyomó része e körül forog. A táplálkozást sokkal inkább irányítja a racionalitás, mintsem az egyéni igények ismerete.

  • Amikor leásunk a zavarunk igazi oka után (mert ugye ezt tesszük?), akkor hasznos lehet különbséget tenni a következő három fogalom között:

    • Hajlamosító tényezők – gyerekkorból hozott minták, testalkat, kornak megfelelő test ideál, stb.;

    • Kiváltó tényezők – valami olyan krízis, amivel akkor (még) nem tudunk megküzdeni, és ez indította be a most is aktív “üzemmódot”;

    • Fenntartó tényezők – az evészavar miatt kialakult, gyakran túlzottan merev és törékeny napirend (megváltozott kapcsolatok, edzés köré szervezett programok, a hangulatra kórosan kiható méredzkedések, stb.), ami miatt az étkezés nem tud egy “normális” részévé válni az életnek.


A pszichológiai éhség 8 fajtája

1. Ingeréhség

Ez az, amikor az ingerhiányos állapotot próbáljuk kajával betömni. De még normál ingermennyiségnél is előfordulhat, hogy ha nincs benne változatosság, akkor megunjuk – lásd “szürke hétköznapok”. Erre jöhetnek jól az ízek (ahol inkább a minőség a fontos) és/vagy a teltségérzet (ahol pedig inkább a mennyiség). Lelkileg az evés a nap fénypontjaként kerül elő, amire már a készülés is fontos.

Fel kell ismernünk, hogy ez a viselkedés hiányt pótol, és akkor is el kéne hagyni, ha nem okozna túlsúlyt, mert csak elfedi az igazi gondot. Viszont vigyázzunk: lassú és fokozatos változtatások kellenek ahhoz, hogy ne sóvárgással éljük meg az elhagyásokat (még ha teljes értékű is marad az étrendünk).

Tiszteljük a gyökereinket, mert nagyban befolyásolhatják, hogy merre/meddig mehetünk el hiányérzet nélkül! Például ha a mákos guba mindig az ünnepek része volt, akkor hosszú távon érdemesebb lehet olyankorra beiktatni a maga cukortartalmával együtt is, mint a túl szigorú sanyargatás miatt pár hónap múlva sokkal durvábban visszaesni. Az egyéb jellegű ingereket (különös hangsúllyal a párkapcsolati ingerekre) pedig semmiképp ne vonjuk meg magunktól, mondván hogy “majd ha lefogytunk”, mert azzal olyan környezetet teremtünk, amiben eleve szinte lehetetlen lesz lefogyni.


2. Kapcsolatéhség

Ez a fizikai (vagy akár verbális) “simogatás” utáni vágyakozás – de mivel a kapcsolódás alapvető emberi igény, néha még a rosszabb minőségű (értsd, simogatás helyett bántalmazás) is jobbnak tűnik a semminél. Kiválthatjuk ezt azzal, ha a megváltozott evési szokások miatt eltávolodunk a családunk/közösségünk bizonyos rituáléitól, vagy épp kerüljük a kimozdulást a kísértések miatt. Ezzel egyfajta szociális ingerhiányba kerülünk, amit sokszor a kaja fog pótolni. Már pedig ha tetszik, ha nem, az étkezés a legtöbb szociális eseményben ott lesz.

Súlyosabb esetben az étkezési zavar (mint egy harmadik fél a kapcsolatunkban) menedéket nyújt a másikkal való konfliktusaink esetén. Ezzel nem csak nem tanuljuk meg megoldani a problémáinkat, de cserébe közben egy helytelen és káros megbirkózási stratégiára szoktatjuk magunkat. Annak is megvan a veszélye, hogy idővel már csak a fogyókúrás/diétás/receptes/életmódos témákban és fórumok visszhangjában kapunk emberi kapcsolatot. Pláne ha valami zavart ott “normálisként” fogadnak el, amivel csak még valószínűtlenebbé válik a gyógyulásunk.

A kapcsolatok jobban megtarthatóak, ha aktívan igyekszünk felismerni, és kommunikálni a saját igényeinket, és nem másoknak megfelelni – lásd Erőszakmentes kommunikáció. Vagy ahogy a szerző írja, nagyon találóan:

Nem az a probléma, ha a szükségletek különböznek, hanem ha rejtve maradnak, s előbb-utóbb egyoldalú vagy kölcsönös elégedetlenségben jelentkeznek.


3. Az elismeréséhség

Ilyenkor a “figyelek rád” és/vagy a “fontos vagy nekem” lekommunikálása hiányzik, első sorban szóban kifejezve. Női szemszögből főleg: mivel egyre több szerepnek kell egyszerre megfelelni (nő/feleség/anya), ezért mindegyik területről kell is az elismerés. De általánosabban is: mindenféle szerepkörben várjuk a pozitív visszacsatolást, és ha valahol nincs, az csak még jobban feltűnik azok mellett, ahol van. Ha pedig (akár csak egy területen) nincs, azt könnyen evésbe lehet ám fojtani, kvázi jutalomfalatokkal. Ami, a túlsúlyon keresztül, általában csak csökkenti az elismerést, és növeli az esetleges kritikák gyakoriságát, amivel még több jutalomfalat kell majd… Megint egy de szép ördögi kör.

Még rosszabb, ha a külsőnk válik elsődlegessé, és a médiában sulykolt ideális kinézet hiánya miatt azt gondoljuk, hogy nem is érdemlünk elismerést. Pláne, ha mellette a párunk oldaláról ez egyáltalán nem is lenne olyan erős elvárás. Mert ugye tökéletes úgysem lesz soha!

Persze a dicséreteket valahogy fogadni is tudni kellene, és magunkban pedig nem cinikusan “hatástalanítani”, miszerint úgysem gondolták komolyan! Illetve kérdés még, hogy saját magunkat képesek vagyunk-e dicsérni/szeretni/elfogadni, vagy bent is csak a folyamatos kritika megy – amire megint jöhet a jutalomfalat?


4. Szexuális éhség

A testi vágyak megélése miatt a szex és az evés elég közel vannak egymáshoz, ezért az egyik (szex) hiányát könnyen helyettesítheti a másik (zabálás). És itt szex hiány címszó alatt ne csak a “fáj a fejem”-re gondoljunk, hanem akár gyerekkori szexuális bántalmazásból eredő elzárkózáshoz – aminek a hiányzó ingereit kajával pótolhatjuk. Vagy ami még rosszabb: ha értéktelennek tekintjük a testünket, és ezért az sem baj, ha szenny kajával (vagy épp koplalással, vagy hányással) tönkretesszük. Mindkettőben próbálhatjuk elnyomni, vagy akár (magunk előtt is) letagadni a vágyainkat, de ez legtöbbször csak a (meg)csaláshoz vezet. A testi ismeretek hiánya és a torz testkép miatt nem fogjuk jól érezni magunkat a bőrünkben, ami a szexet csökkenti, a komfort evést meg növeli.

A szex fizikai akadályozáshoz 30+ kiló túlsúly is kellhet, de pszichológiailag már 1-2 rosszul megélt plusz kiló is keresztbe tehet! Konkrétan nem ritka, amikor a nagy közös kajálások ki is váltják a szexet. Viszont minden, ami a testi tudatosságot fejleszti (milyen vágyai, előnyei, örömei, igényei, működései, funkciói, mozgásai, hajlásai, stb. lehetnek), az mindkét oldalt jó irányba billentheti a mérleg nyelvét. És ezért nem jó a “majd szexelünk, ha lefogytunk” hozzáállás sem, mert azzal az egyik oldalt egyből lenulláztuk, ami segíthette volna a másik oldalt is!


5. Strukturálási éhség

A név onnan ered, hogy nem kielégítő a napjaink szerkezete. Nem megfelelő a rövid távú tervezés, sok a halogatás, folyamatos az elcsúszás, stb. Komolyabb esetben döntési nehézségek, vagy a hosszabb távú tervek és a felelősségvállalás hiánya is felmerülhetnek.

Értelmezésem szerint ennek ellensúlyozására használjuk a langyos pocsolyánkat, ahol még kényelmes a kaja. Majd ha már ez-és-ez rendben lesznek, akkor következhet az életmódváltás a ranglistán. Csak hát ugye nem haladunk sehova, és magától meg érdekes módon nem jön el a változás. És a változás hiányához pedig most kell a kaja kompenzáció!

Ide tartozik, hogy a külső kontra belső kontrollt hogy éljük meg úgy általánosságban. Ha az életünkben is csak úgy sodródunk, akkor az étkezési szokásainknál is a külső ingerek (íz, illat, társasági nyomás, ár, alkalom, stb.) határozzák majd meg, hogy eszünk-e. De a ló másik oldalán, ha épp egy nagyon merev diétát követünk, az is külső kontroll, mert kívülről próbálnak szabályozni, amit mi hagyunk. Ha viszont a napirendünket is kézben tartjuk, akkor nagy eséllyel az evésnél is képesek leszünk befelé fordulni – hogy tényleg éhesek vagyunk-e, hogy jól illeszkedik-e a céljainkhoz ez az étel, ilyesmi.


6. Cselekvési éhség

Egy szóval: unatkozás. Ami ugye nem feltétlen annyi, hogy nincs mit csinálni, csak nincs olyan tennivaló, ami érdekes, fejlesztő jellegű, kihívást jelentő vagy örömet okozó lenne. Persze minden életvitelben lesznek rutin feladatok – de ha már más sincs, csak rutin feladatok, akkor jönni fog az unalom, és vele együtt sokszor a túlevés is.

Ide tartozik továbbá a kiégés, ami habár még jól indul (túllelkesedés, túlazonosulás), de aztán egyre laposabb és végül negatívabb lesz (stagnálás, frusztráció, apátia). Például a párkapcsolatban: először a rózsaszín szemüveg, csak a pozitív tulajdonságok észrevétele, de tartson az hónapokig vagy akár évekig, előbb-utóbb elérjük a stagnálást, ahonnan ha nem dolgozunk tudatosan a folyamat visszafordításán, akkor a frusztrációs fázisban már épp a negatív vonásokat fogjuk lelki szemeink előtt aránytalanul felerősíteni. Az apátiánál meg szinte csak azok maradnak (mert a pozitívakat észre sem vesszük többé).

Vagy egy másik példa a diétázásban: hirtelen és mindent érintő életmódváltás, görcsös ragaszkodás a tervhez, minden egyéb program alárendelése, de aztán idővel az eredmények már nem jönnek olyan könnyen (a lelkesedés meg elfogy), és a program fenntartása egyre nehezebb, amikor is feszültségoldásként eszik az ember, amitől még rosszabb lesz a helyzet. Az apátiánál pedig érkezik a végső, “úgysem tudok lefogyni” jellegű beletörődés.

Természetesen nem a kiégés az egyetlen gyanúsított; lehet más (vélt) cselekvést gátló tényező is, mint például az önbizalomhiány, a döntésképtelenség, a felelősségvállalástól való félelem, a kudarckerülés, vagy az önismeret hiánya. Csak ilyenkor nem lesz sikerélmény sem, emiatt fejlődés sem, és emiatt valamivel majd megint kompenzálni kell.


7. Produktivitási éhség

Alkotási és/vagy gondoskodási igény, ami (ha kiéletlenül marad) éhséget hagy maga után. A gondoskodásnál fontos az egyensúly:

  • Ha csak másokról gondoskodunk magunk rovására, az összefüggésben lehet az anorexiával vagy a bulimiával;

  • Ha pedig csak magunkra figyelünk mások rovására, az összefüggésben lehet a túlevéssel vagy az orthorexiával.

Produktivitásnál pedig a saját definícióink flexibilitása az elsődleges tipp. Előfordulhat mondjuk, hogy az öregedéssel vagy szerepeink elvesztésével már nem érezzük magunkat hasznosnak, amit szintén könnyű túlevésbe fojtani – de ezen könnyen változtathatunk, ha más szerepeket keresünk magunknak, vagy máshogy kezdjük definiálni a saját hasznosságunkat!


8. Szeretetéhség

Végül pedig a szeretet, ahol ugye nem győzzük hangsúlyozni: az a fontos, hogy a másik fél érzi-e, nem az, hogy mi “sugározzuk-e” (lásd szeretetnyelvek). Az érezhető szeretet két alapvető komponense a tisztelet és a figyelem. A tisztelet alanyi jogon kell, hogy járjon, nem kell(ene) kiérdemelni. Ha nincs meg, azután az “áldozat” sokszor magát sem fogja tisztelni. A figyelemnél pedig a megismerés, az energia befektetés számít, nem csak a fizikai egy térben levés (lásd “minőségi idő”).

Ezek hiányában gyereki szinten ragad az illető érzelmi szinten, mások véleménye túl sokat fog nyomni a latba, és ha ezek a vélemények közül valamelyik negatív (vagy akár csak annak éli meg), akkor máris jöhet a hűtőszekrény terapeutikus látogatása. Egyszerre kéne a biztonság és a szabadság érzése, amihez a szerető félnek mindig csak abban kéne segítenie, ami a másiknak nem megy. Viszont ezt ugye honnan is tudná, ha nem figyel – és miért is tartaná tiszteletben a válaszvonalakat, ha nem tiszteli a másikat.

Jótanács, hogy csináljunk az étkezésekből is minőségi időt, amivel kezelni (és főleg megelőzni) lehet az evészavarokat.


Ez a nyolc éhségtípus nyilván nem éles határvonalakkal van elválasztva. Sok a kapcsolódási pont, sok az összefüggés; néha kiválthatják, vagy erősíthetik egymást.

Az elszigetelődés és a kapcsolódási nehézségek azonban kb. mindre hathatnak. Bár ez lehet pozitívum is, hiszen a párkapcsolati (vagy önismereti) téren tett fejlődés az evési nehézségeket is oldhatja (és fordítva). Jó esetben a két terület kéz-a-kézben gyógyulhat.

A komplexitás minden esetre remélhetőleg tisztán látszik – és kellően nevetségessé teszi a pár mondatban összefoglalható, mindenki számára egységesen “működő” diéták létjogosultságát. A biológiai hátteret lehet jobban általánosítani (bár mint korábbi posztokból láttuk, azért az sem triviális), de aztán ezek mellé soha nem ajánlatos elhanyagolni, hogy a háttérben álló pszichológia legalább annyira fontos, ha nem jobban!


Párkapcsolati vonatkozások

Az evészavaros családokban megfigyelhető, hogy érték a gondolatolvasás, illetve hogy nincs tiszta, egyértelmű kommunikáció. Gyakori az összemosottság (belelógnak egymás dolgába), a hiperprotektivitás (túlságosan védik egymást a külső behatásoktól), a merevség, a konfliktuskezelési képesség hiánya, a felelősségvállalás hiánya, a kényszerített gyermeki szerep (akár a szülők részéről is, akiknek a saját szüleikkel sem tisztázott a viszonya), stb. Ezekkel pedig akkor nyilvánul meg a legfőbb baj, ha az ember nem hogy kitörne belőlük, hanem még párnak is ilyen vagy hasonló mintázatokkal rendelkező személyt választ – amiket így aztán szépen továbbra is fenntarthatnak (sőt, még a saját gyerekeiknek is továbbadhatnak).

Párkapcsolati vonalon lesz, aki azt hiszi, hogy ha lenne kapcsolata, akkor az evészavara is rendbe jönne – de ez általában épp fordítva van. Valószínűleg az evészavara is olyasmi miatt alakult ki, ami miatt kapcsolatot sem tud kialakítani, és erre pótléknak hiába jönne akár varázsütésre egy kapcsolat, akkor is megmaradna mögötte a probléma. Lesz, aki a másikért akar gyógyulni – ami már önmagában is egy rossz ómen, mert saját magáért kellene, és ha nem ezt teszi, akkor ezzel nem vállalja a saját felelősségét és alárendeli magát. A tetejébe ha pont ilyenkor vall kudarcot, akkor az még a kapcsolatát is gyengíteni fogja, mert a másik láthatóan “nem volt elég fontos”. Lesz továbbá, aki az egész magabiztosságát a fogyás sikeréhez köti – ami viszont visszaesésekkor vagy botladozásokkor abszolút nullába (sőt, mínuszba) fordulhat.

Összességében: a szerző átfogó tapasztalata, hogy nehezebb párkapcsolatban gyógyulni, mert a változással sok egyéb szálat is megkuszálhatunk, amik új konfliktusok forrásai lesznek – amik persze nem igazán “újak”, csak most kerülnek elő a szőnyeg alól. Lehet támogató a másik, de ne feledjük, hogy a felelősség akkor is egyéni. Támogatói oldaláról nézve pedig tudatosítsuk, hogy azt sem mindegy, hogyan csinálja az ember:

  • Rossz “támogatás”: felelősség átvállalása, felügyelet, infantilizálás, ápoló/gyógyító/megmentő szerepkör magunkra öltése;

  • Jó támogatás: a másik puszta léte miatti örömünk kifejezése, új kihívásokra való bátorítás, bizalom, magánszféra tiszteletben tartása – és úgy általában az, hogy nem csak a tünetekre koncentrálunk.


Összefoglalás

A lényeg, hogy a fogyás (vagy úgy általánosságban, a testünk rendberakása) nem csak egy fizikai/biológiai folyamat. Szóval ha hosszútávú, fenntartható eredményeket szeretnénk, akkor érdemes fejben is a színfalak mögé nézni. Egy enyhe zavar is zavar! Hiába csak csöpög a csap, elég idő alatt az is eláztatja a fürdőszobát. És ilyenkor sem az eltökéltebb felmosás a megoldás, hanem először elzárni azt a kurva csapot, nem?

Szerintem mind kaptuk bőben gondolkodni valót a saját étkezési szokásainkkal (és azok eredetével) kapcsolatban. És ugye kimondottan ez is volt a cél – nem prédikálni A helyes módszerről, hanem elgondolkodtatni, hogy aztán magunktól találjunk rá a számunkra helyes útra. Én azért külön kiemelném még egyszer azokat a pontokat, amik nekem nagyon betaláltak:

  • A tünetváltás nem egyenlő a gyógyulással! Ha mondjuk a túlevésből a túlzott egészségfókuszba megyünk át, attól még a “túl” rész megmaradt…

  • Nem csak az önismeret, hanem a kapcsolati minták is nagy szerepet játszhatnak. Lehet, hogy öntudatlanul választottunk magunknak olyan társat, aki a régi negatív mintákat fenntartja, de aztán amikor kitörni szeretnénk ezekből, akkor ne hagyjuk figyelmen kívül a párunk potenciális visszahúzó hatását!

  • Illetve egy elejtett félmondat, miszerint az alkohol/drog és hasonló függőségekkel szemben a kaját nem hagyhatjuk el teljesen. Mindig ott lesz, ezért ha nem egészséges a vele való kapcsolatunk, akkor az elől nem menekülhetünk.

Egy szó mint száz: a Chris Aceto / Jason Fung / Gin Stephens féle “technikai fogyás” triumvirátus után remélem nektek is annyira hasznos lesz Lukács Liza pszichológiai kiegészítése, mint nekem!