Az alkimista egy rövid, tömör tanmese, ami az első félévben kemény 2, azaz kettő darab elkelt példánytól egészen a 80 nyelvre lefordításig és a nemzetközi best-seller státuszig jutott. Sokszor hallottam vissza róla lenéző/megvető véleményeket; sőt, a “Coelho” egyes körökben majdhogynem a bárgyúság szinonimája. De mellette legalább ilyen gyakran találkozhatunk vele a legjobb könyvek listáján is. És habár ez önmagában még nem garancia a minőségre, azért bevallom, kíváncsi voltam, milyen könyv képes ekkora kultuszt építeni maga köré.

A tartalom a következőképp alakul:

Illetve a fikcióknál már megszokott módon, itt is érvényben van a Spoiler warning! A spoiler-mentes véleményem csak annyi, hogy a benne foglalt általános igazságok, és a mindössze 170 oldalas terjedelme miatt egyszerűen nincs logikus kifogás, amiért ki lehetne hagyni.












Mondtam, hogy Spoiler warning, ugye? Akkor jó.










Mi történik?

Főhősünk Santiago, egy egyszerű spanyol juhász fiú, aki papnak készült ugyan, de inkább a világot járná. Az apja (habár nem ért egyet vele, de) támogatja, így hamarabb kapja meg az örökségét, amiből nyájat szerezhet. A történet kezdetekor már úgy is telnek a napjai egy-két éve, ahogy szeretné: bejárhatja egész Spanyolországot, és sok újat megtapasztalhat. Egy romos templomnál lévő fa tövében azonban visszatérő álom zaklatja: Egyiptomban valami kincs vár rá.

Épp elhessegetné ezt a lehetetlennek tűnő gondolatot, amikor találkozik Salem királyával (aki ilyen-olyan varázslattal meg is győzi róla, hogy ő tényleg az). Itt hall először a Személyes Legendáról (Personal Legend, a küldetésünk, a hivatásunk, amit gyerekként még olyan tisztán tudunk), és a világ legnagyobb hazugságáról (hogy valaha is nem a mi kezünkben van a sorsunk). Illetve itt merülnek fel az ómenek is, amik igazából a világegyetem üzenetei, amikkel a “helyes úton” próbál tartani minket.

Ha igazán akarsz valamit, az egész univerzum összefog ezért, hogy elérhesd.

When you want something, all the universe conspires in helping you to achieve it.

Az öreg király maga is kb. egy ilyen jó irányba lökdöső erő, aki mindig akkor jelenik meg, amikor az ember már épp majdnem megvalósítaná a személyes küldetését, de feladja – mondván hogy ha ilyenkor csak egy kicsit tovább kitartana, akkor sikerülne.

Santiago emésztgeti egy darabig, hogy fel akarja-e adni a jelenlegi életét (a nyáját, egy lehetséges szerelmét, és az egész ismert világát) egy ilyen kalandért, amiről szerintem végül a faluban látott emberek (konkrétan a pék) begyöpösödöttsége győzi meg. Nem akar leragadni a “langyos pocsolyában”, és inkább az álmait követi.

Amikor minden nap ugyanolyan, az azért van, mert az emberek nem veszik észre a jó dolgokat, amik a mindennapjaikban történnek.

When each day is the same as the next, it’s because people fail to recognize the good things that happen in their lives every day.


Áthajózik Afrikába, ahol egy igen erős kultúrsokk következik. Nem ismeri a szokásokat, nem beszéli a nyelvet, és a zöldfülűségét kihasználva szinte nyomban ki is rabolják. De elhatározza, hogy nem áldozatként, hanem kalandorként tekint magára, és akkor is megkeresi a saját kincsét.

Egy kristályárusnál kezd dolgozni, hogy pénzt spórolhasson – ha mást nem, legalább a hazaútra. Itt viszont egyre jobban belejön az üzletbe, ami természetesen változtat a kilátásain, és innentől a nyája kétszeresét is szeretné visszaszerezni. A kereskedő pedig egy újabb tökéletes példa a begyöpösödésre, mert nagyon nem szimpatikus neki, hogy csak így kibillentik az eddigi életritmusából (még ha a siker felé is).

Santiago az itteni események segítségével tapasztalja meg, amit már a király is mondott neki: hogy létezik egy “nyelv”, ami se nem spanyol, se nem arab. A “lelkesedés és az ómenek nyelve”, ami mindig megmutatja az utat; az univerzális nyelv, ami a szerencsén és a véletlenen keresztül kommunikál. Rájön, hogy habár a nyáj visszavásárlása mindig ott lesz, mint B terv, miért ne próbálhatná meg újra megvalósítani az álmát? A kristályos is a sivatagon át, karavánokkal importálja az árut – mi baj lehet, ha utánakérdez Egyiptomnak és a Piramisoknak?

Találkozik egy Angollal, aki alkimista akar lenni, és azért utazik a karavánnal, mert így hátha találkozhat egy állítólag 200 éves alkimistával. Mivel úgy gondolja, hogy a célként kitűzött Oázis is egy megállóval közelebb viszi a Piramisokhoz, Santiago is csatlakozik a karavánhoz.

Menet közben az egyik karavánossal beszélget, akinek az élettörténete alapján megláthatjuk, hogy nem kell félni az ismeretlentől, ha az ember megbízik magában. Itt sem fél az esetleges törzsi háborútól, mert képes a jelenben élni (nem a múltban, és nem is a jövőben). Ha eszik, akkor eszik; ha menetel, akkor menetel; ha majd harcolni kell, akkor harcolni fog. Ez a sorsa, így van megírva, avagy az arab mondás szerint “Maktub”…

Ezzel párhuzamosan az Angollal is “tanítják” egymást. Santiago azt tanítja neki, hogy figyeljen jobban a karavánra, a sivatagra, a jelenre, és tanuljon a környezetéből. Az Angol pedig azt tanítja neki, hogy olvasson többet – amire érdemes kb. egy mentális karavánként gondolni, és az ottani kirándulásokból tapasztalatot szerezni. Ez a kísérlet egyik irányból sem megy igazán jól, amiből levonhatjuk, hogy mindenki a maga módján tanul – de ha ettől még a jó cél felé törekszik, akkor ez nem is számít.


Végül csak elérik az Oázist, ami ennyi utazás után egyből más megvilágításba helyezi azokat a hétköznapi kényelmeket, amikről előtte szinte tudomást sem vettek:

Talán Isten azért teremtette a sivatagot, hogy az ember értékelni tudja a datolyafát.

Maybe God created the desert so that man could appreciate the date trees.

Itt találkozik Fatimával, akibe egyből beleszeret. Ilyen sorsos és/vagy univerzális nyelves módon egyből tudja, hogy a lány a kincs (vagy legalábbis a kincs része), amiért útra kelt. Hónapokig itt ragadnak a háttérben kitörő törzsi háborúk miatt, amíg minden nap találkozik vele a kútnál. Végül a lány is szerelmet vall neki, de nagyon “idegen” módon: ne maradjon vele, hanem előbb menjen csak az álma után. Ha igazi a szerelmük, akkor úgyis visszatér majd hozzá; ha nem, akkor viszont úgyis csak neheztelés lenne belőle hosszú távon. Vagyis Santiago következő leckéje a birtoklás nélküli szeretet.

Víziója támad, hogy az Oázisban is veszély fenyegeti őket – annak ellenére, hogy az egy tradicionálisan biztonságos hely. Úgymond belelát a “Világ Lelkébe”, a színfalak mögé, mert hisz az ómenekben, és ezzel megmenti az embereket egy meglepetés támadástól. Ezzel a víziójával hívja fel magára az alkimista figyelmét, aki, mint kiderül, tényleg itt várta az új tanítványát – csak nem az Angolt. Átmegy az alkimista tesztjén (életet talál a sivatagban, mert hagyja a lovát, hogy az érezze meg, merre kell menni), és ezért az vállalja, hogy a törzsi háborúk ellenére is elviszi a Piramisokhoz. Fatimától elbúcsúzik, de megfogadja, hogy visszajön.

Az út közbeni beszélgetések során további bölcsességeket tanulhatunk az alkimistától:

  • Hallgass a szívedre! Persze nem feltétlen kell mindig azt csinálni, amit a szívünk akar… De azért legalább tisztában kell lennünk vele, hogy mit is akarna – mert így nem lesz váratlan az “árulása”.

  • Már a keresés folyamata maga is egy találkozás Istennel. Út a cél előtt!

  • Minden projekt a kezdők szerencséjével indul (mert az univerzum is segít rálépni az útra), de a vége előtt minden leckét letesztel a sors – kb. ilyen “hajnal előtt a legnagyobb a sötétség” módon.

Az utóbbi szemléltetéseként persze azonnal el is fogják őket, mire az alkimista lazán felajánlja, hogy a fiú majd széllé változtatja magát és elfújja az egész tábort. Átvitt értelemben tiszta sor, hogy Santiago itt érti meg a végső leckéket. Minden egy, és a szeretet mindent összeköt. A változás és a körforgás áll az élet középpontjában. Beteljesíteni a Személyes Legendánkat, de aztán (vagyis, közben) jobbá válni, ami miatt már egy újabb cél következhet. Konkrétan viszont csak azt látjuk, ahogy szó szerint beszél a sivataggal, a széllel, a Nappal, és magával Istennel, hogy segítsenek neki, és így tényleg hatalmas szélvihar támad. Ezt a kettőt mindenki úgy egyezteti össze, ahogy jónak látja… Egy szó mint száz, újra útnak engedik őket, ahonnan Santiago már egyedül megy tovább.

Végül elér a piramisokhoz, ahol az ómenek által kijelölt helyen ásni kezd a kincs után. Itt, szinte már komikus módon, harmadszor is kirabolják, és még ki is gúnyolják. De egy utolsó fordulat keretében az egyik rabló lazán elejt egy megjegyzést az álmokkal kapcsolatban: neki is volt egy visszatérő álma, hogy Spanyolországban, egy romos templomnál, egy fa tövében kell ásni a kincsért. Egy szóval, metaforikusan és szó szerint is “végig ott volt az orrunk alatt”. A történet a hazatért, a kincset frissen kiásó, és a Fatimához visszatérni készülő Santiago-val zárul.


És ez mit is jelent?

Először is, ez egy kimondott tanmese, ami nem is próbál nem tanmesének látszani. Szóval nézzük el a deus ex machina jellegű fantasztikus elemeket és a szándékosan egyszerű nyelvezetet. Senki nem tisztán az irodalmi értékei miatt fog felnézni egy gyakorlatilag tőmondatokból álló könyvecskére. A fontos, hogy a rokonszenves sztoriban meglássuk magunkat, és így talán jobban beüssön a mondanivaló.

Részemről én már sajnos az elején magamra ismertem egy külföldi munkatapasztalattal kapcsolatban. Próbáltam “pék” lenni, hogy félretegyek, és majd később ráérek élni… Szerencsére még a begyöpösödés előtt nagy nehezen csak rájöttem, hogy már akár most is élhetnék. Mentségemre szóljon, hogy legalább már akkor sem mások megbecsüléséért, hanem saját magamért csináltam – de attól még nem lesz helyes!

Sebaj, mondjuk úgy, hogy azóta már sokkal tudatosabban a Személyes Legendám™ felé fordultam, ami mindenek előtt az önfejlesztésre épül. És ezzel (remélem) szépen kapcsolódok az alkimista szimbólumához, aki a könyv definíciója szerint annyira jobbá akar válni, hogy ezzel együtt menet közben a környezetét is jobbá teszi. Innen láthatjuk, hogy a cím sem az alkimista karakterre, hanem (nyilván) Santiago-ra utal. Elvégre mi mind Santiago-k vagyunk, a saját életünk hősei!

Személy szerint a következő főbb tanulságokat emelném még ki:

  • Hallgassunk a szívünkre, és ne engedjünk a társadalmi norma nyomásának;
  • Legyünk proaktívak, mert a kudarctól való félelem sokszor nagyobb akadály, mint a tényleges akadályok;
  • Legyünk kitartóak! Nyilván nem mondjuk, hogy elsőre (vagy akár hetedikre) sikerül, de azt viszont teljes vállszélességgel mondhatjuk, hogy kellő mennyiségű befektetett energiával előbb-utóbb úgyis sikerül;
  • Értékeljük a jelent, mert csak arra lehet befolyásunk – és csak ott élhetjük meg a boldogságot; és nem utolsó sorban
  • Befelé forduljunk, ne kifelé! Ne azt nézzük, hogy mink van (vagy épp nincs), hanem abban bízzunk, hogy úgyis megteremthetjük magunknak, amire szükségünk van. Gondoljunk csak arra, hogy Santiago háromszor is elveszti minden vagyonát, és mégis gazdagon zárja a sztorit – mert ő maga egy vagyon teremtő, nem csak a vagyon felélője.

Ezek fényében talán jogosan utalhatnánk vissza a bevezetőben említett “Coelho = bárgyúság” cinikusságára, hiszen ezeket a “kliséket” ugye ki nem tudja? De ha egy kicsit jobban belegondolunk, és mondjuk megnézünk egy átlagos emberi életpályát, megláthatjuk, hogy sajnos nagyon sokan. Eleve “nincs új a nap alatt”! Az absztraktabb, spirituálisabb élet-tanulságok nagyját már évezredek óta voltak, akik leszűrték. Coelho-nak nem is célja feltalálni a spanyol viaszt – célja viszont, hogy ezeket a bizonyítottan bölcs tanulságokat egy olyan formában tálalja, amivel talán áttörhet a közönyünkön. Ha ugyanis érzéketlenné válunk a közhelyekkel szemben, akkor hiába volt az igazság az orrunk alatt.


Összefoglalás

Minden könyv mondanivalója legalább két félen múlik. Egy író sem annyira hatalmas, hogy az olvasó együttműködése nélkül is átadhassa a mondanivalóját. Szóval ha egy lenéző “klisé” címkével lelegyintjük a fentiek jelentőségét, akkor természetesen könnyen hatástalaníthatjuk őket. Ha viszont hajlandóak leszünk egy pár percre félretenni a cinikussá patinásodott énünket, akkor megígérhetem, hogy Az alkimista jó irányba mutatja majd az utat…