A múlt heti bejegyzés óta bevallom, elég sokat gondolkoztam a saját evéssel kapcsolatos hozzáállásomon. Hangos csörömpöléssel esett le a tantusz, hogy a túlsúlyomból való “gyógyulás” az igazából nem a zsír eltüntetése, hanem az, amikor a napom 0, azaz nulla százaléka megy el azzal, hogy mennyi is a zsír rajtam – mindezt úgy, hogy mégsem vagyok egy Harkonnen báró méretű disznó.

Tekintve, hogy túlestem már egy-két huszon harminc kilós érintettségű yo-yo cikluson, jól látszik, hogy nem a technikai tudással és/vagy a kellő elszántsággal, hanem az elért eredmények karbantartásával vannak gondjaim. Ehhez az énemhez szólt a könyv, mikor a múltbéli kiváltó okok feltárásáról, elfogadásáról, vagy alternatív megbirkózási stratégiákról beszélt. És ez kétségtelenül segít is az óhatatlan (és természetes!) súlyingazások, betegség miatti edzés kiesések és egyéb életszagú szituációk áthidalásában.

Az egyedüli baj ezzel az egésszel csak annyi, hogy szép fokozatosan elkezdte velem megkérdőjeleztetni az összes kajával kapcsolatos döntésemet. Aktívan kitűzött és követett projektem jelenleg egy bizonyos, a múltból már ismert szintet visszaállítani, de mostanában ahányszor csak valami kis áldozatot kéne ezért hozni, rögtön felrémlik a fejemben a fenti, étkezési zavaros nézőpont. “Nem egészséges, hogy ennyit problémázok ezen.” “Miért sanyargatnám magam?” “Nem lehet, hogy ezzel már a túlzott egészségmánia irányába estem át a ló másik oldalára?” Ezt a feszültséget végül azzal sikerült feloldanom, hogy emlékeztettem magam a projektek és a területek közti különbségre – amit most megosztanék, hátha valaki másnak is épp ezt kell hallania.


A projektek és a területek hasonlatával Tiago Forte P.A.R.A. módszertanán keresztül találkoztam először, és ez az egy kis hozzáállásbeli apróság azóta már többször is kihúzott a szarból. A lényege (szerintem) annyi, hogy tegyünk éles és határozott különbséget az életünkben a következő két dolog között:

  • Aminek van egy jól meghatározott célja, konkrét lépések vezetnek odáig, és egy bizonyos határidőre szeretnénk elkészülni vele, az egy projekt;

  • Ahol viszont egy minőségi színvonalat szeretnénk hosszú távon fenntartani, az egy karbantartandó terület.

És nem, ez nem csak stréber, szemantikai kötözködés, mert egy rossz kategorizálásnak kézzelfoghatóan negatív következményei lesznek. Ha mondjuk egy projektet területként értelmezünk, akkor a vele kapcsolatos tevékenységeket úgy építjük be a napjainkba, hogy közben a tényleges eredmények hajlamosak háttérbe szorulni, a határidők pedig kitolódni. Tiago példája egy könyv megírása, aminél mindig lesz még minek utánanézni és mindig lehet majd a létező kéziratot bővíteni, polírozni, átdolgozni, stb. Ha nem projektként kezeljük, aminek van egy jól meghatározott (és határidőhöz kötött) vége, akkor könnyen elszaladnak majd az évek publikáció nélkül.

Hasonlóan veszélyes, ha egy területet értelmezünk projektként. Ilyenkor hihetetlen határozottsággal, de sajnos csőlátással törtetünk egy állapot felé, amit utána nem leszünk képesek megőrizni, mert a hétköznapjainkba integrálással és a karbantarthatósággal menet közben egyáltalán nem foglalkoztunk. A példa (talán nem meglepő módon) az “X kilóra akarok lefogyni”, ami hiába lesz meg, ha onnantól egyből visszaállunk a korábbi életmódunkra és már indulunk is visszafelé.


Na most a projektek kontra területek mentális modelljének segítségével, illetve a jelenlegi szituációm fényében, azt sikerült felismernem, hogy az “X kilóra akarok lefogyni” témakörben is el lehet ám játszani a könyvírásos hibát. Mert oké, tudom, hogy nekem személy szerint inkább a karbantartással vannak a gondjaim, és arra a részre ezúttal jobban kéne készülni – de azért ez nem szabadna, hogy szabotálja a konkrét lefogyási projektet!

Egy hasonlattal élve: olyan ez, mintha egy katona a lövészárokban kúszva elkezdene rinyálni, hogy neki most csak azért is ácsorogni lenne kedve. Így lassan is halad, meg zsibbad is a lába, koszos lesz az egyenruhája… És hát amúgy is, egy normális emberi életnek része az állás, nem? Erre feláll, és nyomban fejbelövik. Nem mondja senki, hogy kúszni kell egész életében, de amíg nincs biztonságban, addig tessék már!

Szóval igen, nagyon hasznos elgondolkodni, hogy honnan jön egyáltalán a túlevési hajlamom, milyen más stresszkezelési technikával válthatnám ki az érzelmi evéseket, és végső soron hogy tudnám “megfelelő helyén” kezelni az életemben a kaját, úgy általában. De mindez majd a karbantartás lesz, és amíg nem ott tartok, addig meg kell engednem magamnak, hogy egy kicsit szigorúbban, projekt-szerűen foglalkozhassak a témával…


Remélem a fentiekkel sikerül tovább erősíteni a múlt hétről hozott leckét, miszerint a testi karbantartásnak is milyen mély mentális gyökerei lehetnek. Ezzel pedig idénre zárnám az új tartalmak sorát. Most a decemberi szabival és (remélhetőleg megérdemelt?) pihivel karöltve egy blog újraolvasás következik, ahol átnézem a tavaly megfogalmazott célokat, a teljes 2021-es termést, illetve felelevenítem és összefoglalom a legfontosabb tanulságokat. Valahol a két ünnep között szeretnék ebből egy bejegyzést, némi évértékeléssel és személyes felhangokkal kiegészítve. Addig is kellemes karácsonyi készülődést mindenkinek!