Arnold Schwarzenegger barátok közt is legalább 3 életnyi eredményt tett már le az asztalra. Élete változatos felvonásaiban volt profi testépítő, filmsztár és magas beosztású politikus. Amik elég különbözőnek hangozhatnak – Arnie szerint mégis összeköti őket egy közös szál: bármibe is fogott, ő csak próbált hasznos lenni mások számára.

Az apja gyakran ismételgetett mondata volt ez, hogy “tedd magad hasznossá”. Ő pedig most, azonos című könyvében megmutat nekünk 7 többé-kevésbé konkrét módot arra, hogy ezt a jó tanácsot ő hogyan ültette a gyakorlatba – hátha mi is utána csináljuk.

A tartalom a következőképp alakul:

  1. Legyen tiszta jövőképed!
  2. Gondolkozz nagyban!
  3. Dolgozd ki a beled!
  4. Eladni, eladni, eladni!
  5. Válts nézőpontot!
  6. Csukd be a szád, nyisd ki az elméd!
  7. Törd össze a tükreidet!


1 – Legyen tiszta jövőképed

Mindenkit a döntései sodortak oda, ahol most van. És mindenki a döntéseinek köszönhetően marad ott, vagy halad tovább. Mindig van választásunk – és a választási lehetőségeink soha nem “jók” vagy “rosszak”. Attól lesznek jók vagy rosszak, hogy közelebb visznek-e a céljainkhoz, vagy épp eltávolítanak tőlük. Na most aki nem tudja, hogy hova tart, az ezt nyilván nem tudja objektíven megítélni. De attól az ő élete lesz szar, ha nem vállalja a döntéseiért a felelősséget. Ezért kell a tiszta jövőkép – hogy tudjuk, hova megyünk, és ez alapján ítélhessük meg a lehetőségeinket.

Kezdhetünk kis, konkrét céllal, amit majd fokozatosan építgetünk, vagy egy szándékosan elnagyolt céllal, amire fokozatosan ráközelítünk. Arnold az utóbbit ajánlja. Az elején szinte előny a konkrétumok hiánya és a gyermeki lelkesedés. Garret McNamara szörfös szerint: “A legjobb, amit tehetsz, az, hogy visszatérsz hároméves korodba, megnézed, mit szerettél igazán, rájössz, hogyan lehetne ez az életed, azután térképet rajzolsz az odavezető útról, és csak követed.”

Aztán jön a zoom-olás, ahol nem kissebbé vagy elérhetőbbé, hanem tisztábbá tesszük a képet. Engedjünk magunknak teret – és szánjunk energiát – a kibontakozásra. Ne várjunk arra, amikor már nem árral szemben kell úszni, mert olyan nem lesz.

Nehéz lehet időt és teret találni, hogy közben ne érezzük úgy, fontosabb dolgunk is lenne. […] Tényleg nehéz. És tudod, mi nehezebb ennél is? Olyan életet élni, amit utálsz.

Felmerül a séta fontossága, amit Arisztotelész, Nietzsche, Thoreau és Einstein mellett Schwarzy is melegen ajánl. Kiváló arra, hogy hagyhassuk kalandozni a gondolatainkat, vagy úgy egyáltalán egyedül lenni a gondolatainkkal. Nem muszáj El Camino – lehet a parkban. Vagy akár a konkrét séta se kötelező és lehet bringán. Csak valahogy!

Ha nem találod, amit keresel, legalább egy esélyt adj, hogy az találjon rád.

Egy másik ajánlott technika a vizualizáció. Nem is csak hogy csináljuk, de a tetejébe minél élénkebben, hogy lássuk/halljuk/érezzük, amit el szeretnénk érni. Minél valóságosabb, annál könnyebben lesz belőle valóság.

Nem fantáziának tekintettem ezt, hanem egy olyan valós esemény emlékének, ami még nem történt meg. Majdani valóságnak.

És ez persze arra is kiváló, hogy tisztába kerüljünk vele, mit nem akarunk. Mert hát, ahogy Arnold fogalmaz, “sok út vezet a céljaink felvizezett változatához, amik letéríthetnek a pályáról”. De ha pontosan tudjuk, hova megyünk, akkor az ilyen buktatók kikerülése nem lesz (annyira) nehéz.

Végül megemlítjük a tükörbe nézés fontosságát. Mindannyiunknak megvan egy mentális képe a fejében saját magáról, de ezzel párhuzamosan látnunk kell azt is, hogy a világ mit lát, amikor ránk néz. Ezt a kettőt kell összecsiszolni egy önazonos élethez, és hát honnan tudnánk, hogy hol tart a csiszolás, ha nem figyeljük a folyamatot.


2 – Gondolkozz nagyban

Ez a fejezet egy valag sztorizgatással indul a Mr. Olimpia cím megszerzéséről, James Cameron forgatásairól, stb. De a lényeg, hogy “Ha már csináljuk, csináljuk rendesen” – avagy a hivatkozott német közmondás szerint “Wenn schon, denn schon”. Hogy merjünk nagyot álmodni, és aztán adjunk bele mindent, hogy elérhessük. Ez megint az a szokásos klisé, ami pont azért lett klisé, mert annyira általánosan igaz.

Ami talán segíthet neki beütni, az az, hogy Arnold a fordítottját is megfogalmazza: ha beérjük kis álmokkal, azáltal a nagyok automatikusan elérhetetlenné válnak. Mert egyszerűen nem fogunk annyit beletenni, hogy a magasabb lécet is megugorhassuk – hiszen az alacsonyabb szint is elég jónak volt bélyegezve.

Készüljünk fel, hogy rengetegen lesznek, akik lelegyintenek, kinevetnek, lebeszélnének… Szarni rá! Vagy, ami akár még jobb, meríteni belőle!

Mindig van választásod, mihez kezdesz az utadba kerülő károgókkal, mialatt a céljaid felé tartasz. Rajtad áll, hogy semmibe veszed vagy felhasználod őket. A lényeg, hogy soha ne higgy nekik.

Ami ugye kimondottan Marcus Aurelius-osan hangzik, miszerint “Az lesz az út, ami az útban áll”.

Nincs B terv. A B terv az, hogy az A tervnek sikerülnie kell.

A “legyen B/C/D terv” jótanács általában a flexibilitásnál szokott előkerülni, és azt szerintem továbbra sem cáfoljuk. Az én olvasatomban inkább az a kérdés, hogy a célra vagy az oda vezető útra alkalmazzuk a flexibilitást. A célnál tényleg csak akkor van esélyünk bármi nagyra, ha nem opcionális – mert ugye a “felvizezett” opcióknál mennyivel könnyebb lesz hamarabb megállni. De az útnál viszont jöhet a B/C/D terv, ami esetleg extra kanyarokon keresztül, de végül segíthet elérni azt a célt, aminél nem volt B terv.

Az ember gyakorlatilag bármihez képes alkalmazkodni. Ha nagyot álmodunk, az magával rántja majd, hogy arányosan többet is teszünk érte, hogy elérhessük – és ezáltal lehetségessé is válik, hogy elérjük. Ez még egy klisét beigazol, miszerint csak mi szabhatunk határt saját magunknak. Ha nem hisszük lehetségesnek, akkor nem is próbálkozunk (vagy legalábbis semmiképp nem olyan erőbedobással), ami tényleg lehetetlenné teszi.

Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem – igazad van.

– Henry Ford

Az Everest megmászása, 500 font (avagy kb. 227 kiló) kinyomása, 4 perc alatti mérföld lefutása… Mindig az első volt a nehéz, utána meg fűnek-fának sikerült. Na jó, nem “fűnek-fának” – de az addigi “lehetetlen” bélyeghez képest meglepően sokaknak. És nem azért, mert könnyebb lett, hanem mert már könnyebb volt mindent beleadni, miután bebizonyosodott, hogy lehetséges. Mi ezt a saját céljainkkal kapcsolatban intézzük el fejben, ha még nincs előttünk pénda, és aztán húzzuk magunk után a többieket.

Miközben utat törsz magadnak, csapást hagysz azok számára, akikről nem is tudod, hogy követnek.


3 – Dolgozd ki a beled

Nem tudom, volt-e, aki még mindig valami titokra vagy kiskapura számított, de ezt a részt sajnos nem lehet kikerülni.

Az emberek azóta próbálnak ügyeskedni, hogy könnyebbé tegyék a nehéz munkát, amióta csak dolgozni kell. Aztán szépen lemaradoznak az általunk hagyott porfelhőben, mert a kemény meló az egyetlen, ami az esetek száz százalékában garantálja a százszázalékos sikert.

Másrészt: ha ki is lehetne kerülni, akkor sem lenne érdemes, mert a kezdeti elképzelésekkel ellentétben a túlzott könnyítés épp hogy megkeserítene bármit, amit így kapunk. Egyszerűen nem tudnánk értékelni, mert nem dolgoztunk meg érte. De amikor meg dolgozni kell, akkor azon rinyálunk, hogy dolgozni kell. Furcsa egy állat ez az ember.

Zenészeken, sportolókon és tűzoltókon keresztül példázzuk, hogy a nyers ismétlésszám mennyit számít. Amikor eljön a nagy lehetőség, ott már nem lesz idő gondolkozni, hogy mit is csináljon az ember. És mivel a “lehetőség” (legyen az számunkra bármi) nem kiszámítható, ezért annyira aránytalanul soknak tűnő mennyiséget kell gyakorolni, hogy “álmunkból felkeltve is” menjen.

A kulimunka fájdalma átmeneti, amit viszont alkotuk általa, az lehet maradandó. És a fájdalom emellett megnyugtató is lehet – mert ha nem fáj, legalább egy kicsit, akkor biztos nem dolgozunk elég keményen. Egyedül arról bizonyosodjunk mindig meg, hogy a fájdalmunknak van értelme. Ha viszont van, akkor bírjuk ki. Mondjuk abban a tudatban, hogy mentálisan az is pont így fog fájni, ha megfutamodunk.

Ha saját a feladat, akkor csináljuk végig. Ha pedig delegáljuk, akkor kövessük végig. Arnold amerikai slang-et idéző megfogalmazásában: mindig legyen kitéve a pont minden i-re, legyen áthúzva minden t, és bezárva minden kör. Az önáltatás helyett tényleg csak akkor nyugtassuk magunkat azzal, hogy “mindent megtettünk”, ha (a befolyásolási körünkön belül, legalábbis) valóban megtettünk mindent.

A belünk kidolgozásához talán nem, de a hatékony haladáshoz mindenképp elengedhetetlen, hogy okosan, kifogások nélkül használjuk ki az időnket. Minden “normális” kötelezettségből visszaszámolva is mindenkinél maradnia kell(ene) legalább napi 1-2 órának a haladásra. Haladni márpedig nem átlagos dolog. Ha átlagon felüli eredményt szeretnénk elérni, akkor átlagon felüli energiákat kell befektetni, úgyhogy ne rinyáljuk, hova fér a “pihenés”, hanem csináljuk. Ha csak 1-1 órát tolunk valamit, de azt tényleg napi szinten, az is meglepően gyorsan össze fog adódni. Falatonként azt az elefántot.


4 – Eladni, eladni, eladni

Amikor amerikába érkezett, a testépítés még kb. a hotdogevő versenyek szintjén mozgott a médiában. Ismerték ugyan, de csak ilyen kuriózumként, és mindenféle nem kimondottabban hízelgő jelzővel aggatták a résztvevőket. Erre jött Arnie, aki nem sértődve elfordult a belőlük gúnyt űző riporterektől, hanem inkább feléjük fordult és elmagyarázta, hogy ez miért nem vicc. Nekik sztorik kellettek, a testépítőknek meg pozitívabb reprezentáció. Miért ne működhetnének együtt?

Szépen példázza ez, hogy a népszerűsítés, a reklám, a marketing, a kommunikáció – avagy, a fejezet címe szerint, az “eladás, eladás, eladás” – egyszerűen mindennek a része. Vagy legalábbis része kéne, hogy legyen. Nincs olyan, hogy én testépítő vagyok, a marketinggel meg foglalkozzon, akinek az a dolga. Vegyük a saját kezünkbe az irányítást, és tudassuk a világgal, ami nekünk fontos.

Aztán ebből következik még, hogy tudjuk, kinek kell eladni magunkat. Ehhez pedig észre kell vennünk, hogy “ki az ügyfél” – hogy ki az, akit ez az egész érdekel egyáltalán, aki döntéshozó helyzetben van, és akinek a véleménye számít. Ugye az a fránya célközönség.

Ha nem figyelsz arra, ki figyel rád, sosem tudhatod biztosan, ki találja vonzónak a jövőképedet, és ki találja taszítónak.

És itt jött egy nagyon fontos gondolat, amit a reklámtól és önfényezéstől amúgy viszolygó alaphozzáállásomnak hallania kellett: mi magunk vagyunk az első ügyfelünk. Magunkat kellett először meggyőznünk a saját víziónk életképességéről, hogy egyáltalán belevágjunk. Ha ez sikerült, akkor onnantól pont ezt a belső hangot kellene felerősíteni, és általa másokat is meggyőzni. Az már csak részletkérdés, hogy közben érdemes jelenidőt használni a jövőidő helyett – hogy annál kockázatmentesebbnek tűnjön mellénk állni. De ha menet közben (az előző szekció tanácsát megfogadva) kidolgozzuk a belünket, hogy tényleg oda is jussunk, akkor igazából nem hazudunk. Szimplán elkönyvelt bizonyosságként kezeljük a bekövetkezést, és aztán így is beszélünk róla.

Ettől persze a valósággal is szembe kell nézni. Felelősséget vállalni a kudarcainkért, nem próbálni tökéletesnek tűnő álarcot tartani a világ felé. Újabb klisé, de “magunkat adni”.

Ha eközben alábecsülnek, az természetesen nem fog jól esni. De alacsony elvárásokkal szembesülni valójában nem szembeszél, hanem ajándék – annál könnyebb nem hogy csak megugrani, de túlteljesíteni őket. És utána annál meglepőbb lesz a váratlan teljesítményünk.

Nem emelkedtem én sehová. Pont azt csináltam, amit mindig. Mások emelkedtek fel az én szintemre – miután felismerték, hogy egész idő alatt csúnyán alulbecsültek.


5 – Válts nézőpontot

Nem rinyálunk a problémákon, hanem megoldani próbáljuk őket. Ehhez pedig kezdésnek találjuk meg a pozitívat a negatívban. Elsőre lehet, hogy nem lesz magától értetődő, de mindennek van pozitív oldala. Mindenhez adható egy olyan keretezés, ami jó színben tünteti fel. Ugye megint itt a Sztoikuc címkézés – sőt, “amor fati”, avagy a sorsunk szeretete.

A szükségszerűt nem elegendő elviselni… A szükségszerűt szeretni kell.

– Nietzsche

És egyből megyünk is tovább a Covey-féle proaktivitásra, hogy ne pazaroljunk időt olyanra, amire nincs befolyásunk. A “dolgozd ki a beled” résznél is mindenki azzal van elfoglalva, hogy jajj de nehéz bepréselni a napjába a haladást – de panaszkodni a körülményeire, na arra van ideje. Ehelyett kéne szétválasztani, hogy mire van befolyásunk és mire nincs. És aztán az előbbire fókuszálni, míg az utóbbit nagy ívben leszarjuk.

Szép példa Arnie szívműtétes felépülése, ami katéteres, “minimálisan invazív” rutinbeavatkozásból alakult mellkast felnyitós, majdnem belehalós bohócfiesztává. Ilyenkor lehet hőbölögni és áldozatnak lenni – vaaagy lehet úgy ráfókuszálni a rehabilitációra, hogy egy hónappal később már Terminátor filmet forgat az ember.

Nagyon tetszett az kondis hasonlat, ahol pont az a cél, hogy teljes kifáradásig, bukásig, avagy szó szerint kudarcig (failure) tolunk egy-egy izomcsoportot. Ez megmagyarázhatja, hogy egy erős kondis háttérrel hogy tudta Arnie az élete egyéb területein bekövetkező kudarcokat is útjelzőkként (sőt, akár pozitívumokként) kezelni. Amit ugye mindannyiunknak kellene (lásd Dweck).

Az edzőteremben a kudarc nem a vereséggel, hanem a sikerrel egyenlő. […] Amikor a kudarc a játék pozitív eleme, kevésbé ijesztő a képességeink határait feszegetni.

Számomra az egyik legemlékezetesebb példa a könyvből, hogy honnan is származik valójában a híres WD-40 neve. Ugye ez az a legendás kenő, védő, csavarlazító, nyikorgás-talanító spray, amit eredetileg vízkiszorításra és rozsdagátlásra fejlesztettek ki. Innen jön a WD – water displacement, azaz vízkiszorítás. De még érdekesebb a 40 – mert ez volt a 40. formula, amit próbáltak. Vagyis előtte volt 39 próbálkozásuk, ami nem sikerült! Betűzzem-e a tanulságot?

Sosem a kudarctól kell rettegned, hanem attól, hogy feladod. A kudarc még egy álmot se oltott ki; a feladás viszont kinyír mindent, amihez csak hozzáér.

A kudarc mellett még két fogalmat értékelünk át. A második a “path dependence” – az útfüggőség, avagy az “ezt mindig is így szokták csinálni”. Hasznos ugyanis különbséget tenni a károgók között, akik szerint nem tudjuk megcsinálni, és a status quo-hoz ragaszkodók között, akik szerint nem is kellene, mert hát ennek nem ez a menete. Utóbbiaknak nem is feltétlen velünk, hanem már az értékrendünkkel is gondja van. És hát ha már az alapelvek szintjén sem értünk egyet, akkor miért is hagynánk, hogy a véleményük meggátoljon?

Végül a harmadik átgondolandó a “kockázat”, ami nem csak attól függ, hogy mekkora a siker esélye, kontra a kudarc esélye. Attól is (kéne) függjön, hogy mennyire fontos az a siker, vagy mennyire fájna az a kudarc. Innentől pedig nagyon átmegyünk szubjektívbe. Megint. És ez jó! Hiszen ha az álmaink megvalósítása a tét (ami ugye fontosabb siker-állapot nem is lehetne), akkor nem mindegy, hogy mennyire kicsi az esély rá? Vagy, a másik oldalról: az a kudarc fájna-e jobban, hogy nem sikerült, vagy az, hogy meg se próbáltuk? Ilyen fontosság/fájdalom súlyokkal korrigálva egyből mást tekintünk majd kockázatosnak…


6 – Csukd be a szád, nyisd ki az elméd

Amit mondanánk, azt már tudjuk. Szóval ha szeretnénk többet tudni és folyamatosan tanulni – ami ugye változatos helyeken előkerült már, mint egy elsődleges prioritás – akkor inkább ne mondjunk annyit, hanem hallgassuk mások mondanivalóját. Ők hátha mondanak olyat, amit még nem tudtunk.

Legyünk kíváncsiak és alázatosak. Kíváncsiak, hogy érdeklődjünk a világ változatos dolgai és mások szemléletmódja irányt – és alázatosak, hogy a saját tévedhetetlenségünk illúziója helyett képesek legyünk változtatni a nézeteinken az új információk fényében. Ezekhez pedig kénytelenek leszünk többet hallgatni mint beszélni. Vagyis, a szekció címéhez hűen, csukjuk be a szánkat és nyissuk ki az elménket!

Két füled van, és egy szád, szóval kétszer annyit hallgass, mint beszélj.

– Epiktétosz

De ugyanezt visszhangozza a Biblia is:

Legyen minden ember gyors a hallgatásra, késedelmes a szólásra.

A megfelelő “hogyan” és “miért” kérdésekkel egyrészt a másik felet is meggyőzhetjük arról, hogy tényleg érdekel a véleménye, másrészt pedig nekünk is jobban összeáll a kép a fejünkben, ami így szorosabban kapcsolódhat a többi ismeretünkhöz ahelyett, hogy egy izoláltan lebegő infómorzsává válna.

Arnie saját állítása szerint például pont azért élvezte nagyon a kormányzóságát, mert rengeteget tanulhatott új és változatos dolgokról. Sokan hitték a politikai ambícióiról, hogy csak ego-projekt, és hogy a kampányolás folyamatos akciója és figyelemözöne után a napról-napra munkát utálni fogja. Amit ezek a vélemények nem vettek figyelembe, az az, hogy tanulni szórakoztató – is lehet. A mélyvíz egy nem szorosan kapcsolódó háttérrel rendelkező, de kellően kíváncsi és alázatos ember számára a legnagyszerűbb iskolázási lehetőség. Járjunk hát nyitott szemmel, és szívjunk mindent magunkba, mint egy szivacs. És aztán használjuk a megszerzett tudást!

Illetve egy megjegyzés, ha már tanulás és iskola: a formális felsőoktatás abszolút nem szükséges – pláne nem modern inkarnációjában, ami inkább fogaskerék-nevelde, és sokszor csak beszűkíti a víziónkat. Persze lesznek szakmák, amikhez elengedhetetlen. És lesznek vonatkozásai, ami nagyon is jól szolgálhatnak majd – ha közben nem hagyjuk bedaráltatni magunkat és nem állunk bambán a sorba.

De tekintve, hogy manapság már mennyire alapvető elvárásnak tűnik a munkaerőpiacon, és annyira affelé sodor a társadalmi alapértelmezés, Schwarzy fontosnak tartja a másik oldalt is hangsúlyozni egy kicsit: egyáltalán nem lenne ám muszáj diplomát szerezni. Van rengeteg olyan szakma és vállalkozási terület, amiknél mellőzhető. Sőt, akár mellőzendő, ha helyette annál hamarabb belevetjük magunkat a sűrűjébe és tapasztalati úton tanulunk. De természetesen a tapasztalati útra is érvényes: pofa befog, elme kinyit.


7 – Törd össze a tükreidet

Végül kitérünk egy kicsit itt is arra, hogy Arnie mennyire nem egy self-made, azaz önerőből sikeres ember – mint ahogy arra a Houston-i avatási beszédét is alapozta. Karrierje mindhárom szakaszában emberek tizeit-százait nevezi meg, akik nélkül nem lett volna lehetséges, amit elért. De hasonlóan, emlékezzünk Marcus Aurelius Elmélkedéseinek első könyvére, ami nála is gyakorlatilag egy lista, hogy kinek mit köszönhet.

Persze ez nem azt jelenti, hogy az embernek nem kell megeröltetnie magát – azt ugye már korábban sokszor tárgyaltuk, hogy dehogynem. Csak ehhez mindig kell mások segítsége. Ezt pedig azért nagyon fontos fejben tartani, mert úgy A) nem szállunk el magunktól menet közben, és B) remélhetőleg mi is segítünk majd az utánunk érkezőknek.

Segíteni másoknak. Visszaküldeni a liftet, hogy ők is feljöhessenek.

Alátámasztásnak egy 2008-as Harvardi kísérlet citálunk, ahol vagy 5, vagy 20 dollárt adtak a résztvevőknek, hogy csináljanak vele, amit akarnak. A nap végén konzisztensen azok érezték ettől a legjobban magukat, akik másoknak adták, nem magukra költötték. És a legfontosabb: kb. semmi különbség nem volt az 5 és a 20 dolláros csoport között. Vagyis nem az a fontos, hogy mennyit adunk, hanem hogy adjunk! Hasonló tanulságokért lásd még Bagdy Emőke Pszichofitness-ét, azon belül is a “segíts” szekciót.

És hogy hogy jön mindez a “tükreink összetöréséhez”? A hasonlat Schwarzy apósától ered:

Tépjétek le ezt a tükröt. Tépjétek le ezt a tükröt, ami miatt mindig csak magatokra bámultok, és akkor képesek lesztek a tükör mögé nézni, és meglátni azt a milliónyi embert, akiknek szükségük van a segítségetekre.

– Sargent Shriver

Tisztázzuk gyorsan, hogy itt abszolút nem kizárólag “mély zsebű” adományozásról van szó. Bárki segíthet. Csak adjunk vissza – amivel, mint ahogy azt a kutatások mutatják, egyszerre magunknak is adunk. És közben senki nem mondja, hogy mondjunk le a személyes ambícióinkról. Dolgozzunk, hogy nekünk se kelljen szűkölködni – de azért is, hogy legyen miből visszaadni.


Összefoglalás

Megmondom őszintén, így visszatekintve, először nem teljesen értettem, miért a “tedd magad hasznossá” lett a könyv vezérvonala. Legalábbis az első három szekció – a tiszta jövőkép, a nagyban gondolkozás és a metaforikus belem kidolgozása – eléggé csak rám vonatkozik. Sőt, az ötödik pont szemléletváltása is csak rólam szól, nem?

Mármint ne értsetek félre, rengeteg hasznos dolog elhangzik (vagy épp visszhangzik) ezekben a részekben is… Az egyén szemszögéből. Csak mi köze ennek ahhoz, hogy mások számára is hasznosak lehessünk? A negyedik rész eladás-fókusza mondjuk stimmel: meglátni, hogy kit érdekelhetnek a dolgaink, kinek jó ez, kinek érné meg mellénk állni, stb. És a hatodik rész hallgatás-fókusza is arra buzdít, hogy jobban megtaláljuk mások igényeit, tanuljunk tőlük, és alkalmazzuk.

De aztán a végére, a tükör összetörésre szerintem leesett. Egyrészt eleve úgy leszünk sikeresek bármiben, hogy értéket nyújtunk. Hogy amit csinálunk, az valakinek hasznos. És mivel ezer meg egy módon lehetünk hasznosak, itt inkább azokat a közös vonásokat vettük sorba, amik lehetővé teszik nekünk, hogy minél jobban, gyorsabban, kitartóbban és tovább lehessünk hasznosak.

Másrészt ugye ott a hetes pont: visszaadni. Ha úgy tekintünk a sikerre, mint adási lehetőségre, akkor onnantól minden, amit a sikerért teszünk, végső soron azért tesszük, hogy más javát (is) szolgáljuk vele. Na hát én ilyen hasznos jellegű sikert kívánok mindannyiunknak – remélem Arnie tippjei segítenek majd az úton.