Nagyon nagy a különbség a gazdagság és a vagyon között – amit intellektuálisan ugyan könnyű megérteni, de zsigerileg nagyon nehéz átérezni. Ebben segíthet “A milliomos szomszéd” (eredetileg The Millionaire Next Door) című könyv, ami sok évnyi szociológiai kutatásra és statisztikai elemzésre alapozva megfesti nekünk egy átlag milliomos portréját. És spoiler alert: ez nagyon nem úgy fog kinézni, mint azt a TV és szociális média kondicionálása után várnánk.

Maguk a kutatók is meglepődve kezdték: eleinte a menő környékeken, kúriákban lakó, luxuskocsit vezető részhalmazból próbáltak maguknak meginterjúvolható milliomosokat vadászni, és jött a pofon. Az ilyen alanyok nagy részének ugyanis még csak tisztességesnek mondható megtakarítása sem volt, nem hogy milliói. Cserébe akiknek meg milliók csücsültek a bankszámláján, az sokszor közép-, vagy akár munkásosztály jellegű helyen lakott, egy közönséges szomszéd házban, egy megbízható használt kocsival, oszt kalap. Mert hát ugye ha vagyont akar gyűjteni az ember, akkor pont elkölteni nem kéne!

Nagy a kalap, kicsi a csorda.

– Texas-i mondás

Big hat, no cattle.

Napjaink társadalmában nagy az egyenlőtlenség, hiszen a vagyon túlnyomó többsége egy túlnyomó kisebbség kezében található. Csak hogy ez a kisebbség nagyon nincs arányban azokkal a háztartásokkal, ahol az átlagnál jóval magasabb a befolyó fizetés! A szomszéd milliomosok kb. az amerikai lakosság 3.5%-át tették ki a kutatási adatokban, de csak kb. az egy ezrelék az, aki híres, vagy örökölt, vagy hirtelen gazdagodott meg. A többiek első generációs gazdagok, akik szép lassan és fokozatosan de biztosan építgették fel a vagyonukat. Na ezt kell utánuk csinálni!

Kezdjük is mindjárt a beígért portréval – legalábbis annak a konkrétabb vetületeivel. A szomszéd milliomos tehát átlagban:

  • 57 éves családos férfi (A férfi részen ne akadjunk fenn, de az 57 évesen igen! Nem vagyunk kudarcok, ha nem “robbanunk be” már huszon-harminc évesen!)
  • 60+ százalékuk vállalkozó (míg ez a lakosságra vetítve 20% körül alakul)
  • Nem kimondottabban “szexi”, amit csinálnak (gyártulajok, farmerek, takarító/építő/szolgáltató céget igazgatók, stb.)
  • A feleségek általában nem dolgoznak (ha igen, akkor leggyakrabban tanárok)
  • Majdnem mind háztulajdonosok (és 50% már több mint 20 éve él ugyanabban a házban)
  • Átlagosan a vagyonuk 7%-án élnek évente
  • Megvan a “bazdmeg pénzük” (vagyis kb. bármikor otthagyhatnák a munkát, és minimum 10-15 évig a kisujjukat nem kéne megmozdítani)
  • Átlagosan 6-szor annyi pénzünk van, mint a szomszédságban bárkinek
  • A diploma már akkor szinte minimum volt (és ne feledjük, ez 1995!)
  • 40 óra körül dolgoznak (vagyis dolgoznak, de közel sem hajtják szarrá magukat)
  • Az éves bevételük kb. 20%-át befektetik
  • 80%-nak semmi magán kívüli bevétele nincs, nem kap sehonnan extra segítséget, és nem örökölt szart se.

A konkrét számok és százalékok szerintem nem annyira fontosak, mint az átfogó leckék, amiket kiolvashatunk belőlük. Eleve már Amerikában is más a helyzet a könyv eredeti publikációja óta – kis hazánkban meg hát mondanom sem kell, hogy nem fognak egyezni az arányok. A szerzők is viszonylag önkényesen húzták meg az egy millió dolláros határt, mint a “vagyonos” kategória küszöbét. De ők maguk is bevallják, hogy talán még szemléletesebb a “relatív vagyonosság”, ahol az alany a bevétele és életkora alapján elvárható átlagos vagyonhoz képest felülmúlja az elvárásokat. Erre használják a PAW (Prodigious Accumulator of Wealth, Bámulatos Vagyonépítő) jelzést, leválogatva azokat, akinek legalább kétszerese a vagyona az elvárthoz képest; illetve az UAW (Under Accumulator of Wealth, Alulteljesítő Vagyonépítő) jelzést azokra, akiknek kevesebb, mint az elvárás fele.

Ezek fényében a PAW-ok és az UAW-ok statisztikai összehasonlítása mutathatja majd a legszebben, hogy hogyan is lesz az átlag ember vagyonos (vagy épp nem). Ebből a szempontból pedig a következő gyakori “közös nevezőket” állapíthatjuk meg a vizsgált milliomosoknál:

  1. Jóval a lehetőségeiken belül élnek
  2. Úgy költik az idejüket/pénzüket/energiájukat, hogy az előre vigye őket
  3. Hiszik, hogy az anyagi függetlenség fontosabb, mint a státuszuk mutogatása
  4. A szüleik jellemzően nem babusgatták őket
  5. Ők sem babusgatják agyon a saját felnőtt gyerekeiket
  6. Profin használják ki a piac nyújtotta lehetőségeket


1. Jóval a lehetőségeiken belül élnek

Vagyis nem hogy csak odáig nyújtózkodnak, amíg a takarójuk ér, de még odáig se! Egy milliomos első sorban három szóval jellemezhető: spórolós, spórolós és spórolós. És itt nem a “spúr”-ra, zsugorira vagy kapzsira kell gondolni, hanem a gazdaságos, ár-érték arányt figyelembe vevő, hatékony viselkedésre. Nem költ mondjuk drága öltönyre, pláne nem egyedileg szabat magára. Ugyanez cipőkre, karórákra, stb. Mindezek szemben ugye a gazdagnak látszani akaró réteggel, akiknek nincs milliós vagyona, de 2x-5x-10x drágább öltönye az van. Sokuknak már a szülei is spórolósak voltak, és sokuknak a felesége/párja akár konkrétan még spórolósabb – mert hát nehéz úgy párban vagyont építeni, ha a páros egyik fele (relatíve) pazarló.

A könyv sport hasonlatával élve: aki sokat keres, annál a támadó játék a hangsúlyos. De ha közben a védekezésre nem figyel, akkor bármilyen sok átfolyhat a keze között és vissza ki a világba. A következő 4 kérdés például magasan kiemelte a milliomosokat a többiek közül:

  1. Van-e éves költségvetés?
  2. Tudod egyáltalán, mennyit költesz évente?
  3. Vannak-e tisztán kifejezett anyagi célok?
  4. Sok időt töltesz-e az anyagiak tervezésével?

Paradoxikusnak tűnhet, de ilyen szinten közhely az alapos pénzügyi tervezés és költségvetés vezetése. És hogy mér kell egy milliomosnak is költségvetéssel szaroznia? Mert nagyrészt úgy lett milliomos, hogy költségvetéssel szarozott! Hasonlóan a rendszeresen edzőkhöz – azért néznek ki úgy, mint akiknek nem lenne szüksége az edzésre, mert rendszeresen edzenek.

Nyilván van az a szintű szegénység, amiből egy firnyákosan furmányos büdzsé sem jelentene kiutat. De lássuk be, a többségnek azért így is lenne még mit megfogni – lásd Thoreau, az élet melege.

A jövedelemadó kb. az egyik legnagyobb kiadásunk, ha belegondolunk. Ezért aki vagyont szeretne építeni, az inkább a nem realizált (vagyis, pénzáramlást nem generáló) értékeit növeli, mint pl. a befektetései, vagy a cége értéke. A realizált (valóban felvett/kivett, nettó) jövedelmét pedig csökkenti addig, amíg csak realisztikusan tudja (mert erre megy az adó).


2. Úgy költik az idejüket/pénzüket/energiájukat, hogy az előre vigye őket

A PAW kategória átlagosan dupla annyi időt tölt a pénzügyei és befektetései tervezésével és kezelésével, mint az UAW kategória. Az UAW-ok cserébe viszont sokkal többet aggódnak az anyagi jövőjükön. A gyerekek eltartásán, az adókon, az infláción – vagy épp a kocsi és luxustermék vásárláson. Mert ezekre bezzeg van idő!

Egy másik tanulság, hogy a sokat keresők körében általában fordítottan arányos az oktatási szint a vagyonnal. Aki hamar abbahagyja a sulit (és ezért hamar kezdi építeni a saját kis birodalmát), az általában előrébb jár, mint aki egy csomó ideig még a diplomáján/doktoriján dolgozik, és közben kb. szart se keres (sőt, akár adósságot termel). Plusz, aki ilyen “agyas fejes”, attól általában társadalmi szinten is elvárt, hogy éljen egy bizonyos szinten – és ha ezt megpróbálja fenntartani, akkor az oktatása miatti magasabb fizetése nem hogy csak később kezdődik, de kevesebb is marad belőle vagyonépítésre.

A PAW-oknál általában központi, családi, egyeztetett dolog a büdzsé, míg az UAW-oknál ahogy esik, és fejenként. És hát ugye amit nem mérünk, azt kb. esélyünk nincs irányítani. További UAW jellemző, hogy anyagi téren hajlamosak részletkérdésekre optimalizálni, és közben az átfogó képet figyelmen kívül hagyni. Mondhatni nem látják a fától az erdőt – vagy a könyvben használt közmondást magyarítva “fillér-okosok, forint-buták”. Például egy UAW mintaalany akár hónapokig képes vadászni a legalacsonyabb árat egy luxuskocsira, és utána őszintén hiszi, hogy akkor ő most de ügyesen spórolt. Fel nem merülne benne, hogy az az igazi spórolás, ha mondjuk nem vesz luxus autót az ember.

Végül itt is kitérünk rá, hogy az aktív befektetés ritkán olyan sikeres, mint a “HODL”, vagyis a részvények hosszú távú tartása. A legtöbb PAW maga néz utána a befektetéseinek, és aztán békén hagyja őket – szemben az UAW-okkal, akik ha egyáltalán befektetnek, akkor is össze-vissza. Ha pedig tanácsra van szükség, akkor is nagyon nem mindegy hogy kitől (random tippek és hideg megkeresések helyett állásinterjú-szerűen érdemes felfogni). Az üzletembereknek talán azért előnyösebb a helyzetük itt is, mert a saját alkalmazottaik és beszállítóik miatt jobban tudják kezelni, hogy kitől fogadnak el pénzügyi tanácsot – és így nem égetik meg magukat!


3. Hiszik, hogy az anyagi függetlenség fontosabb, mint a státuszuk mutogatása

Nem az vagy, amit vezetsz! UAW-oknál a pénz az életszínvonal növelésére van, míg a PAW-oknál a függetlenségre. Ennek egyenes következménye, hogy a PAW-ok általában szeretnek dolgozni – mert azt és úgy csinálhatják, ahogy szeretnék – míg az UAW-oknál muszáj a darálás, hogy fenntartható legyen a luxus.

Az egyik milliomos interjúalany például konkrétan visszautasított egy RollsRoyce-t, amit ajándékba akartak neki venni, mert hiába van “ingyen”, ha már a fenntartása (és az életmódjára gyakorolt potenciális hatása) nem volt kompatibilis a személyiségével. Egy PAW szemében a státusz szimbólumok csak extra fenntartanivaló terhet jelentenek, amit egy hatékony háztartás minek is vállalna a saját nyakába?!

Kocsivásárlásra vetítve egy átlag milliomos:

  • Az esetek 80%-ában készpénzben, egy részletben, lízing nélkül fizet.
  • Megbízható, de átlagos márkát/modellt választ a luxus helyett.
  • A vagyona kb. 1%-át fekteti egy kocsiba, míg a teljes lakosságnál ez inkább 20-30%.
  • Csak az esetek 20%-ában vezet aktuális évi modellt – és újat is általában azért vesz, mert egyszerűbb (és mert az árkülönbözetnél jóval többet keresne, ha a kocsivadászat helyett munkával tölti azt az időt).

Remélem ez nektek is hasonlóan átértékeli arról a rengeteg iksz-akárhányas BMW-vel rohangáló emberről alkotott képeteket… Gazdagság ≠ vagyon!


4. A szüleik jellemzően nem babusgatták őket

Talán nem meglepő módon, minél többet adunk szülőként, mi magunk annál rosszabbul fogunk állni. Ami viszont meglepőbb lehet első pillantásra, hogy a statisztikák szerint ilyenkor konkrétan a gyerek is annál rosszabbul fog állni. Arra neveljük ugyanis, hogy eltartjuk, ami nekünk egy luxus kiadás fajta (az önálló gyerekkel szemben), neki meg egy ingyen pénz forrás, ami miatt nem kell spórolnia – hiszen minek?

Nyilván nem mondjuk, hogy a szülők ne segítsenek! De inkább abban, hogy a gyerekek is sikeresen keresővé válhassanak, ne fogyasztóvá. Sokan segélyezik például a gyerekek oktatását, ami még relatíve oké. De sokan az életmódjukat is, ami már nem igazán oké, mert akkor nem hogy csak nem fognak a saját lehetőségeiken belül élni (hogy legyen miből félretenni), de konkrétan már a fenntartási szinthez is külső segítség kell majd. Ez pedig az anyagi függetlenség szöges ellentéte – szó szerinti anyagi függőség.

Sőt, még a nem konkrétan pénzügyi, tárgyi ajándékok is könnyen vezethetnek extra költéshez. Mondjuk ha egy szebb szőnyeg mellé már szebb étkezőasztal kéne, stb. Plusz a gyerekek így nem tanulják meg a különbséget a saját és az adakozóik vagyona közt, és csak lehet várni, hogy mikor jön a következő alamizsna, és hogy azt mire is lehetne elverni. A poén, hogy a saját szemükben ezek a gyerekek márpedig önállóan megkerestek és kiérdemeltek minden egyes fillért – elvégre nem könnyű apuci pici fiának/lányának lenni!

Aki segíteni akar a gyerekének, az inkább arra tanítsa meg, hogy hogyan legyen független. Persze, hogy kellemetlenebb lesz szerencsétlennek úgy belevágni az életbe! De pont ezért lesz rákényszerülve, hogy kitapossa magának a saját útját. Következetesen látszik, hogy fordított a korreláció a pénzügyi támogatás és az anyagi függetlenség között. Szóval hiába gondolná az ember, hogy segít, hosszú távon igazából pont hátráltat.

A tetejébe nem csak anyagi, de mentális téren is fennáll ez az összefüggés. A szülők azt akarják, hogy a gyereknek ne kelljen semmi miatt aggódni, de a felmérések tisztán mutatják, hogy a kitartottak sokkal több dolog miatt aggódnak. Mert hát egyszerűen több dologtól függenek, és (eddig) nem kellett megtanulniuk kezelni ezeket a félelmeket.


5. Ők sem babusgatják agyon a saját felnőtt gyerekeiket

A felvilágosodott szülő szerepe erősíteni a gyengét, nem pedig gyengíteni a gyengét azáltal, hogy életképtelenre babusgatjuk. Ne felejtsük el, hogy a milliomos szülőt mi juttatta abba a pozícióba: nagy valószínűséggel kemény munka, kockázatvállalás, bizonytalanságtűrés és spórolás. Ez a függetlenségük ára. Ha ettől “meg szeretnék kímélni” a gyerekeiket, azzal valószínűleg a függetlenségüket is feláldozzák.

A legjobb, amit tehetünk a gyerekeinkért, az kb. ugyanaz, amit a saját vagyonosodásunkért amúgy is tennünk kéne. Ne akarjunk gazdagnak látszódni, és ezzel a gyerekbe sem nevelünk a vagyon generálással inkompatibilis életszínvonal elvárásokat. Neveljük őket önfegyelemre és takarékosságra (persze példamutatáson keresztül, ne pusztán szavakban). És lehetőleg csak akkor ébredjenek rá, hogy valójában milyen vagyonosak is vagyunk, mire már kellően “megértek” – vagyis megtanulták a pénz értékét, és a potenciális örökség nélkül is képesek gondoskodni magukról.

Pár extra, “emberibb” tanács a témában:

  • Ha adunk, akkor ne egy tárgyalási stratégia részeként vagy színlelt “egyenlően szeretlek titeket” indokkal adjunk, hanem mert adni akarunk;
  • Ne szóljunk bele a gyerekek életébe – és pláne ne használjuk a pénzünket, mint irányítási tényezőt, hogy minél jobban beleszólhassunk; illetve
  • Ne bízzuk rájuk a hagyaték szétosztását – vonjunk be valami profi szakembert, így (talán) elkerülhetjük az összeveszést.


6. Profin használják ki a piac nyújtotta lehetőségeket

A legegyszerűbben úgy lehet pénzhez jutni, ha az ember “követi a pénzt”, vagyis olyanoknak nyújt termékeket és/vagy szolgáltatásokat, akik azt meg is tudják fizetni. Lásd Hormozi piacválasztási szempontjai, és az “éhező tömeg”.

Szóval ha az ember sokat akar keresni, akkor legyen például hagyatéki- vagy adójogász, mert a gazdagok arra szívesen fizetnek, ha azáltal végső soron az állam bácsinak kevesebbet kell kicsengetni. Vagy specializálódjanak az orvosi/fogászati ellátás irányába, mert a gazdagok nem az egészségükön fognak spórolni. Meg hát ott vannak még az ingatlanok, az utazás, az autók, a magántanárok, stb.

Persze egy szakma vagy iparág sem garantálja, hogy milliomos lesz az ember. Mert ugye mint láttuk, ez inkább azon múlik, hogy az ember mit kezd a bevételeivel. De azért na, akadnak olyan karrierutak, ahol várhatóan több bevételre számíthatunk (és így az előző pontok annyival olajozottabban mennek majd).


Összefoglalás

Remélem mindenki szemében sikerült kicsit oldani a Lambo-val villogó huszonévesek és a vagyon közti látszólagos összefüggést. Mert habár előre logikusnak tűnhet a pénzt a költéssel azonosítani, a költés épp csak azt garantálja, hogy mennyi pénz nincs már meg. Aki vagyont (és általa opciókat, függetlenséget, szabadságot) szeretne, az jó esetben még a takarójáig se nyújtózkodjon. Éljen “átlag szomszéd” színvonalon, tegye félre a különbözetet, és hamarosan pont azért lesz szép nagy a csorda, mert relatíve kicsi volt a kalap.