Igen, egyetértek, ez egy kiváló cím. De azért némi kontextus talán nem fog ártani ahhoz, hogy világosabbá váljon, mi a fenéről is beszélek.

Japán világszerte híres a vasúthálózatai pontosságáról. A MÁV-val szemben (ahol annak örülhetünk, ha tényleg aznap van a járat, amikorra ígérték) náluk már az komoly botlásnak minősül, ha 20 másodperccel korábban indul egy vonat! Ennek fényében valószínűleg nem meglepő, hogy a japán mérnökök igen alaposan tervezték meg a hálózat szerkezetét, így az egyszerre lehet hatékony (hogy egyáltalán elbírja a napi 40 millió utast) és megbízható (hogy egy-egy kiesett állomás se bénítsa meg a teljes rendszert).

Ami viszont igencsak meglepő, hogy egy agyatlan, egysejtű élőlény milyen pontossággal volt képes leutánozni a mérnökök munkáját. A Physarum polycephalum (avagy “sokfejű nyálka”) évmilliókra visszatekintő evolúciója során ugyanis tökélyre fejlesztette a tápanyag fogyasztási stratégiáját, agy ide vagy oda. Először csak úgy vakon terjed minden irányba, viszont amint kajára bukkan, elkezdi újraszervezni magát. A haszontalan szálak idővel elsorvadnak, míg a hasznos útvonalak megvastagodnak, hogy könnyebben utazhasson rajtuk a tápanyag. És lássunk csodát, ez a faék egyszerűségű folyamat szép lassan egy előre nem tervezett, mégis közel optimális struktúrát eredményez.

Ezt a viselkedést vizsgálták egy 2010-es kísérletben is, ahol a kutatók zabszemekkel modellezték Tokyo nagyobb vasútállomásait egy Petri-csészében, majd ráengedték a nyálkát álmai büféjére. Sokfejű barátunk pedig nem okozott csalódást, és mindössze 26 óra alatt létrehozott egy, a Tokyo-i vasútrendszerhez kísértetiesen hasonló topológiát. Nem pont ugyanazt, nem pont ugyanúgy, de na – szerintem ez azért akkor sem semmi!

Szóval megvan, hogy miről van szó a címben. De miért is van róla szó, merülhet fel jogosan a kérdés. Nemrég beszélgettünk egy barátommal, akinek ugyan rengeteg a kreatív ambíciója, mégis valahogy mindig leakad a tervezési fázisban. Az okosok sokszor analízis paralízisnek csúfolják ezt a jelenséget, de túlgondolás néven is ismeretes.

Na erre ugrott be nekem ez a vasúthálózatos kísérlet, mint egy potenciális megoldás. Mármint a “megoldás” maga persze triviális, eddig is az volt: csinálni kell, és majd lesz valahogy. Nem leragadni és már az elején megpróbálni végigkalkulálni (ami 100%-osan amúgy is lehetetlen), hanem elindulni és terjeszkedni azok a metaforikus zabszemek felé, illetve akkor újratervezni, amikor már van mit újratervezni. Csak gondoltam a nyálkagombás párhuzam egy hatásos mentális képet és/vagy emlékeztetőt tudna nyújtani ez a konkrét probléma mellé.

Láthatjuk, hogy nem kell előre mindent tudni ahhoz, hogy a végére tervezettnek tűnő sikereket érhessünk el. Amit viszont muszáj, az a csinálás és az alkalmazkodás. Nem feltétlenül “agyatlanul”, persze – de ha nem megy az arany középút, akkor inkább agyatlanabbul, mint túlagyalva. Mert hát ha egy kibaszott nyálkagomba képes volt nagyságrendileg hasonló eredményt elérni, mint a Tokyo-i mérnökök krémje, akkor nekünk ugyan mi kifogásunk marad?