A jó ember első sorban attól jó ember, hogy egyáltalán érdekli, hogy jó ember-e. Persze ezen felül akad még pár elvárás és tudni való, de minden további arra az alapra épül, hogy nem szarunk bele. Egy ilyen hozzáállást viszont nem kimondottabban lehet átadni egy blogposzt keretei között – meg hát akit nem érdekli, az valószínűleg úgysem olvassa ezt. Szóval aki itt van, az a beugró szintet már meg is ütötte.

Itt jön azonban a következő probléma: aki tanulni szeretne arról, hogy elméletben hogyan is legyen jobb ember, annak általában marad az etika tankönyv. A jó hír, hogy az etikát tárgyalják már a nagy okosok szó szerint több ezer éve. A rossz hír, hogy az ilyen részletes filozófiai írások mellé szinte kötelezően jár a migrén pár oldal után. Na ezért kell nekünk Michael Schur, aki közérthetően (és nem mellesleg tök viccesen) foglalja össze a nyugati morális filozófia nagyobb pilléreit.

Schur-t a legtöbben az Office vagy a Parks & Recreation kapcsán ismerhetik, de ő alkotta a kriminálisan alulértékelt The Good Place című sorozatot is. A szó szerinti mennyet és poklot megjáró sztori és karakterek olyan abszurdak és viccesek, hogy közben szinte észre sem veszi az ember a háttérben átszivárgó filozófia oktatást. Csak hát ehhez előbb az íróknak is ki kellett gyúrniuk magukat etikából.

A szerző is kb. abszolút a nulláról indult, és onnan szeretett bele az ágazatba. Ez adta az egyedi lehetőséget, hogy még friss ex-újonc fejjel tanítson másokat. Az eredmény a szarkasztikusan “Hogyan legyünk tökéletesek?” címet viselő könyv, ami minden kétséget kizáróan az eddigi legfogyaszthatóbb filozófiai olvasmány, amibe belefutottam. A tartalom a következőképp alakul:


Arcon verjem-e a barátomat csak úgy?

Ööö… Ne! Jó, de miért? Mert az rossz dolog. De mitől lesz rossz dolog? Vagy mitől lesz rossz, aki ilyet csinál? És ha már itt tartunk: ki a jó ember? És mitől lesz jó?

Ez a gondolatmenet remélhetőleg jól szimbolizálja, hogy a filozófiában meglepően kevés lépéssel meglepően mély/általános/meta dolgokig lehet visszajutni. Próbáljunk hát ásni egy kicsit. Első közelítésünk Arisztotelész erény etikája, ahol nem a tetteink, hanem a belső tulajdonságaink alapján vagyunk (vagy épp nem vagyunk) jók.

A nagy B betűs Boldogság a fő cél, ami önmagáért való. Na igen ám, de ehhez erények kellenek. És ebben a kontextusban erény minden, ami segít jobban betölteni a szerepünket. Egy késnél az az erény, ha éles, ha erős a pengéje, ha jó az egyensúlya, stb. Az embereknél ilyen a nagylelkűség, az őszinteség, a bátorság, igazságosság, mértékletesség, stb.

Ezeknek a magvai mindenkiben alapból benne vannak – de csak a magvai, gyakorolni kell őket! Hozzájuk kell szokni és gyakorlatot szerezni az alkalmazásukban. Na meg persze nem ártanak a mentorok – mert hát a görögöknél elég hangsúlyosak voltak a nagy öreg tanítómesterek.

És hogy meddig kéne elmenni velük? Hát az arany középútig! Köszi… Mint amikor egy recept azt mondja, hogy “ahogy érzed”, vagy “ízlés szerint”.

A fontos, hogy minden erényből lehet hiányunk, de túlzásba is vihetjük mindet. Aki nem elég kötelességtudó, az nem tartja be a társadalmi szabályokat, és sorozatgyilkosnak áll (vagy, urambocsá’, tilosban parkol). Aki viszont túl kötelességtudó, abból lesz a háborúban ártatlanokat mészárló katona, aki “csak parancsot teljesített”. Az optimum mindig valahol a két szélsőség között várható.

Nem nagyon lesz pontos definíció, hogy miből mennyi a pont elég – eleve már az baj lenne, hogy hogyan mérjük? Ez az egész rendszer ilyen “majd tudom, ha látom”. De ez nem feltétlen baj, ha folyamatosan figyelünk magunkra. Hogy tényleg tudjuk is, amikor látjuk.

Figyelünk, tanulunk, fejlődünk, és ezáltal lesz egy olyan mély megértésünk az egyes erények terén, hogy testreszabottan tudjuk majd őket alkalmazni mindenféle furcsa és kiszámíthatatlan szituációban. Mert sajnos nem minden helyzet lesz annyira magától értetődő, mint hogy pofán verjük-e a barátunkat csak úgy. Amit ugye ne.


Eltérítsek-e egy villamost, ha úgy csak egy ember halna meg, nem 5 másik?

A modern etika egyik legnépszerűbb gondolatkísérlete a “villamos probléma”, amiben egy elszabadult villamos, megölne 5 embert, de ha meghúzunk egy kart, akkor egy másik pályára terelhetjük, ahol csak egy embert öl meg. Alapból szerintem elég “egyértelmű”, hogy meg kéne húzni a kart, mert hát valahogy egy halál csak jobb, mint 5, nem?

De mi van, ha nem mi vezetjük a villamost, csak a sínek mellett állunk és ott a váltó kar? Így is a mi felelősségünk közbeavatkozni?

Vagy ha az egy külön ember a barátunk? Így már meg szabad ölni 5 ismeretlent, hogy a barátunkat védjük?

Vagy ha az egy külön ember épp az esküdt ellenségünk? Ha ilyenkor váltunk, akkor az 5 embert akartunk védeni, vagy az ellenségünket kinyírni?

Vagy ha nem egy kart kell meghúzni, hanem kilökni valakit a villamos elé, hogy így megállítsa, és ezzel mentsük meg az 5 másik embert? Így már mindjárt durvább, nem? Pedig szerkezetileg továbbra is ugyanaz a szitu.

Vaaagy ha orvosként konkrétan megölni és felboncolni kéne valakit, hogy a szerveit másba beültetve megmenthessünk 5 haldokló pácienst? Csak hogy még egy fokkal durvább legyen…

Ezen agyalva érkezünk el a második nagy etikai iskolához, az utilitarizmushoz, avagy haszonelvűséghez (lásd Jeremy Bentham vagy John Stuart Mill). Furcsán egyértelmű választ kapunk tőlük, hiszen szerintük csak a végeredmény számít. Mennyi az össz-boldogság és az össz-szomorúság aránya a tetteink előtt/után? Ha javítunk az arányon, az jó; ha rontunk, az rossz.

Ha feltételezzük, hogy helyesen meg tudjuk ítélni a boldogságot és fájdalmat (ezeken belül is, hogy milyen sokat, hosszan, intenzíven, gyorsan és tartósan okozzuk), akkor azért nem lenne ez egy rossz szemlélet. De nyilván itt szembe jönnek olyan apró problémák, mint hogy hogyan mérjük objektíven a boldogságot? Vagy hogy egyáltalán tudhatjuk-e, hogy az események valóban a mi tetteink következményei (korreláció vs. ok-okozati viszony).

Nem elhanyagolható még, hogy mi magunk hol számítunk bele a képletbe? Mert ha például gyilkosságot kell elkövetnünk (mint a villamos elé lökős esetben), az lehet, hogy az össz-boldogság szempontjából pozitívra jön ki, de belőlünk közben gyilkost csinál… Ami azért nem ideális, na.

Ilyen problémákba ütközünk, ha csak a tetteink kimenetele számít, a mögöttük lévő szándék pedig egyáltalán nem. Mi lenne, ha ezt megfordítanánk?


Hazudjam-e azt a barátomnak, hogy tetszik a rusnya felsője?

A harmadik nagy etikai iskola a deontológia – a kötelességek tanulmányozása. Poszterarca Immanuel Kant, aki szerint tisztán elméleti, logikai, értelmi alapon kéne tudni meghatározni, hogy mit kell tennünk egy adott szituációban. Elemezzük a helyzetet, előkeressük az ilyen helyzetekhez tartozó szabályunkat, és annak megfelelően cselekszünk. Pont. Nincs semmi kétértelműség, semmi legális kiskapu, semmi érzelmi/szubjektív befolyásolás.

A lényeg, hogy úgy viselkedjünk, hogy az akár univerzális törvény is lehessen. Vagyis ha mindenki pont úgy viselkedne az egész világon, akkor is minden rózsás maradna. Ezért rossz pl. hazudni – mert ha mindenki hazudna, akkor a kommunikációnak semmi értelme nem lenne, felborulna a társadalom, stb. Ez az ún. “kategorikus imperatív”, mert csak az lehet törvény, ami univerzálisan is lehetne törvény.

Ennek egy másik (talán kicsit praktikusabb) megfogalmazása: úgy kezeljük az embereket (akár magunkat, akár másokat), hogy célok legyenek, ne (csak) eszközök.

Habár ez a haszonelvűség ellentéte (legalábbis a szándék vs. kimenetel szemszögből), időnként mégis ugyanarra a következtetésre jutunk. A klasszikus villamos problémában mondjuk Mill és Kant is meghúzná a kart. A haszonelvűség szerint 5 > 1, téma lezárva. A deontológia szerint pedig lehet mondjuk az az univerzális szabály, hogy “mindig mentsünk meg annyi ártatlan embert, amennyit csak tudunk”, amiből megint csak jön, hogy 5 > 1.

Csak ez utóbbinál a megmentési szándék a fontos, nem az, hogy mellékhatásként véletlen plusz egy valaki meghalt. Ha azért húznánk meg, hogy inkább az a valaki haljon meg, ne ez az öt, az nyilván nem oké! Viszont ha már valaki mást kéne megölni az 5 megmentéséhez (lásd hídról lelökés, vagy szervekért boncolás), az nem lehet simán 5 > 1, mert pusztán eszközként használnánk valaki mást.


Muszáj visszavinnem a bevásárlókocsit EGÉSZ ODÁIG?!

Szép, ha figyelembe veszünk másokat. Például ha úgy parkolunk, hogy utána más is beférjen mellénk. De mi van, ha a kedvességünknek ára is van? Mert “rendesen” parkolni nem nehezebb, mint bunkón, csak a gondolatba kerül. De ha mondjuk vissza is kéne vinni a bevásárlókocsit – EGÉSZ ODÁIG?! – amikor már nagyon hazafelé mennénk…

Itt jön képbe a T. M. Scanlon kontraktualizmusa, vagyis hogy “mi az a minimum, amivel tartozunk egymásnak”. Ez egy Kant-jellegű filozófia, de sokkal egyszerűbb hétköznapi útmutató változatban. Kb. mint egy Quick Start Guide a teljes 300 oldalas használati utasítással szemben.

A gondolatkísérlet alapja egy tárgyalás, ami során mindkét fél megvétózhatja a másik javaslatait. Így egy olyan kompromisszumhoz jutunk, amit senki nem utasított vissza – vagyis ami mindenki számára elfogadható.

Persze ehhez kell a feltételezés, hogy mindkét oldal észszerű, és kompromisszumra törekszik. A való világban a lábtörlőkre és a seggfejekre is észszerűséget kell vetítenünk – egyrészt hogy mi magunk úgy viselkedjünk (ne használjuk ki a lábtörlőket, és ne hódoljunk be a seggfejeknek), másrészt így hátha ők is felérnek hozzánk.

Mint Kantnál, itt is univerzális szabályokhoz jutunk, csak itt az egymagunkban absztrakt moralizálás helyett másokkal együttműködősebb a szemlélet. De ez csak nagyon alap esetekre fog működni, mert ugye csak akkor van eredmény, ha senki nem vétózik. Szóval ez a minimum – viszont ennél azért illene többre törekedni.

Aki pedig többre vágyik, annak ott az afrikai ubuntu, miszerint mindennek az emberiség, emberségesség, együttműködés, és “szociális síkosítás” az alapja. Az ubuntu-isták a faj szemszögéből nézve felismerik, hogy “azért vagyok, mert mi vagyunk”. Ez Kant helyett az Arisztotelész-es etikára hasonlít, csak itt egyéni helyett kommunális szemszögből. Ha így gondolkozunk, utána elég nehéz lesz önző bunkónak lenni. De még ha nem is így gondolkozunk, akkor se feledjük a Scanlon-féle minimális elvárásokat – legfőképp hogy ilyenek egyáltalán léteznek, mert igenis tartozunk másoknak egy bizonyos alapszinttel.


Beszaladjak-e egy égő épületbe másokat megmenteni?

Kant szerint attól függ, hogy milyen univerzális törvényt eszelünk ki magunknak erre a helyzetre. Ha azt, hogy kockáztatnunk kell a saját épségünket mások megmentéséért, akkor befelé. Ha azt, hogy gyorsan és határozottan értesítenünk kell a hatóságokat, akkor egy segélyhívó telefon elég lehet. És mindezt persze vagy előre kitalálni, vagy kurva gyorsan, mert ott helyben nem lesz sok idő szuttyogni.

Mill szerint ha ezzel növeljük az össz-boldogságot, akkor igen. De ha igen, akkor máskor miért nem keresünk a rendőrségi rádió frekvenciákon égő házakat, ahova berohanhatunk? Valahol határt kell húzni, és minden határ önkényes – így az egésznek nem sok értelme, nem?

Itt segít Susan Wolf morális szentekkel kapcsolatos publikációja. Szerinte egy morális szent csak mások boldogságával lenne elfoglalva, ami:

  • Nem lenne racionális, mert ha mindenki így viselkedne, akkor csak körbe-körbe várnánk, hogy valaki másnak baja legyen, miközben nem csinálunk semmit; és

  • Nem lenne haszonelvű sem, mert ha mindenki így viselkedne, akkor a saját boldogtalanságunk miatt konkrétan lefelé mozdítaná a világátlagot.

A morális szentség tehát valamilyen szinten szemben áll az önmegvalósítással és a személyes boldogsággal, úgyhogy mérték nélkül nem lehet cél. Attól, hogy önkényes a határ, még meg kell húznunk valahova.

És Arisztotelész szerint pont az a lényeg: hogy ne essünk túlzásba a “jó” oldalon sem! Valamilyen szinten kötelezőek a rossz tulajdonságok is, a megfelelő mértékben/arányban, mert különben nem találhatnánk meg az arany középutat. De ha valahogy mégis úgy ítéljük meg, hogy számunkra az égő házba berohanás nem túlzás a gyávaság-meggondolatlanság skálán, akkor tulajdonképpen részéről is bevágtázhatunk…


Honnan tudjam, mikor kell melyik etikai iskolát követni?

Futó példa, hogy borravaló hagyása közben megvárjuk-e, hogy a pultos lássa, hogy bedobjuk a gyűjtőbe? Kant szerint ejnye-bejnye, mert az univerzális szabály miatt kell hogy adjunk, és nem szabad elismerést várni érte. Mill szerint jó, mert az adás ugyanúgy megtörténik, és pluszban mindketten jól érezzük magunkat az emberi interakciótól, szóval nettó pozitív a boldogság egyenleg. Arisztotelész pedig szándéktól függően foglalna állást:

  • Ha magunkért várunk, akkor talán túl büszkék vagyunk.
  • Ha a pultosért, akkor a mennyiségtől függ…
  • Ha pedig úgy magunkért, hogy nyugodtak legyünk, hogy a pultos nem hiszi, hogy nem adtunk, akkor valószínűleg túl szabálykövetőek vagyunk…

Ezzel a gondolatmenettel gyakorlatilag William James pragmatizmus-át demonstráltuk, aki szerint mindent sokféleképpen lehet magyarázni. Szerinte fontos tisztában lenni az opcióinkkal, és nem csak szimplán haszonelvűnek vagy Kant-tanoncnak kikiáltani magunkat és vakon követni a választott ösvényt (amire Arisztotelész amúgy is felhúzná a szemöldökét). A pragmatizmus gyakorlatilag “merev-teleníti” a többi elméletet azzal, hogy szituációhoz illő választást enged köztük.

James hozzáteszi azért, hogy a magyarázatokkal csak akkor éri meg időt tölteni, ha praktikus szemszögből is számít, hogy melyik magyarázat az “igazi”. Avagy Robert Pirsig szavait adaptálva: “A filozófiának akkor van értelme, ha javítja a hétköznapi életet; különben felejtsd el”.


Ha pluszban van a morális számla egyenlegem, akkor legálisan csalhatok néha?

Az anyagiakban sem spórolás, ha valamit nem veszünk ugyan meg, de aztán az árát úgy kezeljük, mintha “ingyen” költhetnénk másra, mert már megspóroltuk. Elvégre a nap végén ugyanúgy nem lesz meg az a pénz, nem? Sajnos így van ez a moralitás területén is. Attól, hogy nem teszünk valami rosszat, amit amúgy megtehettünk volna, még nem kapunk szabad kezet, hogy valami másban bűnözhessünk.

Mégis legtöbben ezt tesszük. Ennek az oka Schur szerint a “morális kimerülés” – mert mint a motiváció, a moralitás is egy véges erőforrás. Minden nap minden percében lehetne mérlegelni az aktuális tevékenységünket, és hogy azt hogy lehetne jobban. Találhatnánk jobb bankot a pénzünknek; használhatnánk környezettudatosabb fogkrémmárkát; fogyaszthatnánk csak olyan média tartalmat, ahol rendesen megfizetik az alkalmazottakat; stb.

De ez rengeteg meló! Szóval miután letudtuk a saját szarjainkat (amiből szintén látszólag végtelen mennyiség szakad a nyakunkba nap mint nap), és kb. 5%-on nyomorog az belső akkumulátorunk töltöttségi szintje, még álljunk neki ezeknek is?! Ha úgy általánosságban jó emberek vagyunk, akkor nem lehet pár ilyenen “szundi” gombot nyomni?

Ez mondjuk nem feltétlen rossz. Mert így egyrészt néha megeddzük a szabályszegő izmainkat is egy kicsit (hiszen ugye a teljes vakon követés sem ideális). Másrészt megtartjuk a morális energiáinkat a fontosabb helyzetekre és nem merítjük ki magunkat relatíve jelentéktelen szarságokon. De két feltétel:

  1. Ne okozzunk másoknak fájdalmat közben; és
  2. Legyünk tisztában vele, hogy most épp valami rosszat csinálunk.

Hogy az utóbbi miért fontos, ahhoz ismerkedjünk meg az Overton-ablak fogalmával, ami eredetileg a politikára specializáltan jelképezte az elfogadható viselkedéseket és véleményeket egy-egy szituációban. Az etikára vetítve viszont nekünk is ugyanolyan jól modellezheti, hogy egy-egy helyzetben mit tartunk elfogadható “jó ember viselkedésnek”.

Az ablak veszélye, hogy minden tettünkkel csúszik, és az addigi átlagot teszi középre. Vagyis minél több “rossz” dolgot csinálunk, annál rosszabb dolgok tűnnek majd egyre inkább elképzelhetőnek. Így lesz a szabálytalan gyalogos átkelésekből hipp-hopp szemetelés és tilosban parkolás, ahonnan meg már csak egy köpés az adócsalás és az illegális fegyverkereskedelem.

Jó, ez nyilván költői túlzás. De annak valóban nagy ilyenkor a veszélye, hogy el-önző-södünk. Szóval csak óvatosan, ritkán, és akkor is tettünk teljes tudatában azokkal a dolgokkal, amikről tudjuk, hogy nem kéne, nehogy normalizálódjon – és nehogy most még megengedhetetlennek ítélt dolgokat hozzon a látóterünkbe.


Ez a szendvics morálisan problémás. Viszont finom. Megehetem?

Más megfogalmazásban: szétválaszthatjuk a dolgokat, amiket szeretünk, azoktól, akik készítik őket? Elválhat a mű és a művész? Schur itt sokat foglalkozik azzal a (látszólag mesterséges) elválasztással, miszerint a problémás műnek és/vagy művésznek van-e még esélye változni (mint mondjuk egy rasszista focicsapatnak, akiknek így nem könnyű drukkolni), vagy nincs (mint mondjuk egy könyvnek, ami már megjelent, és mellesleg azóta az írója is halott).

Természetesen itt sincs egyértelmű válasz – mint a filozófiában ezt már kb. megszokhattuk volna. A lényeg szerintem annyi, hogy a “hol húzod meg a határt?!” felkiáltás nem ment fel minket az alól, hogy valahol azért csak meghúzzuk. Lehet, hogy homályos és nehéz és szubjektív és szürke árnyalatos az egész, de ettől még nem lesz jobb megbirkózási stratégia, hogy a homokba dugjuk a fejünket.

Húzzuk meg a határt valahova. És aztán emiatt persze szinte garantálható, hogy ellenmondásokba fogunk ütközni előbb vagy utóbb. De ezek az ellentmondások is a fejlődésre és a határok újrarajzolására adnak alkalmat, nem a feladásra. A fejlődés már csak egy ilyen kellemetlen folyamat.


Ezek a morális döntések egy valag munkának hangzanak… Muszáj?

A fentiek fényében érthető lenne, ha menekülőre fognánk. És első blikkre igencsak kecsegtető alternatíva lehet az egzisztencializmus, ami szerint nincs Isten, csak porszemek vagyunk az űrben, semminek semmi értelme, ezért minden mindegy. Vagyis kb. ugyanannyi értelme van Kant-ra vagy Arisztotelészre hallgatni, mint egy fej-vagy-írás érmefeldobásra. Avagy Kurt Vonnegut megfogalmazásában:

Én mondom neked, csak azért vagyunk itt a Földön, hogy elbasszuk az időt, és soha ne hagyd, hogy bárki mást állítson.

I’m telling you, we are here on Earth to fart around, and don’t let anybody ever tell you any different.

Jó, és akkor mit lehet tenni?

  1. Lehetünk öngyilkosak – egyből nem lesz probléma értelmet keresni egy értelmetlen világban, ha nincs, aki keresi, nem?

  2. Találhatunk értelmet valamiben – legyen az munka, család, vallás, bármi. Ezzel úgy oldjuk meg a problémát, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne értelmetlen a világ.

  3. Elfogadhatjuk ezt az alapvető abszurditást, és csak úgy létezhetünk benne. Albert Camus szerint például Sziszifusznak még kb. jobb dolga van, mint nekünk, mert az ő élete annyira látványosan abszurd, hogy legalább tisztában lehet az abszurditással, és nem téveszti meg a jelentés illúziója semmiben.

Egy igazi egzisztencialistának a 3-as a válasz. Az 1-es remélem senkinek. Én pedig személy szerint a 2-es mellett teszem le a voksomat – annak teljes tudatában, hogy azt a jelentést valóban csak én képzelem oda. Nem valódi. Nem univerzális. De nem is kell, hogy az legyen.

Szóval ha az eddigiek nem voltak túl szimpatikusak, akkor maradhatunk abban is, hogy semmi más nem számít, csak a döntéseink. De a felelősség akkor is a miénk, és a nem döntés is döntés.


Hol fair az, hogy a sikeresebbeknek nagyobb a morális felelőssége?!

Az egy szavas válasz: kontextus! Nem mindenki játssza az életet ugyanazon a nehézségi beállításon. És habár az erényre való potenciál mindenkiben ugyanakkora, az erény felé törekvésre fordítható idejük és energiájuk nagyon más lehet.

A meritokrácia (vagyis kb. a tiszta érdem alapján díjazás) csak akkor működik, ha mindenki ugyanarról a startvonalról indul. De több száz évnyi szociális és gazdasági behatás igencsak megszórta a mezőnyt, így manapság leginkább az ér a csúcsra, aki eleve a csúcshoz legközelebb indult neki a versenynek. Ezek fényében hogy lehetne egy adott cselekedet ugyanolyan jó vagy rossz, ha két különböző helyzetben lévő személy követi el? Például ha egy éhező lop a boltból, az tán csak érthetőbb, mintha egy milliárdos tenné ugyanezt, csak úgy brahiból, nem?

Ettől persze létezik a fentebb említett etikai alapszint, amit mindenkinek illene megütni. Viszont innentől ahogy egyre feljebb mászunk az élet mázli-listáján, annál nagyobb lesz a mások felé való felelősségünk is.

A szociális igazságosság belövéséhez hasznos lehet John Rawls gondolatkísérlete, “A Tudatlanság Leple”. Itt előre elosztjuk az életben betölthető szerepekkel járó előnyöket, és csak aztán derül ki, hogy ki milyen szerepet fog kapni, véletlenszerűen. Ezzel gyakorlatilag biztosíthatnánk, hogy nagyjából igazságosan osszuk szét a kompenzációkat a színészeknek/sztársportolóknak és a tanároknak/autószerelőknek egyaránt.

Mert ha tetszik, ha nem, a szerencse és a születésünk körülményei valamilyen szinten pont ezt a véletlenszerű szereposztást szimulálják! Csak ugye a (hatalmas idézőjelbe tett) “meritokrácia” nyertesei szeretik azt gondolni, hogy az eredményeikért csak ők maguk felelősek. Ritka kivételként lásd Arnold beszédét.

A praktikus tanulság itt Schur szerint annyi, hogy ha olyan helyzetben vagyunk, hogy filozófiai kérdéseket tegyünk fel magunknak, akkor nagy-nagy valószínűséggel szerencsésebbek vagyunk, mint a Föld lakosságának 99%-a. Vagyis ha lehetőségünk adódik rá, hogy egy kicsit többet tegyünk a minimumnál, akkor tessék már.


Elbasztam - most akkor bocsánatot kell kérni?

Röviden: igen. Elvégre a hibáink nyilvános beismerése egy fontos lépés a jobb emberré válás ösvényén. Csak ne lenne ilyen szar! Mert a privát bűntudat már ugye magában sem épp kellemes – de hogy utána erre még egy publikus mea culpa-val is rákontrázzunk, az aztán tényleg a rohadt cseresznye a fosfagylalt tetején.

De akkor is muszáj. Arisztotelész szerint is, mert ezzel demonstráljuk, hogy aktívan keressük a középutat. Kant szerint is, mert egyszerűen megfogalmazható egy ilyen univerzális kötelezettség. És Mill szerint is, mert kellően hosszú távon minden irányban növeli az össz-boldogságot.

A bocsánatkérés a kötelező önreflexió az elkerülhetetlen kudarcok után, ahol tanulhatunk a hibákból. És ettől persze legközelebb is hibázni fogunk, csak talán már nem pont ugyanígy, ami fél siker.


Összefoglalás

Ha egyetlen tanulságot emelhetnék ki, akkor az ez lenne: a morális kudarc elkerülhetetlen. A morális tökéletesség egyrészt lehetetlen, másrészt nem is kéne, hogy cél legyen, mert az már a saját kárunkra menne. A cél, hogy legyen egy eszközkészletünk mérlegelni a szituációkat és stratégikusan reagálni – hogy ne csak úgy random botladozzunk. És hogy aztán megjegyezzük, legutóbb hogy botlottunk meg, és legközelebb már talán ne úgy.

Gondoljunk arra, mielőtt csinálunk valamit, hogy:

  • Egy értelmes ember visszautasítaná-e ezt? (Scanlon)
  • Jó lenne-e a világ, ha mindenki így viselkedne? (Kant)
  • Mi lesz az eredménye, és boldogabb lenne-e tőle a világ? (Mill)

És a “mit csinálunk” mellett persze ott van az általános “milyenek legyünk” kérdés is, á lá Arisztotelész. Próbáljuk minden jó tulajdonságból megtalálni az arany középutat; fogadjuk el, hogy ez sokszor nem fog menni; és kérjünk elnézést, amikor nem megy. Kb. ennyit tehetünk.